hirdetés

Inspiráció: Győrffy Ákos

2018. április 18.

Középkornak nevezem, mert nem tudok jobbat, miközben inkább arról a lényről van szó, akit Carl Gustav Jung a bennünk élő „régi embernek" nevezett. A régi embernek nincs kora, a világ kezdete óta él, és azt hiszem, nem nagyon különbözik a csillagos égtől. – Az Inspiráció tizenegyedik részében Győrffy Ákos reflexióit olvashatják.

hirdetés

Philip Guston: Sleeping (1977) (Bajtai Andrástól)

Egy alvó hajléktalan. Vagy esetleg én, húsz évvel ezelőttről, egy hajnalig tartó borozás után a nagymarosi Rigó-hegyen, Zsiga barátomnál. De inkább mégis egy alvó hajléktalan, akinek be van varrva a szája. A piros takaró alól csak a bokái lógnak ki. Mindkét bokáját sűrűn telecsípték az ágyi poloskák. A hajléktalanok többsége takaró nélkül alszik az éjjeli menedékhelyen. Ledől a matracra vagy letesszük, attól függően, milyen állapotban érkezik. Van, aki a kapu előtt esik össze vagy a kaputól nem messze, a járdán. Ilyenkor be kell hoznunk. Ha járóképtelen, tolókocsiba tesszük. Ez az úgynevezett behúzás, amiért két hetes kitiltás jár. Az ágyi poloska csípése sokáig viszkető duzzanatot hagy maga után. Esetleg elfertőződik, amiből lassan gyógyuló seb lesz. Vagy soha nem gyógyul be, és akkor lehet járni kötözésre. Éva néni majd átköti a bűzlő sebet hetente kétszer vagy háromszor. Vagy nem jár kötözésre, de akkor előbb-utóbb amputálásra kerül sor. Nem kevesen élve rohadnak el. Messziről bűzlik az ügyfél, amikor megérkezik. Beáll az ajtóba, mondja a nevét és a születési évét, közben a bűz lassan betölti a helyiséget. Sokáig kell szellőztetnünk utána, az érzékenyebbje illatosító sprayt fúj az iroda légterébe, ami ahelyett, hogy elnyomná a bűzt, csak még karakteresebbé teszi. Az elhanyagolt fekélyekben előbb vagy utóbb pondrók ütnek tanyát. A pondrókat egyenként, csipesz segítségével távolítják el a nővérek az eleven, mély sebekből. Egyszer láttam egy embert, akinek a szájából is nyüvek hullottak. A rég kihullott fogai helyén tátongó lyukakba fészkelték be magukat. A kép mintha mégis inkább egy démont ábrázolna. Vagy a Gorillaz nevű zenekar emlékezetes videoklipjeiben szereplő figurák valamelyikét. Az ember – vagy a démon – bevarrt szájjal alszik egész életében. De ha nem lenne bevarrva, sokat az sem változtatna a helyzeten. Ha nincs bevarrva, akkor is be van varrva a száj. Mert valójában semmiről sem tudunk beszélni.

 

Limbourg fivérek: Berry hercegének hóráskönyve – február (1412 körül)

Mindig is tudtam, hogy valójában a középkorban élek. Vonzódom a középkorhoz. Talán nem is a vonzalom a legpontosabb kifejezés. Nincs pontos kifejezés, csak az érzés van, hogy abban a világban otthon vagyok. Ez a kép mindent elmond arról, hogy miért. Persze honnan a fenéből tudhatnám, milyen volt a középkor. Nem tudhatom, és mégis nagyon jól tudom. Az égen a csillagképek a maguk útjain vándorolnak, miközben odalent, a behavazott bolygón fát döntenek, karámba terelik a birkákat, ülnek az árnyékszéken vagy öszvért hajtva a közeli város felé igyekeznek. Nem történik semmi különös, pusztán az élet, az élet az égi rend alatt, egy olyan világban, amely csak átmenet, siralomvölgy, közbülső megálló. Nem sok mindenhez van közöm ezen a világon, de amihez mégis, az valahogyan kapcsolatban áll ezzel a titokzatos állapottal, amit középkornak nevezek. Középkornak nevezem, mert nem tudok jobbat, miközben inkább arról a lényről van szó, akit Carl Gustav Jung a bennünk élő „régi embernek" nevezett. A régi embernek nincs kora, a világ kezdete óta él, és azt hiszem, nem nagyon különbözik a csillagos égtől. Vagy a vadvizektől, a növényektől, a kövektől. Nincs neve, neme, nem beszél. Vagy ha mégis megszólal, az inkább a természeti zajokra hasonlít. Középkor. Varjak a behavazott udvaron. Ki kéne javítani a karám tetejét, hiányzik néhány zsindely. 1412. február.

 

Győrffy Ákos: Benne

Karosszék, virágok, kutyák, s egy erős bot, ha köves az út – ennyi az egész, semmi több. Semmi.
(Rainer Maria Rilke)

Csak úgy képzeljük el, mondta a barátja, amikor a patak
folyását követő műút mellett sétáltak, csak úgy képzeljük
el, hogy itt sétálunk, hátizsák, esőkabát, hálózsák és egyéb
út kellékek nélkül, nem lenne nálunk semmi ezeken a
ruhákon kívül, melyek most épp rajtunk vannak, itt
sétálnánk bármiféle konkrét úti cél vagy elképzelés
nélkül, pusztán csak azért, mert itt sétálni jó,
az esték pedig előre nem látható helyszíneken
érnének bennünket, istálló, pajta, padlás, egy
ismeretlen nő ismeretlen illatú teste, vagy csak
a csillagos éggel egyedül, mindegy, mindegy lenne
mindez, nem számítana, mint a középkori
hóráskönyvek illusztrációi, olyannak képzelem,
ahogy fölénk borulna, körbevenne minket az a
másféle idő, a virágok, a kövek, a fák, a házak,
az emberek a vándorló csillagképek keretében,
mint azokon a képeken, az egész lenne, és mi
benne lennénk, csak úgy sétálnánk vagy üldögélnénk
valahol, valahol benne, bármiféle konkrét úti cél
vagy elképzelés nélkül, benne, az egészben,
ilyennek képzelem.

Megjelent: Akutagava noteszéből, JAK-Ulpius-ház, 2004.

 

Győrffy Ákos Nádas Péternek küldi Ernst Ferdinand Oehme Waldinneres (1821/22) című festményét.

 

A Litera Inspiráció című új sorozatában az irodalmat a vizualitással társítjuk. Kortárs írók, költők mutatnak be őket inspiráló képzőművészeti alkotásokat, festményeket, grafikákat, fotókat; és küldenek tovább egy-egy inspiráló képet egy általuk választott másik szerzőnek, stafétában. Sorozatszerkesztő: Seres Lili Hanna.

Győrffy Ákos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.