hirdetés

Inspiráció: Borda Réka

2018. augusztus 7.

Nem maradt más hátra a szerelmükből, mint két kisfiú és ez a festmény. Egy puritán, feszültséggel teli, precíz kép. – Az Inspiráció huszonkettedik részében Borda Réka reflexióit olvashatják.

hirdetés

Bartis Attila: 98-99 (Plakát, Berlin, 2007; Szent Antal, Gyergyóditró, 2007) (kabai lóránttól)

Lóri jó érzékkel ajánlotta Bartis Attila képpárját. Egyrészt azért, mert mintha megérezte volna, hogy a napokban sok szó esett a munkahelyemen róla. Az egyik kollégám mostanában fedezte fel magának mint kutyasétáltató, nyugodt, de feltűnő jelenséget – különös módon nem pedig mint szerzőt –, aki rendre az Astoria és a Mikszáth tér környékén bukkan fel.

Másrészt pedig, a képpárt nézegetve, halványan felrémlett bennem egy emlék, miszerint lóri évekkel ezelőtt mesélt nekem A csöndet úgyról, amiből a képek származnak. Talán beszélgettünk is róla egy kiadósat, de már nem lennék benne biztos.

Flusser szerint a lineáris írás után a technikai kép feltalálása hatott elemien az emberiségre. Egészen különös, hogy, erre rímelve, egy író (felváltva a szavakat) épp fotókból állított össze egy kiadványt, ráadásul olyanokból, amiket a telefonjával készített.

Mindenesetre, először is, hogyan elemez egy képet az ember. Első lépésben felfogja, értelmezi a formákat. Ekkor láthatja, hogy esetünkben a bal szélső kép egy street art alkotás/plakát (amit a helykihasználás miatt nem fogok részletesebben leírni, ugyanis az olvasó [néző?] is látja, mit ábrázol), míg a jobb szélső egy szakrális tárgy, egy szobor, ami egy erdélyi templomban található.

Külön e két fotó nem mondható különösebben izgalmasnak – de párba állítva, egymással szemben érdekes párbeszédbe elegyednek. A modern kor tömegeinek kreatív megnyilatkozása, szemben a szakralitás megtestesülésével. Az, amit látunk, szemben azzal, amit érzünk – illúzió mégis mindkettő, valaminek (legyen az politika vagy hit) a puszta leképezése. Az illegális aktus, szemben a legálissal.

Most, 2018 augusztusában, egy második rendszerváltáson keresztülesett Magyarországon, számomra többet jelent mindez. A bal szélen vagyok én, és velem együtt mindenki, akiben még józan ész lakozik. Akiknek már-már alternatív utakat kell keresniük, hogy hangoztathassák a véleményüket. Akik ijesztő nevetéssel nyugtázzák a napi politikai történéseket. Ilyesmi arcot vágunk akkor, amikor időseket hagynak a kórházi folyosón haldokolni; ilyesmit, amikor listázzák a barátainkat, ismerőseinket, oktatóinkat; és ilyesmit, amikor 12 óra alatt bekebeleznek egy tévécsatornát, hogy délutántól már kormánypropagandát terjesszenek rajta keresztül. Kínos kacaj, hunyorgó szemek, arcra fagyott vicsor.

És ott van, jobb oldalon, a mesterien megformált porhüvely, ami egy dicsőbb, jobb, szentebb dolgot hivatott megformálni. Mégis becsapást, átvágást, ál-szentséget közvetít. Pökhendin tekint le ránk, hitevesztettekre és pogányokra. Lenyúlja a pénzüket, hogy neki tetsző templomokat húzzon fel. Figyeli az ideológiai bűnözőket, és szól a nyájának, hogy fesse le őket, ne maradjon más belőlük holnapra, csak egy fehér fal. Megrongált plakáttá lettünk, amiket el kell tüntetni.

