hirdetés

Inspiráció: Dévai Lili

2018. március 21.

Ha az álmok álmodójukhoz kötöttek, mintha kódolva lenne bennük a személyes sors, és amíg azt álmodjuk, amit, addig vagyunk, akik, és súlyaink is akármi életben, akárhol, ugyanazok. – Az Inspiráció hetedik részében Dévai Lili reflexióit olvashatják.

hirdetés

Dante Gabriel Rossetti: Proserpine (1874) (Wirth Imrétől)

 

Persze

Persze a maguk igazolhatatlan módján
igazak a pletykák és a mendemondák,
valahogy mégsem úgy.
Se énekmondó, se történetíró, sőt,
mi több, en bloc élő vagy élhetetlen
nem tanúm.
A jós is mit össze nem hordott..
.. konok lehetsz, akarnok,
fán a gyümölcs ilyen. Engedelmes,
dohos jövődben almamag és gyökér
rohad. Kapaszkodó, kacsos ujjad is,
mit árul el. Hiába nősz, mit
egymagad érsz, nem elég, anyádnak
ne lánya légy. Maradsz, aki szót fogad.
Hatalma észrevétlen, örökletes
feletted, otthonod kietlen.
Arcod a hold, ugyanúgy telik, fogy,
akár szeretsz, akár menekülsz, szabály
szerint viselsz magadban apályt-dagályt,
holott..
ilyeneket mondott, azzal ajtót.
Végül mégis neki lett igaza.
Unott mederben évekig ment, hogy
szakasztott az anyja.. Egész kiakasztott,
eszerint ne lennék magamé, önálló, és
egyáltalán. Mára belátom, mindegy.

Ábrándos voltam, kamasz és hallgatag.
A jó gyerek. Döngölt falak árnyék-
és agyagszaga telepedett hajlataimba.
A tömött, termékeny humusz, ez a sár,
ez a hús, nem enged, belém lett ültetve,
ez nekem otthonom, a szárakért mind
felelősséggel tartozom. Bemagoltam
szépen a határokat, anyám szeszélyeit.
Dolgos igék nyomán levelet hajtani.
Hogy lenne varázs, mi a hétköznapok
hályogát kikaparja a göröngyök közül,
magam se hittem. Mégis, próbálgattam
tán csak erőm, mit ér, túl a tág mezőn,
testem hívását fogja-e valaki.
Aznap jócskán elhagytam a többieket.
Húsz fok lehetett, napmeleg, kissé borús,
mikor fonni kezdtem a második koszorút.
Máig tisztán megvan, előbb hajamba
kapott a szél, majd a tisztás rezdülései,
telezsongott porcikáim. Az ízeltlábú türkiz
kitinje a nárciszon, hogy pillanat múlva
már sehol. Szanaszét záporozott a föld,
amerre jött. Tudtam, hogy értem, mert
az iszonyú dobogás nem rémített.
Kezébe is kérés nélkül, vakon a kezem.
Büszkén foglaltam el mellette a helyem.
Egyedül a ragyogás lett idegen, tétova.
Neoncsövekben áramingadozás.
Lábam alatt, mintha gránáttal magam
bontanám a talajt, a tudott tárnák sorra
omlottak be. Ha valamit, hát, ezt
vágta gallyra, ezt rabolta el. Így lett
a kert, a rét, a szántó, a lugas, a liget,
a tarló, egész tapasztott, jószagú világom
málló múlt, elhasznált-hasztalan
törmelék.
Hogy épp e fanyar maggal kínált később,
nem véletlen. Természetem kíváncsi
és mohó, élénk napvilágon és egyhangú
homályban ez világos éppúgy. Láthatta,
bármit beveszek. Mint halandók révült
imáik, morzsolta számra a lédús ikrákat.
Hazudnék, ha tagadnám, ínyemre volt.
Jól tudtam, persze, az efféle szertartás
hova vezet, mivel jár. Illetve, pont,
hogy pontatlanul. Valójában egyáltalán.
A farkasvak hűség, a fátyolos szürkék,
meg az a ténfergés, ahogy a veszettek
idétlen köreik ugyanúgy időtlen. Nem
voltam felkészülve minderre. Mert
hatalmam hiába adott, hatásköröm
szűkreszabott, pongyola. Igyekszem
megmaradni a puszta igazságnál, de
nem szeretem a tényeket. Segítek,
ahol lehet. Nem oszt, nem szoroz.
Álló napokat átvacogok, hogy milyen
egy rohadt az élet. Vagy nevezd, ahogy,
akarod, ez mi. Olyan, amilyen. Szélforgatta
kerék, szomorú-koszorú.

Fonott hajjal mindig, ha hazalátogatok.
Bomlott tincs ne takarja gesztusom.
Lássák, minden a régi, rendben, van.
Hogy óvott anyám, pedig. Akárhol,
hiába honvágyból markomba almát
kell fogjak mindenütt hajnalhasadáskor,
mikor bűvölten, és mezítláb a keramit.
A gyümölcs öklömbe úgy szorul, annyira,
hogy a viaszos héjat könnyen átvájják
éles körmeim. Az ég felé emelem akkor,
az alkaron könyékig hígvörös csíkok,
a leve. Szeretem nézni, mint csorog el
vele lassan maradék erőm. Megnyugtat
a látvány, legalább ismerős. Ezután
csöndben visszafekszem. És álmodom,
mint a bunda, vérmeleg, buja testet,
pulzálást, mi végleg, őszintén betölt.

