hirdetés

Inspiráció: Kabai Lóránt

2018. augusztus 1.

Erika munkái néha olyanok számomra, mintha lelki akupresszúrában részesítenének: kicsit kényelmetlen, amikor először találkozom velük, feszengek, mert nyomnak, feszítenek, majd egy pillanat alatt kiengedek és eloldoznak – az ott nyugalom, és béke is talán. – Az Inspiráció huszonegyedik részében Kabai Lóránt reflexióit olvashatják.

hirdetés

Bagylas Erika: Relax (2009) [és tsa.] (Balogh Ádámtól)


Féltem. Persze ez így pontatlan, amiképp az is az lenne, hogy szomorú voltam és bűnös. Ádám megkérdezte, vállalnám-e, hogy írok egy képzőművészeti alkotásról, melyet ő ajánl számomra. Hozzátette, neki András Laci küldött „valamit". Nagyon hamar összeállt a kép, ugyan miért is kérdezte Laci pár nappal korábban, mi a pontos címe annak a 3×4 részletbe tagolt melómnak, mely már másfél éve piliscsabai házuk egyik falán látható. És akkor most hogyan válaszoljak Ádám kérdésére. Mit mondjak akkor, amikor egyfelől nem akarok „jelen lenni", mondani semmit az irodalomról — de itt épp nem arról van szó, másrészt pedig valahol nagyon neccesnek éreztem, hogy az egyik munkámról író szerzőt (azóta kiderült, nem is csak egyről írt) én kövessem e sorozatban. Kicsit megböködött, megböködtek, engedtem, igent mondtam.

Féltem, mit küld majd, mi „kell" inspiráljon, sőt, simán el tudtam képzelni, hogy barátságunkra tekintettel kiszúr velem, és mondjuk egy Szász Endre-festménnyel lep meg. Nagyon szégyellem most már ezt a feltételezést (szomorúan, bűnösen), ugyanis Baglyas Erika Relax című munkáját kaptam, akiről korábban már írtam a Literán, említve e művét is, sőt, ott egy másikkal, az Emlékező párna cíművel is kapcsolatba hoztam.

Egyből kettő.

Féltem, amikor a Relaxot először megláttam. Na, nem e műtől, hanem mert egy magas, ám meglehetősen ingatag létra tetején álltam az ACB Galéria legbelső helyiségében valamikor 2009 kora őszén, a Blokkolt folyósítás című kiállítást építve, és megigézett az akkor még a sarokba állított fakírágy, melyre a magasból tökéletesen ráláttam; a szigorú rend szerint sorban bevert 100-as szögek hiányából kirajzolódó relax szó nagyjából úgy hatott, mint amikor a feszült embert tovább hergelik azzal, hogy „nyugi". A létráról lekászálódva odamentem hozzá, végigsimítottam a szögeken (már nem emlékszem, felsértették-e a tenyerem), az R betűnél bedugtam az ujjam a szögek közé, és tudtam, hogy inkább mégsem óhajtok ráfeküdni. Aztán a Volt egyszer egy vadnyugat első percei jutottak eszembe, pontosabban a nyitójelenet, ahogyan én emlékeztem rá, ahogyan az akkor már régen látott film prológusa élt bennem; nagyon másképpen, mint amilyen a tényleges filmnyitány. Idegesítő légyzúgás, egy arc nagyközelije, egy revolver is megvillan, majd sötétség, a légyzúgás a csőben folytatódik, és tudom, hogy a pisztoly az előbb látott férfi homlokához van szorítva. Majd valaki azt mondja: „Nyugi, Frank, nyugi". Aztán eszembe jutott az inga, Baglyas Nyugvópont című munkája, mellyel egy évvel korábban találkoztam (mozgattam, forgattam, kóstoltam). Megnyugodtam.

Kissé felzaklatott, amikor úgy másfél évvel később az Emlékező párna fotóit megláttam, felismerve a rokonságot nemcsak fizikálisan, de az azon megjelenő szöveg („majd csak lesz valahogy") iróniájában is. Most újra előkerestem e fotókat, és megdöbbentett, hogy — miként az említett filmjelenetnél — megint csak „rosszul" emlékeztem. A gombostűk fejét láthatjuk a párnán, azaz nem belülről kifelé szúrnak, csak „egy kellemes hárító mondat körvonalaival gyakorolnak enyhe akupresszúrás hatást" (az alkotó saját szavaival).

A szubjektum (szó szerinti értelmében vett) alávetettségéről beszélnek e művek, írtam annak idején, most hozzátenném óvatosan, hogy eközben valami tűpontos nyugalmat is sugároznak (rezignáltan — bár meglehet, ezt csak a szomorú énem teszi hozzá, mert mintha jólesne neki, ha a magamaga állapotához hasonlatost szemlél [bűnösen]).

Nem akarok félni. Sem attól, ami jön, sem attól, ami jöhet; de sem a „majd csak lesz valahogy" tétova és naiv higgadtságától — és nem is arról van most szó, hogy „a nyugalom szétárad fejemben, és szét fogja roncsolni..." Nem akarok félni. Erika munkái néha olyanok számomra, mintha lelki akupresszúrában részesítenének: kicsit kényelmetlen, amikor először találkozom velük, feszengek, mert nyomnak, feszítenek, majd egy pillanat alatt kiengedek és eloldoznak — az ott nyugalom, és béke is talán.

Ha valaha egyszer újra azt gondolnám, szeretnék mégis tetoválást, szigorú rendben felrajzolt pontokból állna, melyek hiánya egyetlen szót adna ki.