 

 

Borda Réka: Láttam vezetőinket

„Kik tüzet kajáltak betintázott szállodákban."
A. Ginsberg

Láttam vezetőinket
csókolózni és fogdosni egymást
a nyakkendők alatt; úgy hűltek el a forró
levesek, hogy leragasztották nyájuk száját,
mialatt palotáikban hemperegtek; néhányuk
gyapjúban lépett utána a konferenciaterem
teraszára, és mintha tudnám, melyikük
szivarozott pucéran a redőnyök mögött;

ahogy kedvükre reszelték
a pilléreket délutánonként, és sugárzó
betonpiramisokat emeltettek munkásaikkal;
a falakat idővel hieroglifákkal
fújták be a fiatalok; úgy tartja a legenda,
hogy elátkozottak az épületek,
amikbe időről időre betörnek a sírrablók;

tort ülni nagyapám tüdeje felett,
amibe homokot szórtak, és láttam
a kórházakban terpeszkedő sivatagot
a torkokba és vesékbe gyökeret verő
kaktuszokkal; időnként viharfelhők nőnek
a villanykörték között és megöntözik azokat,
akik amúgy is elpusztulnak;

szélforgóval játszani, miközben anyukájuk
kezét fogták, és tulipánokról énekelni
a rakott szoknyák alatt, hogy elnyomják
a kerítés másik oldalán állók népdalát;
vannak éjszakák, mikor vezetőink
egymás mellett hánynak, mégis az alsó
szomszédok érzik a szagát.

 

Megjelent: Hoax, 2017, Scolar, Budapest

 

David Hockney: Mr és Mrs Clark és Percy (1970)

Furcsán venné ki magát, ha azt mondanám, egy festmény sem volt még rám megigéző hatással – mégiscsak művészetelmélész vagyok, elvileg. Inkább úgy fejezném ki magam, hogy nem sok alkotás közelében éltem át érzelmi aha-élményt. Számomra minden festmény egy feladvány, rejtvény, kielemezendő érdekesség, aminek a végén megfogalmazódhat bennem az a bizonyos „aha". Emocionális alapon viszont a lehető legritkábban.

A kevés, számomra valóban „beszippantó" alkotás közül (egy Bacon-, valamint egy Ország-festmény mellett) az egyik David Hockney Mr és Mrs Clark és Percy című alkotása. A kép az 1970-es években nagy befolyással rendelkező párt, a divattervező Ossie Clarkot és a textiltervező Celia Birtwellt, valamint macskájukat, Percyt ábrázolja.

A festmény közvetlenül a pár esküvője után készült, ezért lehetne a címe a Clark házaspár is – nem véletlenül jutott eszembe ez, ugyanis a festő, David Hockney az Arnolfini házaspárt (újfent Arnolfini eljegyzést) vette alapul, amikor az első vázlatokat készítette.

A Celiát rendre megcsaló, csapongó Ossie testtartása sok mindent elárul a tervezőről. A szétterpeszkedve ücsörgő Clark nonverbális jelei is arra utalnak, hogy nem tiszteli a feleségét, hiszen nem fordul felé testével.

Ellenben Celia csak a fejével fordul a szemlélő irányába, és habár ez részben a férfi iránti odaadását jelzi, derékra tett keze erőt, határozottságot sugároz. Egy modern nő, aki a hagyományos ábrázolásokkal szembemenve nem alacsonyabban, ülő pozícióban helyezkedik el férjéhez képest. Kiállásával magára vonzza a tekintetet.

Míg az Arnolfini házaspár hűségét egymáshoz a kutya fejezi ki, addig Clarkék veszekedésekkel és hűtlenséggel tarkított kapcsolatát a hátat fordító macska. A fehér liliom, a nőiesség és a kinyilatkoztatás szimbóluma pedig arra utal, hogy a festmény készítésekor Birtwell várandós volt első közös gyermekükkel.

A pár 1974-ben, mindössze négy évvel a frigy után elvált. Nem maradt más hátra a szerelmükből, mint két kisfiú és ez a festmény. Egy puritán, feszültséggel teli, precíz kép.

 

Ha említenem kéne top kortárs magyar kiállításokat, amiket valaha láttam, Gerhes Gábor 2013-as Die Ordnungja mindenképpen a dobogón végezne. A fotó e képsorozatból származik, és szerintem az egyik legerősebb darabja annak. Izgatottan várom Fehér Renátó reflexióját, köszönöm kabai lórántnak a stafétát.

 

 

 

A Litera Inspiráció című új sorozatában az irodalmat a vizualitással társítjuk. Kortárs írók, költők mutatnak be őket inspiráló képzőművészeti alkotásokat, festményeket, grafikákat, fotókat; és küldenek tovább egy-egy inspiráló képet egy általuk választott másik szerzőnek, stafétában. Sorozatszerkesztő: Seres Lili Hanna.

Borda Réka

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.