„s hiába küldök / majd vicces idézeteket képeket / megszelídíteni magad többé / úgysem engeded” (Magenta system I. Online apokalipszis) Ha Csepregi János írásainak talán legmarkánsabb jellegzetességein tanakodom, minduntalan a fölhangzó beszéd (lét)helyzetének kérdéséhez jutok.

Az a keret, amelyben a szövegek megszólalnak, és amely összefüggést megszólaltatnak, kezdettől fogva, már a Mindennapi legendák (2005) novellagyűjteményének lapjain is, egy magába zárt, egyszerűsége által markánssá tett kisvilág. Hangsúlyai az elmúlásra, az elszakadásra, a hiányra esnek – elmúló barátságok, elvesző életek, tévutakra terelődő sorsok között mozog, ténfereg az olvasó, az emlékezetbe égő érzések világában. A valóság és ábránd határán öntudatlan is egyensúlyozó legendák apokaliptikussá szélesednek, a korai novellákban még szürrealisztikus fénytörésben, látomásos vonásokkal ötvözve jelennek meg.

Ha a megszólaltatott létösszefüggés súlyát nem is tompítja, ellensúlyt tart ehhez a hang naivitása, sokszor egyenest együgyűsége – a megszólaló gyermek, kisember, félkegyelmű sajátos, a világ számára érthetetlen és az eseményeket rendre elértő gondolkodása s látásmódja. Nem szűnik a félelem meg az ezzel járó fájdalom, amelyben valódi tragédia mutatkozik meg annak ellenére is élesen, hogy azt a beszélő nem vagy alig fogja föl, veszi észre. Még csak nem is hárítja – épp tudatos és tudatalatti, átélt és észrevétlen feszültségében válik egyszerre izgatóvá és rémítővé, megkapóvá és dinamikussá Csepregi prózája. „Ennyire képlékeny minden, ami már nincs. S minden, amit épp most szalasztunk el. Azt hiszem, túl sok a múlt és a jövő, s alig marad hely a jelennek. Annak, hogy most dönthetek, most választhatok. Most vethetek jó magvakat, vagy tehetek tönkre mindent. Most.” Tulajdonképpen erősen lírai próza ez – mindenekelőtt megszólalásmódjában.

Nem véletlen a novellák és versek szoros rokonsága – például a Jeremiás című novella elbeszélésbe foglalt zárlatát az Ímé, a test… verseskötet (2008) azonos című darabja írja s gondolja önállóan újra. A szigorúan összefűzött ciklusok ismét a veszteség és halál vezérmotívumai mentén szerveződnek, még jobban kiemelve a betegség tapasztalatát és a haldoklás folyamatát, ami egyszersmind intenzíven, zavarában, megtámadottságában és kiszolgáltatottságában, fölfokozottan teszi érzékelhetővé esendő testiségünket. „csended a csendem / lassan kihűlő testem / kioltja lángod” (Búcsúzás) Az általában hangsúlyos, a rövid verseket maga köré szervező ige késleltetése olyasféle statikusságot sejtet, amely a búcsú folyamatát létállapotszerűvé terjeszti ki: egymás elvesztésével az itt és egyedül maradó lelkének minduntalan egy-egy darabkája hal meg.

Csepregi János írásaiban gyakorta hangsúlyosak a vallási-szakrális képzettársítások, amelyek verseskötetében önálló tematikai szólammá is lettek. Nem meglepő ezért, hogy a transzcendenciára kérdező jelentésréteg az újabb versekben is fontos szereppel bír: ám a szövegek immár teológiai, informatikai és jövőbeli fantasztikus világok összetett keverékei. Ezt a jól eltalált vegyüléket pedig – megújító erővel – hatja egyre inkább át az irónia és önirónia nevettető együttese, párhuzamosan azzal is, ahogy ironikus hangütésbe váltanak az apokaliptikussá fölnagyított motívumok – nem visszavonva, de gazdagabbá és rétegzettebbé téve a korábbi versek poétikai és esztétikai minőségeit.

Hasonló elmozdulás figyelhető meg a szerző készülő új regényében is. A megszólalást továbbra is az ismerelten-ismerős gyermeki hang és látásmód határozza meg, mintegy az önéletírás hagyományait folytatva és fordítva ki. A főszereplő magánbeszéde nyomatékosítja ugyan az egyedüllét és elhagyottság beszédhelyzetét, miközben a nem elfogadott, mégis megélt tragédiák éles körvonalait a gyermeki együgyűség kedves iróniája oldja. Így tudja a motívumok és történések alkotta erős kontrasztokat, a félelemtől fenyegetett világ nyomasztó tapasztalatát nyitottá, élhetővé, meggondolkodtatóvá, ugyanakkor élvezetesen olvasmányossá is tenni a megszólaló létbeli hangoltságának egyénien fanyar és bensőséges humora.

Bengi László