hirdetés

Inspiráció: Bajtai András

2018. április 9.

az egyszerre melankolikus, túlvilági és békés hangulat, a folyón leereszkedő emberek némasága és a velük utazó tündéri állat nyugalma viszont ott lebegett a szemem előtt, ám hiába minden igyekezetem, még a Google sem adta ki a képet, pedig mindenféle kulcsszóval rákerestem – Az Inspiráció tizedik részében Bajtai András reflexióit olvashatják.

hirdetés

„A tuskóm fél a tűztől." – Twin Peaks

 

David Lynch: This Man Was Shot 0.9502 Seconds Ago (2004) (Nemes Z. Máriótól)

Nemes Z. Márió nagyon betalált ezzel a festménnyel, mivel pontosan így érzem magam. A szíven lőtt ember agóniája kimerevítve a vásznon, az arca a felismerhetetlenségig eltorzult, mintha csak a Gonosz halottak (a.k.a. Az erdő szelleme) fináléjából rángatta volna ide valamelyik ázottzsemle-arcú zombit. Testtartása a keresztre feszítést idézi, ám a nagy erejű lövés mégsem terítette le – a mártír (?), az áldozat (?) még áll a lábán, de a behatolás okozta sokk és az óriási seb a mellkasán szinte szétfeszíti a nyugtalanító képet. Látjuk a testéből távozó lelket, amint egy Donnie Darko-szerű gömbfolyósón elhagyja a testét, a festmény tragikus hangoltságát számomra pedig még a címbe ironikusan kiemelt hosszú tört másodperc sem képes ellenpontozni. De vajon hol lőtték meg és miért? És miért áll ez az ember a fényben? A napokban néztem meg a David Lynch: A művészélet című dokumentumfilmet, amiben a rendező elmeséli, milyen út vezetett odáig, hogy a festegető montanai kisfiú elkezdett „mozgó festményeket" készíteni. David Lynch konkrétan nem beszél egyetlen alkotásáról sem, de a vágónak köszönhetően meglepő fénytörésbe kerülnek a képei, szóval érdemes meghallgatni, hogy melyik emlékét idézi fel, amikor éppen ezt a festményét járja be aprólékosan a kamera.

„Egyik este találkoztam a Pop's Dinerben valakivel, aki éjszakás volt a hullaházban, és azt mondtam, »Nagyon szeretnék elmenni oda«, ő pedig azt, hogy »Csak szólj!«. Tudják, »Csak szólj!« Szóval elmentem oda éjfélkor, becsöngettem. A fickó beengedett. Az elülső rész olyan volt, mint voltak azok a négyzet alakú lapok, zöldek és fehéresek, és egy cigarettaautomata, kólaautomata, néhány kanapé és egy íróasztal. Szóval az elülső rész olyan volt, mint egy előcsarnok. Aztán ott volt az a nagy, drótüveges ajtó, és a kilincsgomb, bronz kilincsgomb, vagy olyasmi. Kinyitja az ember, végigmegy a folyosón, és már ott is van, tudják, a hátsó szobában, ahol minden történik. De senki sem dolgozott, mert éjszaka volt. Bementem a hűvös szobába és, tudják, becsukta mögöttem az ajtót. És ültem ott, majdhogynem a földön, és ott voltak ezek az emeletes ágyhoz hasonló valamik. Minden ember halott, tudják, körül voltam véve holttestekkel, és csak ültem ott, és átéreztem. Ez különös volt. Aztán hazamentem."

David Lynchet egyébként Máriónak köszönhetem, ő mutatta meg nekem Az elefántembert egyetemista korunkban az újpesti panellakásában az egyik hajnalban. Még VHS-ről néztük, ő vette fel a tévéből évekkel korábban, a kép nem volt túl jó minőségű, mégis életre szóló élmény lett számomra, a rendező nagy hatást gyakorolt rám és a verseimre. Erről a festményről egyébként eszembe jut még az a 2009-es videoklip, amit Lynch Mobynak rajzolt és rendezett: Shot In The Back of the Head – most már csak azt kellene összeszámolni, hogy összesen vajon hány embert lőttek le a filmjeiben. Azt hiszem, Lynch nem egy megrögzött merénylő, de célozni azt tud.

