INGO SCHULZE

Mobil

tizenhárom történet régi modorban

(részlet)

Semmi irodalom, avagy vasárnap esti epifánia

Lehet, hogy csak túl sokat ittam. Ez volna a legegyszerűbb magyarázat, persze, de más magyarázat, hogy is mondjam...

Csak a körítést tudom önöknek leírni, de a lényeget, amiről szó van – még azt hinnék, meghibbantam. Vagy önök is ismerik saját tapasztalatból, vagy...

Kívülről nézve gyakran olyan egyszerűnek tűnik.

Már jó néhány hét eltelt azóta. Vasárnap volt. Reggel kimentünk a dácsára Prierosba a hőség elől, legalább egy napra. A fenyők alatt mindig három vagy négy fokkal hűvösebb van, mint Berlinben, Clara és Franziska meztelenül rohangálhatnak, mi rövidnadrágban, szóval mindenki úgy, ahogy akar, és a Mély-tó csak egy macskaugrás.

Tizenkettő körül megérkezett anyám, csomagtartójában egy tál krumplisalátával – az elefántcsontszínű tál megvan, amióta az eszemet tudom. Hogy úgy mondjam, mindig is megvolt. És röviddel anyám után M. és E. is megérkezett, a két barátnő, akiket csak délutánra vártunk. Kínosan érintett, hogy látják, hogyan gereblyézem össze a tobozokat és a fenyőtűket a terasz és a sufni között. Viszont higgyék el, nagyon kellemes mezítláb járkálni a mohán. Azonkívül feltűnő lenne, ha csak nálunk maradna a földön a sok ág, toboz és fenyőtű. Szóval a gereblyézés vele jár, ha az embernek telke van.

A hőség miatt csak az elektromos grillsütő jöhetett szóba, a kolbászt meg a rablóhúst a Kaufhalléban vettük, de nagyon jó a kolbászárujuk. Délben ritkán iszom sört, általában véve nem iszom sok alkoholt. De hát ugye nincs grillezés sör nélkül. Hőség is volt, meg szomjas is voltam, és kellemesen hűvös volt a sör is, amit legutóbb a pincében hagytunk. Két vagy három üveggel ittam meg grillezés közben, aztán még egyet vagy kettőt az asztalnál. Mindenki sörözött, mármint a gyerekeket kivéve. Semmi perc alatt kiürült a karton. M. és E., a két barátnő jót röhögtek a diétás krumplisalátán, a törött piskótalapon is gúnyolódtak, hogy a tortát csak az eperre öntött zselés máz tartja össze. De azért a krumplisalátát megették, meg a kolbászt is. Nataliának és nekem pont úgy volt jó a sütemény, ahogy volt.

Hogy a gyerekek elaludjanak, Natalia és én tettünk egy kört a testvérkocsival, de a szomszéd kutyák egyfolytában ugattak, Franziska kiabált: – Vauvau! Vauvau! –, Clara pedig Franziskát utánozta. Feladtuk a reményt, hogy sikerül őket elaltatni, összecsomagoltuk a fürdőholmikat, és elmentünk a tóhoz. Mi ketten Nataliával átúsztunk a túlsó partra, M. és E. napoztak, anyám pedig Clarával és Franziskával egy kikötött csónakban ült, és Amerikába hajóztak, oda és vissza, oda és vissza. Amerikában, jegyezte meg E., akinek a fia Kaliforniában él, nem járathatnánk a gyerekeket így, meztelenül. Könnyen lehet, gondoltam magamban, hogy nálunk is hamarosan úgy lesz, mint Amerikában. Ami Amerikában van, az később nálunk is divatba jön.

Mielőtt M. és E. elindultak, megittuk még a proseccót, amit magukkal hoztak – ezek ketten a proseccót szeretik a legjobban –, mert addigra hűlt le eléggé, és megettük a maradék süteményt a maradék tejszínhabbal. Azután M. és E., a két barátnő elutazott. Álltunk az erdei ösvényen és integettünk utánuk, ők pedig kiintegettek az autó két oldalán. A nap keresztülsütött a fenyőágak között, megvilágította a felkavart port, és Natalia azt mondta, maradjunk itt éjszakára, ráér holnap reggel visszamenni Berlinbe.