 

Schaár Erzsébet: Utca (1974)

 

Schaár Erzsébet Utcájának mágikus erőterében állni olyan, mintha az előre szabott, véges és az azon túli, örökké áramló idő törvényeit egyszerre látnánk be. Olyan is, mint mikor az ember a sötét utcáról felnéz, és az ablakok mögött saját otthonának képzeli a világló szobákat, vágyakozva a máshol, másképp telő életet. Van ennek egy melankóliája. Tudni, hogy lényegében semmi se lenne más. Ha az álmok álmodójukhoz kötöttek, mintha kódolva lenne bennük a személyes sors, és amíg azt álmodjuk, amit, addig vagyunk, akik, és súlyaink is akármi életben, akárhol, ugyanazok. Ha pedig önmagunk felejtve mások lehetnénk egy más életben, nem is tudván, hogy egykori vágyunk teljesült, ábrándoznánk tovább, ugyanúgy értelmetlenül.

A tömbszerű, mégis törékeny gipsztestek, az olcsófényű parókák, halottfehéren az élénk művirágok valami módon mind a részvétlen múlást emlegetik. A pillanatba kövült lakók úgy szegezik ránk, látogatókra a szemük, mintha egyszerre néznének magukba és keresztül rajtunk, mintha nem is lennénk. Se jelen, se egyáltalán.

Rakovszky Zsuzsa verse jut eszembe róla.

 

Rakovszky Zsuzsa: Egyirányú utca


De ami volt, az nem jön vissza többé
soha. Az idő egyirányú utca.
Örökké zuhog a jelen, s örökké
száraz lábbal kelünk át rajta: a múlt fölissza
szempillantás alatt. Lábbal előre vissza
nem szökken a műugró a trambulinra, és nem
lesz már a csorba ép, a foltos újra tiszta,
de ha mégis lehetne, hogyha valami résen,
a kozmosz féregjáratain át
zuhannál fölfelé, míg eléred azt a pontot,
ahol elromlott minden, hogy fölfejtsd a hibás
szemig a múlt kötését, másként legyen, ne mint volt,
bölcsőjében fojtsd meg a zsarnokot, vagy
kivándorlásra bírd tulajdon nagyapádat,
vagy azon vedd magad észre: egyszer csak ott vagy
saját gyermekkorodban, épp vasárnap
dél van, most merik szét a húslevest,
s te fényes űrruhádban, dülledt üvegszemed
rájuk emelve, a jövendő elvetélt
embriója, merev térdekkel lépegetsz
feléjük, vagy csak egy hang, testetlen sürgetés
vagy tiltás oldaluknál, súgod: „Tedd!" vagy „Ne tedd!"
– az is hiába volna. Nem lehet
csak egy szálat kihúzni, ha nem az összeset,
olyan szorosra szőtt a múltak szövedéke.
Mint bulldózer tolja maga előtt
a voltak összessége a rákövetkezőt,
ami volt egyszer, annak nincsen sohase vége,
vétkes vagy áldozat: nem felejtesz, nem felejtek,
a sérelem sérelmet szül, a seb
sebezne, és nincsen, ki mint bokára ejtett
szoknyából vetkező, a múltjából kilépne,
s azt mondaná: „Igen, én ezt tettem veled,
ahogy mások velem: bocsáss meg érte!"
És ha lehetne, ha mégiscsak visszatérne,
ki már soha, megint csak gázszámlákról beszélne,
csöpögő vízcsapokról, s te is csak azt felelnéd,
amit akkor, s nem mondanád: „Ne menj még!
Fél életem viszed magaddal, hogyha elmégy!"

 

Dévai Lili: (köz)

figyelem már egy ideje őket. álmosak, éhesek.
aláfutó szemek az őrlőben. számolom a másod-
perceket. pörög a ventilátor nyelve szakadatlan.
a múlt egyhangú zümmögés a mozdulatokban.
hordják folyvást a vizet, a feketét. hazafele
kavicsot rugdosnak. hisznek a tükröknek.
egy-egy néha felnevet. gyűrűből gyöngy
csatornába pattan. a tányérokról leázik
ezredszer is a maradék. egy kéz állandóan
mosogat. teszi dolgát lassan a feledés,
a felismerés. jó ideje figyelem bennük
magam. aki csak akar, mind ugyanolyan.

 

Dévai Lili Bognár Péternek küldi Szűcs Attila sun bathers with umbrella (2000) című képét.

 

A Litera Inspiráció című új sorozatában az irodalmat a vizualitással társítjuk. Kortárs írók, költők mutatnak be őket inspiráló képzőművészeti alkotásokat, festményeket, grafikákat, fotókat; és küldenek tovább egy-egy inspiráló képet egy általuk választott másik szerzőnek, stafétában. Sorozatszerkesztő: Seres Lili Hanna.

Dévai Lili

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.