hirdetés

Inspiráció: Balogh Ádám

2018. július 25.

Úgy léptem a szobába, mint festő a vászna elé, felálltam a létrára, áztattam, kapartam, téptem a tapétát, miközben ömlött rólam a víz a munka hevében. – Az Inspiráció huszadik részében Balogh Ádám reflexióit olvashatják.

hirdetés

Kabai Lóránt: Egytucat (András Lászlótól)


Nem ért váratlanul a felkérés, András Laci megkérdezte, mit szólnék hozzá, ha ajánlana egy festményt, amiről írnom kellene a Litera Inspiráció sorozatában, én meg annyira nem követek mostanság semmit, ami irodalom, hogy szégyenszemre rákerestem, miről is van szó, pedig anno mindig naprakész voltam. Aztán persze rábólintottam. Amikor megkaptam az e-mailt, benne a felkéréssel, hihetetlen távolinak tűnt, hogy én bármi használhatót tudnék írni, és letaglózó volt szembesülnöm saját tétlenségemmel, ahogyan hagyom magam sodródni a mindennapokban.

Amikor megláttam Lóri képét a csatolmányban, rögtön az jutott eszembe, hogy ha írni akarok róla, meg kell érintenem, úgy érzem igazán az energiáit, és talán csak így tudok róla hitelesen, mert Kabai Lóránt képei soha nem a szépségről szóltak, nem is kerestem bennük. Lóri képei számomra az elemi, feszítő indulatról szólnak, ami engem személy szerint inspirál az írásban.

Négy évvel ezelőtt kaptam Lóritól egy kis méretű, vörös képet ajándékba, kartonra festette, címet talán nem is adott neki, én nem kérdeztem, nem érdekelt. Minden alkalommal, mielőtt leültem írni a regényemet, végigsimítottam a képet csukott szemmel, mintha Braille-írást olvasnék, és mintha ennek a képnek az érintése hozta volna elő belőlem a szöveget, pontosabban jobban eggyé tudtam válni a regényem főszereplőjével, aki ráadásul pont egy festő. Amikor elmeséltem Lórinak, miként működöm én és az ő festménye, egy szelíd mosollyal konstatálta a hallottakat, nem lepődött meg, nem nevetett ki, tudta, miről szól ez az egész.

Most meg nézem az ajánlott képet, az Egytucatot, szeretnék valami méltatót vagy érvényeset írni, de nem érint meg, nem érzem a sodrást, csak rácsok közé szorított szenvedélyt látok, mintha ez a kép is a szemembe röhögne, hogy úgysem tudsz írni rólam semmit, köcsög. Ez a kép az én rohadt nyökögésem, szabályos négyzetekre osztott, keretezett, üvegezett kalendárium, amelyben talán minden kis ablak mögött én lapulok valami elvesztegetett hétköznapban, de nem tudom megérinteni, nem tudom kinyitni a kis ablakokat, nem tudom meglesni magam, de talán nem is kell, ez a kép nem nekem szól, nem rólam szól, az üvegben tükröződik annak az élete, akinek szól, mi több, ott van ő is a képen, csíkos pólóban, ahogyan éppen előjött a boltív alól, hogy lefotózza a festményt, miközben talán pont arra gondol, majd az Inspiráció sorozatban engem kér meg, írjak erről a képről, de képtelen vagyok, folyamatosan a vörös jár a fejemben.

Kabai Lóránt: Vörös


Az előző lakásunkban nagymamám egykori foteljében ülve írtam a regényemet. Térelválasztóként egy hatalmas könyvespolcrendszer szolgált, amit olyan sűrűn pakoltam tele kedvenc könyveimmel, hogy senki ne lásson írás közben, és annyira szélesek voltak ezek a polcok, hogy elfért rajta nem csak egy üveg bor, hanem mellé Lóri vöröse is. Amikor megálltam az írásban egy-egy korty erejéig, rápillantottam a képre, biztos voltam benne, hogy nem csak a bor, hanem a kép is segít abban, hogy sokszor hajnalba nyúlóan tudjam írni a történetet.

Új otthonunkban kialakítottam magamnak egy kis írósarkot, és csak egy akkora polcnak volt hely a falon, amelyre azon kevés dolgot raktam, melyekről úgy gondoltam, inspirálnak a munkámban, köztük a vörös képpel. Kedvenc könyveim a szoba másik végében lévő polcokra kerültek, nagymamám foteljét levittük a pincébe, egy méretben megfelelő asztalt pedig szembeállítottuk a fallal, hogy ne zavarjon senki a munkámban, pedig igazából pont az lenne a lényeg, hogy engem ne lásson senki. Bort egy jó ideje nem iszom, a szék kényelmetlen, olyan, mint valami irodalmi talponálló, ami legfeljebb egy haikura van kalibrálva. A könyvespolc a kislányom szobájában áll, rajta kedvenc játékai sorakoznak. Idáig egyszer sem ültem le írni ehhez az asztalhoz. Olyan dolgokat pakolok rá átmenetileg, melyeknek éppen nem találok máshol helyet.