 

George Caleb Bingham: Fur Traders Descending the Missouri (1845)

Fiatalon imádtam az amerikai absztrakt festőket, babonásan rajongtam Jackson Pollockért, Franz Kline-ért, Robert Motherwellért és a többiekért, mostanában viszont sokkal inkább a figuratív festményekért tudok lelkesedni. Kamaszkoromban a vizuális fejlődésemet édesapám bizarr orvosegyetemi tankönyvei mellett (különösképpen Az igazságügyi orvostan kézikönyve, Trópusi betegségek, Bőr- és nemi betegségek, Az ember normális és patológiás fejlődése) mellett az Akadémia Kiadó által kiadott Képeskönyv – 500 híres művész 500 alkotása című izgalmas válogatás határozta meg. Hosszú órákon át lapozgattam ezt a könyvet paksi magányomban, a legtöbb kép örökre beleégett az agyamba.

Nem olyan régen aztán eszembe jutott ebből a könyvből ez a festmény, de 15 év távlatából sem a kép címére, sem a festő nevére nem emlékeztem. A geometrikus kompozíció, az egyszerre melankolikus, túlvilági és békés hangulat, a folyón leereszkedő emberek némasága és a velük utazó tündéri állat nyugalma viszont ott lebegett a szemem előtt, ám hiába minden igyekezetem, még a Google sem adta ki a képet, pedig mindenféle kulcsszóval rákerestem. Ezért aztán újra megvettem ezt a könyvet, de csak azért, hogy megtaláljam Bingham eme titokzatos szépségű festményét, melynek titkát azóta se tudtam megfejteni.

A mozdulatlan folyón szétáradó meleg fény, az időtlenség álomszerű hangulata és az áhítatos béke, ami a képből árad, ma is – és egyre inkább – rabul ejt. Mintha láthatatlan ecsetvonásokkal festette volna meg ezt a tájképet Bingham, imádom, ahogyan a fény sugarai betöltik az óriási eget, a kedvencem pedig a csónak elején ülő kisállat, amiről mindvégig azt hittem, hogy egy fekete cica, de ha ráközelítünk, kiderül, hogy valójában egy kis medve az, aki velük utazik. Ha valaha újjászületek, akkor a következő életemben prémvadász és szőrmekereskedő szeretnék lenni, aki pontosan így ereszkedik le a Missouri folyón.

 

Bajtai András: Kavics

Tegnap éjszaka, miután elküldtél,
volt időm átgondolni, mennyire
szeretlek. Nem tudtam elaludni,
a lelkiismeret kutyáinak ugatásától
sokáig forgolódtam, akár a kövek
Sziszüphosz álmában, aki nem
ismerte a boldogságot, és elhitte
büntetését. A kezemben egy kavicsot
szorongattam, mert a kő túlzás.
A bánat is túlzás, lombtalan ágai
mégis az ablakot verdesték.

Eszembe jutott, amikor fülbevalód
beleakadt a sötétbe, ahogy utoljára
mosolyogtál rám, és a szemed,
ami esőszürke lett, mint egy kavics.
Mert túlzás a kő, és túlzás az ég is,
alatta a bánat sokasodó bokraival.
Halkan vettem a levegőt, ahogyan
szarvasok vonulnak a ködben.
Nagyon szerettem volna a kavicsot
szuszogásodban megforgatni,
és minél messzebbre elhajítani.


Megjelent: Kerekebb napok, 2014, Kalligram, Budapest

 

Bajtai András Győrffy Ákosnak küldi Philip Guston Sleeping (1977) című festményét.

 

A Litera Inspiráció című új sorozatában az irodalmat a vizualitással társítjuk. Kortárs írók, költők mutatnak be őket inspiráló képzőművészeti alkotásokat, festményeket, grafikákat, fotókat; és küldenek tovább egy-egy inspiráló képet egy általuk választott másik szerzőnek, stafétában. Sorozatszerkesztő: Seres Lili Hanna.

Bajtai András

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.