– Előbb is eszünkbe juthatott volna – mondtam, mintha addig nem is lett volna igazi vasárnap. – Gyertek, gyerekek – mondta anyám –, most aztán igazán miénk a világ.

Senkinek nem volt kedve leszedni az asztalt vagy elmosogatni. Anyám is csak a tejet rakta be a hűtőbe. – Á, van itt még nekünk egy üveg proseccónk – kiabált ki a konyhából.

– Akkor ezt most jutalmul megisszuk – mondtam. Már nem tudom, miért mondtam, hogy jutalmul, de hőség volt, és a prosecco tényleg nagyon ízlett.

Elég jól el tudom képzelni, hogyan hangzik mindez a kívülálló fülének, csak a zabálás meg a piálás.

Clara és Franziska szétszórták a régi homokformákat, amiket a sufniban találtak. Anyám a függőágyban feküdt és a nehezített sudokufeladványon törte a fejét. A rejtvényt abban a Tagesspiegel-ben találta, amelyet M. és E., a két barátnő némi vita után otthagytak nekünk. Natalia keresztbe vetett lábbal, hátradőlve ült az asztalnál, és az újság másik felét próbálta olvasni. De Clara folyton kérdezősködött: – Mit szól az Éj királynője, ha egyik gyerek se akar játszani vele? És szomorú, ha kiderül, hogy a Csipkerózsika szebb nála? – Néha órákig csinálja.

Ahelyett hogy beültem volna az autóba és bekapcsoltam volna a rádiót, felhívtam a barátnőnket, S.-t, és megkérdeztem, mi lett az Anglia–Ecuador-meccs végeredménye, és ki játszik este. Ő meg tudni akarta, miért van az, hogy sok író nagyképűségnek tartja és nem használja a birtokos esetet. Nem tudtam a magyarázatot, viszont feltétlenül meg akartam jegyezni a jelzőt, amelyet használt: “ízlésuralmi”.

Egyik kezemben Ayala elbeszéléskötetével, amelyet el akartam kezdeni, másik kezemben a prosecco fölmelegedett maradékát tartalmazó flaskával lefeküdtem az egyik szellőzni terített pokrócra.

Hirtelen vágyódni kezdtem egy hintaágy után. Komolyan fontolgatni kezdtem, hol lehetne hintaágyat vásárolni és mennyibe kerülhet, és arra gondoltam, hogy a szállítás valószínűleg majdnem annyiba kerülne, mint maga a hintaágy.

A napszemüvegen keresztül olyan kék volt az ég, mint Olaszországban, a fenyőágak pedig píneaágakká változtak. Időnként felzúgtak. Én mindig úgy hallom ezt a zúgást, mintha egy vonat haladna keresztül az erdőn, éppen úgy, mint régen, a drezdai Nagyerdőben. Azután meg azt képzeltem, hogy az ég víz, a fenyők pedig vízinövények. Pár pillanatra egészen biztosan el is aludtam – arra ébredtem, hogy Franziska közvetlenül a fejem mellett rohan el. Nevetett – mit nevetett, ujjongott. Olyan gyorsan futott, hogy azt hittem, rögtön elesik, és azon a helyen nem gereblyéztem, amerre tartott, attól féltem, megüti magát. Még a róka is eszembe jutott, amelyik tavaly egészen a szemetesgödörig merészkedett és onnan figyelt bennünket, egy veszett róka.

Franziska megállt, törzsét előredöntötte, kinyújtotta a karját, és így kiáltott: – Emmíí, emmíí?