Miután átvettem a stafétát András Lacitól, letakarítottam az asztalt, kezembe vettem a vörös festményt, becsuktam a szememet, majd végigsimítottam a képet, mint egykor a regényem írásához készülődvén. Nehézkesen ment eleinte az írás, talán maga a szöveg nem is volt jó, viszont újra éreztem azt, ami miatt szeretek írni, és talán pont ettől az érzéstől kerültem távol, és talán pont ennek az érzésnek a hiánya miatt érzem úgy magam sokszor, mint a sarokban toporgó állat. Mire befejeztem az írást, hajnal fél kettő lett, és elmosolyodtam, mert tudtam, holnap úgyis kihúzom a szöveg felét. Igazából nem is azt vártam ettől az egésztől, hogy valami használhatót írok, hanem hogy talán újra megtalálom azt, aminek a nyomán fenntartható valamiféle termékeny folytonosság. Másnap mégsem ültem le dolgozni a szöveggel, mi több, teltek a napok, olyannyira, hogy kénytelen voltam a határidő meghosszabbítását kérni Seres Lilitől, a sorozat szerkesztőjétől.

A feleségem a minap előállt az ötlettel, hogy fessük ki a kislányunk szobáját. Eleinte mérgelődtem, mondván, így sincs elég időm arra, hogy írjak egy minimálisan is használható szöveget, még ez a festés is bejön a képbe, de rábólintottam, csináljuk, majd valahogy szorítok energiát írásra lefekvés előtt, vagy felkelek hajnalban.

Előkészültünk a régi tapéta eltávolításához. Felhoztam a pincéből a létrát, a vödröt teletöltöttem vízzel, kezembe vettem a pemzlit, majd határozott ecsetvonásokkal kezdtem áztatni a falat, hogy a tapéta könnyedén lekaparható legyen a spaklival, miután a víz feloldotta a ragasztót, jobb esetben nagyobb, összefüggő darabokban lehessen lehúzni a falról a felesleges réteget. Eleinte csak funkcionálisan tekintettem a falakra, majd amikor láttam, hogyan válik le a tapéta, végigsimítottam a felületet, becsuktam a szememet, és hirtelen egy hatalmas vászonná változott a fal, amelyen a lehető legöblösebb mozdulatokkal használhatom az ecsetet, anélkül, hogy félnem kellene, bármit is elrontok, és élveztem, hogy bármekkora indulattal mehetek neki az anyagnak. Csodáltam a festőket, miként is tudják ezt a fajta feszültséget egy kisebb vásznon tartani, hogyan tudják olyannyira finomítani a mozdulataikat, hogy kiváljon az, amit ábrázolni akarnak.

Másnap elégedetten néztem a sima falat, és magam előtt is szokatlan volt a felismerés, hogy várom, végre nekikezdhessek a következőnek, és szinte már sajnáltam, hogy csak négy van belőle. Úgy léptem a szobába, mint festő a vászna elé, felálltam a létrára, áztattam, kapartam, téptem a tapétát, miközben ömlött rólam a víz a munka hevében. Amikor lementem inni egy pohár vizet, a feleségem megkérdezte, hogy ennyire meleg van odafent, és én bólintottam, hátha nem akar majd feljönni, szerettem volna, ha továbbra is lent foglalatoskodik a konyhában, anyukám pedig játszik a kislányunkkal, és nem szállnak be a munkába, mondván, többen gyorsabban haladunk. Mielőtt visszamentem, előkerestem a régóta nem használt kis füzetemet, egy tollat, amivel leírhatom a tapétakaparás közben érkező gondolatokat, de tartottam tőle, hogy ha feljönnek megnézni, hogyan is haladok, meglátják, ahogy jegyzetelek, és gyanújába keveredek, hogy igazából nem is érdekel a fal, pedig abban a pillanatban nem érdekelt a falnál jobban semmi. Bezárkóztam a fürdőbe, elővettem a füzetet, elkezdtem írni, és csak úgy, mint régen, jöttek az abban a pillanatban érvényesnek gondolt felismerések, összefüggések, és egyszer csak meghallottam kislányom hangját. Apa hol van, kérdezte, biztos a vécén, válaszolt a feleségem, anyukám meg harsányan kérdezte, hogy csak egy spakli van, és hallottam, ahogyan átveszik a vásznam felett a hatalmat, cuppogott az ecset, sercegett a spakli, én meg bezártam a füzetet, lehúztam a vécét, megmostam a kezemet, mintha ténylegesen dolgomat végeztem volna, majd kiléptem, és három vidám embert láttam, akik örömüket lelik a közös munkában, és nem keresnek megoldást egzisztenciálisnak gondolt problémáikra egy egyszerű felújítás ürügyén.

