Kemény István ezt kérdezte Tőled: Mi a különbség észak és dél között?

Kinek mikor mi. Nekem most Norvégia az észak, és Magyarország a dél, a különbség így az, ami a két ország között van. Szegény hazánkat nem szidnám, ezt megteszi helyettem úgyis nagyjából minden honfitársunk. Inkább bezzegeznék egy rövidet. Harmadik éve élek északon, és még mindig nehéz elhinnem, hogy Norvégia tényleg létezik, nem csak káprázat. Csupa olyasmivel találkozom itt, amiről már-már közmegegyezés azt hinni felénk, de akár Franciaországban is, hogy a valóságban nem létezik, csak lesajnált populisták beszédeiben. Például az összefogáson, egyenlőségen, közös felelősségen alapuló társadalom, a tisztesség, a becsület, a nemzeti egység, a nyílt, egyenes beszéd, a biztonságos otthon és az ember mérhetetlen szerencséje. Innét nézve tisztán látszik, hogy a boldogság nem éghajlati kérdés, nem kell hozzá magas hőmérséklet és sok napfény.

Nem ma volt, tudom, de egy időben, alkotói indulásotokkor Kemény Istvánnal, Tóth Krisztával, a hozzátok csatlakozott Téreyvel, Peerrel és Poós Zoltánnal közös körnek számítottatok. Megmaradt-e ez a közösség? Figyelitek-e egymás munkáit?

Amit említesz, a Sárvári Írókör, hosszú évekig az irodalmi otthonom volt, és maradt is. Nemcsak Istvánt és Krisztát ismerem onnét, hanem a másik Istvánt is, Vöröst. De onnét ismerek olyan különböző embereket is, mint Hazai Attilát vagy Kántor Pétert. A két Istvánt még ma is sokszor olvasom kéziratból, mint annak idején, amikor a Kör még irodalmi műhely volt – Krisztát már nem, csak nagy messziről, néha torkomban dobogó szívvel. Térey, Peer, Poós, akik hajdan huszonéves üstökösként nem egyszer felperzselték a mi harmincas, kissé áporodott univerzumunkat (konkrétabban: nagy összeveszések és összeborulások estek), ma ritkábban úsznak át a horizontomon, de ha átúsznak, mindig nagy érdeklődéssel bámulom őket.

Mindig csendes, háttérbe húzódó író voltál. Mit jelent Számodra a nyilvánosság, mit a visszajelzések? Vannak olyan személyek, akiknek a véleményére kitüntetetten adsz?

Előfordult, hogy hangoskodhatnékom támadt, például az Írószövetségből Való Nagy Kilépési Hullámkor, csak messze voltam, éppen Bordeaux-ban, vagy legutóbb a debreceni Wass Albert-szobor állításakor, de akkor még messzebb, már itt a fjord-parton. Olyan helyeken, ahol mindig aludhattam rá egyet, és rájöhettem, hogy nem akarok közéletileg létezni. A magyar bú azonban felhorgadt bennem, és megírtam három magyar témájú epigrammát a télen a Janus Pannonius-költőversenyre, és írtam ilyen tárgyú novellákat, például a nemzethalálról, ami nálam a magyarok Patagóniába vándorlása lett, vagy a lehetséges rózsaszínben fürdő magyar jövőről, ami akkor következhetne be, ha Magyarország sorsát letennénk a nemzet legnyomorultabbjának a kezébe.

A nyilvánosság számomra furcsa szó, mintha olyasmit jelentene, hogy oda titkokkal kell kilépni, leleplező hírrel valamelyik ügyeletes Nagyvalakiről vagy saját homoszexuális hajlamunkkal, ha történetesen magunk vagyunk az ügyeletes Nagyvalaki. Hogy irodalmi művekkel hova kell kilépni? Valószínűleg az értő közönség elé. Boldog alkotó, akinek ilyen adatik, és az is, aki kap visszajelzéseket, amik az alkotói higiéniát fenntartják. Én ilyen szempontból nem mondanám magam boldogtalannak.

 A versek esetében nem áll Tőled távol a kötetben komponálás gondolata. Ehhez közel esik a prózaírás jellege. Miként képzelhető ez el? Vannak bizonyos témák, amelyek egyként villantják meg az epikai és a lírai megformálás lehetőségét? Ilyenkor párhuzamosan futnak műfajok, zajlik a munka?

Nem tudom, talán a Medárdus énekelre gondolsz, ahol van némi kötetkoncepció, vagy talán az Ilionra, ami meg több részből álló, de egybefüggő hosszúvers. Mégsem állítanám, hogy nagy kötetkomponista vagyok. Az viszont igaz, hogy egy-egy ihlethullám tíz-húsz versig kitarthat nálam, és akkor ezek között a versek között rengeteg kapcsolódás lesz.

Mostanában sűrűn váltom a verset és a prózát, úgy érzékelem, van egy prózahangom és van egy vershangom, hogy melyiken beszélek, az a műnemtől függ.

Keveset és megfontoltan írsz. Van-e napjaidban az írásnak fix helye?

Olyankor, amikor írtam, nem írtam kimagaslóan keveset, például az Esőkönyvet, ami százhúsz oldalas, néhány hónap alatt. Többször volt viszont, hogy évekig nem írtam, mert mással voltam elfoglalva. Ami összességében keltheti a megfontoltság csalóka látszatát.

Bár ezt itt Neked egy norvégiai fehér éjszakán írom az idő szorításában, általában délelőtt szeretek írni, főleg prózát, az első néhány kristályos órámban, amikor teljes az áttekintésem a mondatok fölött. Verset és ötleteket viszont bármikor, ott nem számít, hogy esetleg csak egy tagmondatnyit látok át tisztán. Jegyzetelni mostanában akként is szoktam, hogy KRESZT-sértve (azt hiszem), le-leállok a kocsival az útba eső autóbuszmegállókban, amikor reggelente munkába menet végighajtok a Sogne-fjord mentén.

Mi az, amin most dolgozol? Mikor lesz kötet belőle, és mit lehet elárulni róla?

Rengeteg ötletem, vázlatom felgyűlt, viszont három apró gyerek, a háztartás vezetése és a pénzkereső munka mellett viszonylag kevés időm marad az írásra. Így rengeteg mindenen kellene, de csak néhány dolgon tudok dolgozni. A télen lettem készen egy új verseskötettel, ami még nem találta meg a kiadóját, és nem régen kezdtem bele egy nagyobb lélegzetű prózába Kakashalom címmel, aminek az elejéről való a kapcsolódó részlet.

Borbély Szilárdtól kérdezem, hogy fontos-e még számára a lepkék és a virágok titokzatos kapcsolata, és hogy mit jelent számára az eredet?

 

                                                                                             

Jánossy Lajos