hirdetés

Inspiráció: András László

2018. július 11.

Szóval, ami most jön, az nem inspiráció, hanem szinkronicitás – nem időbeli, hanem. – Az Inspiráció tizenkilencedik részében András László reflexióit olvashatják.

hirdetés

Gedő Ilka: A lepke (1984-85) (Molnár Krisztina Ritától)

 

Feltételesen szabad asszociációk1

Horvátország elindul a tenger felé, de sosem éri el – ez volt az első, ami eszembe jutott, amikor Krisztinától megkaptam a képet. Nyilván a folt alakja, és a kép szélén látható kék sáv miatt. Ez tegnapelőtt volt. Aztán tegnap a horvát-dán meccs, ahol a horvátok verejtékes küzdelemben, szenvedve, végül szerencsével jutottak tovább. De hát ez nem lehetett kiváltó oka annak, hogy egy nappal korábban Horvátország jutott eszembe a képről. Ma, mikor leültem megírni ezt a szöveget, megnéztem alaposabban. Felismerem a 90 fokkal elforgatott alakot. Meg az arca előtt a lepkét. Meg a fekvő alakot is. Látom, de semmi új nem jut eszembe.

Sokat jártunk Horvátországba egy időben, mindig ugyanoda. Van ott, Povilében egy terasz a tenger fölött, a teraszhoz tartozik egy ház, a házhoz egy házaspár (), Biba és Branco. Egy otthonos ház a tengerparton. Egy hazaérkezés.

Tavaly, hosszú évek után ismét sikerült eljutnunk ide, a párommal és a három lányommal. Akkor így jöttem haza onnan:

 

A tenger

Azt mondtátok, szabadnak látszom,
aztán elmentetek lefeküdni.
Még órákig nem lesz hajnal,
megbízhatóan éjszaka van.
Úgy nézem a tengert, mintha utoljára nézném.
Mint aki soha többé nem juthat el ide.
Tíz nap telt el, volt, hogy az egész napot végig
lustálkodtam, le se mentem a tengerhez.
Volt, hogy egész este háttal ültem.
Volt, hogy szemben ugyan,
de annyira lekötött a játék és a beszélgetés,
hogy megfeledkeztem arról, hol vagyok.
Eltelt tíz nap. Holnap úgy megyek haza innen,
hogy nem hiszem, látom még
erről a teraszról a tengert,
hogy lesz még egyszer tíz napom itt, veletek,
Hogy lesz mégegyszer.

 

Idén is készülünk menni, de már csak a legkisebbel. A két nagy valóban nagy már, valóban a tavalyi lehetett az utolsó közös családi nyaralás.

Nézem a képet újra. Most meg Szabó Lőrinc jut eszembe, és valóban, minden részlet stimmelni látszik, mintha ezt a verset festette volna meg Gedő Ilka. Ami viszont nem zárja ki az én Horvátországomat. Szépen elférnek egymás mellett, sőt. Pont olyan valóság, mint ha álom lenne. Esetleg fordítva. Persze, ez még mindig nem magyarázat arra, hogy London miért Horvátország nekem?

Mindjárt jön a megfejtés, csak előbb pár kérdés: Vajon inspiráció-e az, amikor eszünkbe jut valami, ami amúgy is ott van, csak épp a tudat horizontján túl? Vajon eszünkbe juthat-e bármi, ami amúgy is nincs az eszünkben? Egyáltalán eldönthetjük-e, hogy mit gondoljunk? És ha gondolunk valamit, mennyire lehetünk biztosak abban, hogy valóban azt gondoljuk, és valóban mi gondoljuk?

Dolgozom egy regényen, két hete az egyik szereplő múltjával foglalkozom. Az illető ott volt Vukovár ostrománál 1991-ben. Két hete olvasok a csatáról és a mészárlásról, két hete nézem a fotókat romokról, romok közt élőkről és halottakról. Hihetetlen, iszonyú az, ami ott történt huszonhét éve. Két hete tapogatom a térképet. Egy országét, amely hol volt, hol nem volt, és most újra van. És akkor elém kerül egy kép, teljesen más összefüggésben, és rávágom: Horvátország.

Hát így, vagy így is működünk, működik az elme. Nem ez az első olyan játék, amikor képhez szöveget, vagy szöveghez képet készítenek az arra felkért személyek. A következőkben viszont egy olyan képet és egy olyan verset szeretnék mutatni, amik egymástól, teljesen függetlenül készültek, már amennyiben függetlenségnek lehet nevezni fentiek után, hogy amikor a festmény készült, a vers még nem született meg, illetve, hogy amikor a vers íródott, a szerző nem ismerte a képet. Mégis, amikor kitettem a Facebookra a szöveget, Szűcs Attila szinte azonnal csatolta a festmény képét. Azt hiszem, eléggé elképedt, ahogyan én is eléggé elképedtem. Szóval, ami most jön, az nem inspiráció, hanem szinkronicitás – nem időbeli, hanem.

 

1Copyright Kemény István

 

Késő


Birtalan Ferencnek


Halálhírt kaptam délután.
A teraszon ültem. A lányom
a kertben játszott. Öreg barátom meghalt.
Hetek óta terveztem, hogy meglátogatom,
mielőtt késő lenne. Késő van.
Úgy alkonyodott rám, hogy észre se vettem,
csak azt éreztem, valami másképp van,
de hát tényleg másképp volt, nem kellett
ehhez lemennie a napnak. De lement.

Luca valami bogarat vizsgálgatott
guggolva, vagy csak a fűszálak
növésének különös rendjét
tanulmányozta, nem tudom. Ez is
később jutott eszembe, akkor csak rászóltam:
„Be kell menni! Gyere!" Rám nézett és felállt.

„Apa, még hadd maradjak!" – kérte, de én
abban a pillanatban megteltem az
alkonyattal, könyörtelenséggé sűrűsödött
bennem a sötét. „Be kell menni! Késő van!"

Állt a kislány a végtelenjében,
mindent elsöprő tavasz erőterében,
az idő óceánjának hullámverésében,
hallhatatlan morajlásban,
ahogy Isten ereiben zubog a vér,
számára értelmezhetetlen alkonyatban
állt a kislány sírásra görbülő szájjal.

Hihetetlen, hogy be kell menni a kertből.

*


Szűcs Attila: red garden (oil on canvas, 200x210cm. 2016-17)

 

András László Balogh Ádámnak küldi Kabai Lóránt Egytucat című képét.

 

A Litera Inspiráció című új sorozatában az irodalmat a vizualitással társítjuk. Kortárs írók, költők mutatnak be őket inspiráló képzőművészeti alkotásokat, festményeket, grafikákat, fotókat; és küldenek tovább egy-egy inspiráló képet egy általuk választott másik szerzőnek, stafétában. Sorozatszerkesztő: Seres Lili Hanna.

András László

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.