Ma hazajöttem a munkából, a feleségemet éppen hatalmas sütés-főzés kellős közepén találtam, ünneplünk valamit, kérdeztem, ő meg erre, hogy azért sütök ma meg mindent, hogy holnap tudjuk csiszolni a falat, és akkor elmosolyodtam, hogy egy tapétaeltávolításban mennyire benne van az egész írói működésem, és hogy a kaparás hevében elfelejtettem, mennyire fontos a csiszolás. Talán újra megismerem saját működésemet, mire készen leszünk a szobával, és nem a képtől várom a csodát, a kép nem tud írni. Nem a kép tud írni.

 

Balogh Ádám: Vörös
(regényrészlet)

Tudja, nem magát a vért csodálom, hanem azt, ahogyan különböző alakokat felvéve válik semlegessé az élet. Hogy miért nem nőket, és pipacsokat festek naphosszat? Nem dobnak fel a formák, nincsen bennük robbanás.

Azt tudja, hogy ütőérből a vászonra fröcskölő vér hasonlatos az akciófestészet technikájához? Vásznakra locsolták a festéket, spriccelt a tudatalatti, sehol a művészi szorongásból született bénulás, spermát és vért kevertek a festékhez, hogy a robbanás ne csak a festmény formájában, hanem velejében is lüktessen, szakítsa át a vásznat, ne legyen benne semmi tudatos, csak az ősi ösztön munkáljon.

Nézze csak ezeket a sirályokat. Táncuk kecses, mégis gyilkos. Tippeljen, hogy melyik fog lecsapni elsőként. Látom elgondolkodott. Elárulom, hogy nincs egyik és nincs másik. Nézze őket egységben. Az éhség rendezte kompozícióvá ezeket a madarakat, és ettől izgató ez a tánc. Nincs udvariaskodás, csak a másiknál élesebb szem, a másiknál lüktetőbb éhség, az áldozat meg csak úszik, nem érzékel semmit abból, ami a víztükör felett ellene készülődik. Amikor meg lecsap, akinél az ösztönök a megfelelő pillanatban sűrűsödtek cselekvéssé, jobb esetben felsérti áldozatának bőrét, a megsebzett hal tovaúszik, húzza maga után a vért, merül egyre mélyebbre, ahol már biztosan nem érheti semmi baj. A vér pedig kezd füstté válni, kezd tovaszállni a vízben, és ezek a sirályok nem is tudják, hogy a vér a zene az ő táncukhoz.

Tudja, hogy mi kevert bajba? Szabadulni akartam egy képtől mindenáron. Pontosabban egy tánctól. Lecsapni rá a lehető legpontosabban, rögzíteni mindent a megfelelő pillanatban, és ha kész van, nem tenni mást, mint hátradőlni, hiszen minden részlet éles, minden részlet a helyén, és ekkor már a legkézenfekvőbb megnyugodni a tudatban, hogy ezután már mindig ott lesz velem. Csak éppen lehetetlen biztos kézzel fogni az ecsetet, ha a modell olyan tempót diktál, hogy képtelenség rögzíteni bármit is olyan pontossággal, hogy az, ha nem is a teljes szabaduláshoz, de legalább a pillanatnyi fellélegzéshez elég legyen.

Amint látja, nem használok ecsetet. Nem pontos. A sirály csőrét is az ösztönök mozgatják, mégis célzottan csap le, ezzel együtt az ecset sem küszöbölheti ki azt, hogy akármennyire is a tudatalatti teleszkópja akar lenni, ne programozottan marjon a vászonba. A sirályok hibáznak, ahogyan a festő is. Sokszor gyorsabb a megállítani vágyott, mint a képesség a megállításra. Igaz, nüansznyi a különbség, hiszen megérinti, sőt belemar, de ez mégsem elég. Az étvágy megmarad, sőt a kudarccal egyre égetőbb lesz, és akkor a sirály továbbáll, tánca idegesebb lesz, kutat először az aktuális, majd a következő áldozat után ugyanazzal a csőrrel. Ezzel szemben a festőnek a kezében ott a lehetőség, hogy eldobja az ecsetet, ha nem tudja kimerevíteni a képet olyan pontossággal, hogy az az étvágyát csillapítsa.