Tényleg csodálatosan szép volt: nagy, hibátlan narancshéj. Valaki átdobta a kerítésünkön. – Egy narancshéj – válaszoltam. – Mííí? – Narancshéj – mondtam valamivel hangosabban. – Emmííí? – Narancshéj, aztán még egyszer, narancshéj. És hirtelen kapcsoltam: Narancshéj! Franziska azonnal meg is értette. A hanglejtésemből, vagy tudom is én, miből tudta, hogy végre sikerült helyes választ adnom. Együtt néztük a narancshéjat, együtt a csodát, hogy van narancshéj, és vagyunk mi mindannyian, és van minden, szóval ez az egész csoda. Erről nincs több mondanivalóm, ne várjanak tőlem semmi eszmefuttatást. Felfogtuk a csodát, hogy vagyunk. Kész. Mondjam azt, hogy láttam magunkat a világmindenség ölében? De nemcsak magunkat láttam, hanem mindenkit és mindent. És minden egyes embert, élőt és élettelent, mindent, de nem általánosságban, hanem úgy, mintha minden élő és élettelen itt volna a közvetlen közelben. Ki voltunk szolgáltatva minden szörnyűségnek, és mindennek, ami emberi, ami csúnya és ami szép. Semmi nem választott el tőle, nem volt közöttünk semmi, köztem, köztünk és a minden között.

Nem vagyok hibbant, nem állítom, hogy elektronfelhőket láttam vagy megpillantottam az einsteini teret. Mégis, valami hasonló történt.

Csakhogy amint kimondom, nonszensszé válik. Egyetlen szempillantásig tartott, amíg mindent értettem. Semmi, de semmi nem ment veszendőbe. Láttam, és egy lélegzetvétellel később tudtam, hogy már nem látok semmit, hogy lehullt a függöny.

A narancshéj belső oldalán hangyák mászkáltak, ami Franziskának újabb nevetésre, újabb kiáltásra adott alkalmat: – Emmíí? Míí? – Ezek hangyák – mondtam –, hangyák – és sarkon fordultam. Pár lépés után hátrafordultam. – Hangyák – ismételtem, visszamentem, és ki akartam venni a kezéből a narancshéjat. – Nem! Nem! – kiabált Franziska. Békén hagytam hát a narancshéjjal és a hangyákkal, és visszafeküdtem a takaróra.

Nem mondhatnám, hogy feldúlt lettem volna, vagy boldog, vagy szomorú. Csak arra gondoltam, hogy tényleg szép volna, ha közvetlenül halálunk előtt még egyszer, gyorsított felvételen megnézhetnénk az életünket, mert akkor ez a pillanat is rajta lenne a filmen, ez a pillanat, és ez a délután.

De mint említettem, lehet, hogy egyszerűen túl sokat ittam; tényleg nagyon meleg volt. Amikor valamivel este tíz előtt utoljára megnéztem a hőmérőt, a kék higanyszál még mindig huszonkilenc Celsius-fokot mutatott. Ezt képzeljék el, huszonkilenc Celsius-fok este tízkor!

Ingo Schulze: Mobil

Fordító: Nádori Lídia

Európa Kiadó, 2011

Oldalak száma: 268

ISBN: 9789630787321

Ingo Schulze 1962-ben született Drezdában: írói munkásságát meghatározta a közép-kelet-európai klímaváltozás. Nemzedékének kiemelkedő képviselője, a magyar közönségnek külön kedves mindenkori viszonyainkban való jártassága okán, melynek legutóbb magyarul megjelent regényében, az Ádám és Evelyn-ben is fényes tanúságát adta.

A Mobil Boccaccio Dekameron-ját hangszereli át a mobiltelefonos korra: a 2007-es lipcsei könyvvásár díjával jutalmazták. A német újraegyesítés légkörét idézi meg. Billenékeny, tragikomikus helyzeteket. Némelyik rávilágít, hogy az új szerelem, a jószomszédi viszony, a régi barátokkal tett, rég várt utazás harmóniája illuzórikus. De a fejlemények váratlanul, érthetetlenül biztatók is lehetnek, mély és igaz pillanatokat hozhatnak, mikor amúgy minden rosszat ígér.

A novellafüzér utazások krónikája. Az úti célok változatosak, némelyiket éppen a közelsége teszi vonzóvá, de a messzeség mégiscsak igézőbb. Olaszország, New York, Egyiptom, Észtország, Szentpétervár: izgalmas világjárás hol nyomasztó, hol nevetséges, groteszk kalandok közepette. Repülőn, vonaton, közúton - említés történik például egy igen különös biciklistáról is. A tizenharmadik, ráadás-darabban pedig Ingo Schulze a Budapest-Bécs viszonylaton szorít kezet magyar kollégáival, Kertész Imrével és Esterházy Péterrel, akik az idők során tiszteletbeli magyar íróvá fogadták.