*

Seres László: Osztás (1972)


2009 elején találkoztam az akkoriban (közel 30 év szünet után) újra festeni kezdő Seres László műveivel, melyek letisztult, „non-ego" nonfigurativitása, „egyszerűsége", minimalista eszköz- és formakészlete egészen természetes módon ért hozzám és érintett meg — mintha mindig is erre vártam volna (meg valami hasonlót saját magamtól). S még jobb volt személyesen is megismerkedni vele Miskolcon — mintegy hazaérve. (Elmondom majd egyszer pontosabban, mit gondolok Seres művészetéről, máskor talán személyes jellegű sztorizgatás is lesz — de nem most.)

Valamikor 2015 végén (vagy 2016 elején) Nagy T. Katalin felkért engem is, hogy vegyek részt a debreceni MODEM Gémkapocs című kiállításán, melynek koncepciója eléggé hasonló a Litera Inspirációjához: az Antal–Lusztig-gyűjteményből válogatott műveket állítottak ki képzőművészeti, irodalmi, zenei párhuzamokkal és reflexiókkal. Seres e művét választottam, és egy saját festmény mellett egy verset is beadtam.

 

kabai lóránt: osztásban

esik. az első mondat sor-
rendbe rántja a gondolatokat,
a második meg célba veszi
ugyanazt a helyet. ez a nap is

úgy megy el, mint majdnem
minden nap, hogy jobb lenne
semmit sem megjegyezni
belőle inkább, csak „asszimi-

lálódni". minden klisérajon-
gó emberi lény tudja, hogy
csak olyan felhők ürítik ránk
tartalmukat, melyeken túl

mindig kék az ég. meglehet,
hogy aki túl sokat tud, annak
tényleg nehéz nem hazudnia,
de én tudatlan akarok lenni,

ostoba és végtelenül egy-
ügyű. bár néha már azt se
tudom, mit akarjak. esik.
szigorú osztásban élünk.

Megjelent: GÉM / GAMEkapocs, kiállítási katalógus, MODEM, Debrecen, 2016, 121.

*

Szűcs Attila: Kéz mint finom állat (1991; megsemmisült)


Ha már Baglyas Erikánál dupláztam, miért ne duplázzak a saját választásban is? A szintén hasonló koncepció mentén született Szivárványbaleset című album alcíme szerint kortárs írók találkozása Szűcs Attila képeivel — Bazsányi Sándor szerkesztőtől kaptam a felkérést valamikor 2015-ben (ha jól emlékszem, de most már nem annyira akarom tudni, ez esetben nem tévedek-e, csak azért se nézek utána), válasszak egy képet Szűcstől és írjak mellé-hozzá valamit. Egy viszonylag korai, a későbbiektől némiképp elütő festményt választottam (az „osztás" itt is megfigyelhető, még ha teljesen más természetű is, mint Seresnél — abban reménykedem, egyiküket sem sértem meg azzal, hogy egymás mellett szerepelnek), akkor még nem tudva, hogy az albumban ez lesz az egyetlen olyan mű, amely a megjelenés idejére már nem is létezik — ennek fényében fura most az ehhez írt verset újraolvasnom.

 

kabai lóránt: ha mintha

где же ваши руки, суки?
(сергей шнуров)

„...hol símogat..."
(petri györgy)

tényleg nincs nyelv, csak nyelv-
használat. amikor a por kezdett
végre elülni, felbecsülhetővé

vált a pusztítás mértéke. jöjjön
inkább a jótékony törlés — de
képtelen vagyok felejteni, csak

kiteregetek egy fénytelen, ala-
csony életet. a rombolás kiír-
ta a nyelvből azokat a monda-

tokat, melyekhez minduntalan
visszatérhettünk, és épp ezért
sem vittek messzebb senkit —

mint amikor idomítják az em-
bert, ő maga meg pusztán elbe-
szélni próbálhatja magát, aho-

gyan a világegyetem ábrázol-
ható a mindenség matematikai
számításaként, majd leegysze-

rűsíthető egy színhamis egyen-
letté. egyszer majd megkérde-
zik, mit láttam. és mert azt nem

lehet letagadni, nem is tudom,
odavetett vágy az elmúlásra, a
róka vére után, homlokszorító

sötét kézpár, mely a nyakig ta-
lán még nem ér el. pusztaságra
emlékszem, tűző, rettenetes

napra, a világ legkopárabb he-
lyére. porrengeteg és verőfény.
de tudtam, hogy lesz itt egy kéz.

Megjelent: Szivárványbaleset, Jelenkor, Budapest, 2016, 32–33.

*

Egyből kettő: Borda Rékának nem egy képet, hanem egy képpárt küldök — többször is írtam arról, Bartis Attilánál milyen fontos a szerkesztés, s hogy albumaiban is tudatosan képpárokban gondolkodik (sőt, idei nagy kiállításán eleve ilyen módon rendezte el fotóit). E két kép A csöndet úgy című albumban (Magvető, 2010) a 98–99-es szám alatt szerepel (Plakát, Berlin, 2007; Szent Antal, Gyergyóditró, 2007).

 

A Litera Inspiráció című új sorozatában az irodalmat a vizualitással társítjuk. Kortárs írók, költők mutatnak be őket inspiráló képzőművészeti alkotásokat, festményeket, grafikákat, fotókat; és küldenek tovább egy-egy inspiráló képet egy általuk választott másik szerzőnek, stafétában. Sorozatszerkesztő: Seres Lili Hanna.

Kabai Lóránt

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.