Örülök, hogy eljött hozzám. Nem sok nő merne így a vásznam elé ülni. Biztosan megfordult a fejében, hogy mi van akkor, ha egyszer csak merevedésem lesz a nagy visszaemlékezésben, és ez a merevedés a kérdezőből egyik pillanatról a másikra modellt farag magából, és akkor az már nem is fogja érdekelni, hogy egyetlen értelmes választ sem hall tőlem, csak az éhségemet érzi, és nem tudván azt, hogy igazak-e az egykori hírek, és a máig aktuális pletykák, csak az fogja érdekelni, hogy ebben a segélykiáltás szempontjából kedvezőtlen széljárásban terjed-e olyan erővel a sikoly, hogy áthatoljon ezen a ködön.

Sikíthatna, talán tényleg ez volna a legkézenfekvőbb, de a sikítás pillanatában bizonyára megbánná, hogy megtette, hiszen két lehetőség van. Azelőtt jönne a segítség, hogy legalább egy kicsit magáévá tett volna abból, amitől az adott pillanatban menekülni akart, feleslegesen hagyná elszakítani magától azt, amit keresni érkezett, és válasz híján nem maradna más, csak a megismerés elszalasztásából fakadó feszültég, amitől szabadulni akar mindenáron.

Most hallgat, de tudom, hogy az érdekli, mi a másik lehetőség. A másik lehetőség az is lehetne akár, hogy az egyik pillanatban még ilyen nyugodtan beszélgetünk, a másikban pedig már nekem is esett ezzel a késsel.

Sikítson nyugodtan, vagy támadjon rám, ha úgy látja célszerűnek, netán életszerűnek, bár az, hogy megjegyezte pár perccel ezelőtt, mintegy félvállról idebökte, hogy miről beszélek, nincs is köd, tisztán látni mindent a horizontig, akár azt is feltételezhetné, hogy nem fél, már ha köd alatt nem kizárólag azt érti, amit lát, hanem azt is, ami nem engedi tisztán látni, és milyen kevés elég ahhoz, hogy egyik pillanatról a másikra üres vászonnal borítson be mindent, és már nem is lát tovább az orránál.

Hallgassa csak ezeket a sirályokat. Milyen izgatott a sikolyuk. Ebben az izgatottságban nincs benne az éles látás elvesztésétől való félelem, nincs benne a menekülés kényszere, ahogy a maradásé sem. Megnyugtat, hogy tudom, ezek az ösztön hangjai, semmi kötelesség, csak az éhség vezérelte szenvedély, és tudom, hogy ezek a sikolyok mögött ott van a tánc, melynek ez a hangzavarnak tűnő izgatottság előjátéka csupán. A zene, és nem a táncért járó fizetség követelése ez.

Tudja, hogy miért keltette fel az érdeklődésemet? Maga olyan türelmes, mint a sirályaim. Sőt a szenvedélyt érzem az érkezésében, ahogyan a maradásában is. Nem sürget, nem támad rám, hogy mi lesz, mondd már, te szerencsétlen, hogy mi történt azon éjjelen. Ez a türelem arra enged következtetni, hogy szenvedélyből keresett meg, nem kötelességből, vagy rutinból, és sokkal inkább a kíváncsiság hajtja, mint a határidő, ám könnyelműség volna a jelenléte felett érzett izgatottságomon túl figyelmen kívül hagynom, igazából azért keresett meg, hogy, ha nem is a szó klasszikus értelmében, de én táncoljak magának. Bizonyára felmerül magában a kérdés, vagyok- e annyira úriember, hogy csupán zenét kérjek fizetségként mindezért.

Hozott egy üveg bort, ráadásul vöröset. Ez kedves magától, a kedvencem. És tudja, mi az, ami feledteti, hogy kardigánjának szorosabbra húzásával azt jelezte felém, hogy egy ilyen figuránál kiegyenlíteni bármilyen cehhet bizonyára csak hússal lehet? Az, hogy tudom, ezzel az üveg vörössel nem kifizetni, hanem a visszaemlékezésemnek lendületet adni érkezett.

Megjelent: Műút portál, 2014.04.04.

 

Balogh Ádám Kabai Lórántnak küldi Baglyas Erika: Relax (2009) című alkotását.

 

A Litera Inspiráció című új sorozatában az irodalmat a vizualitással társítjuk. Kortárs írók, költők mutatnak be őket inspiráló képzőművészeti alkotásokat, festményeket, grafikákat, fotókat; és küldenek tovább egy-egy inspiráló képet egy általuk választott másik szerzőnek, stafétában. Sorozatszerkesztő: Seres Lili Hanna.

Balogh Ádám

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.