hirdetés

Inspiráció: Kerber Balázs

2018. október 23.

A képről eszembe jut a nézés produktív, de néha kellemetlen oszcillációja: vajon meddig házak és honnantól tetemek a buckák, és mire szolgálhatnak a lécnyi antennák? – Az Inspiráció harminckettedik részében Kerber Balázs reflexióit olvashatják.

hirdetés

Leonora Carrington: The Last Fish (1974)

 

A kép, amit Urbán Ákostól kaptam, talán egy mitikus halistent ábrázol az alsó részen; erre utalhat kimért tekintete és testének hibátlan íve, de az a nyugtalan mozdulatlanság is, mely az egyébként is zárt helyzetben már eleve megközelíthetetlenné, halottá merevíti. Szeme egyszerre pásztázza a nézőt valami mindentudással, talán enyhe iróniával, másrészt mintha üregének határait kémlelné, tudatában az elkerülhetetlennek, ami viszont épp sebezhető pólusát mutatja. Kivéve, ha nem ő az, aki beszorult, hanem épp mi nézzük őt a sivatagból, egy hirtelen felnyílt buborékon, lencsén keresztül. Így az utolsó hal épp az, aki megmenekült, aki magára hagyott minket, és nem az, akinek első pillantásra látszik, vagyis aki követi majd a többieket a sivatagba. Akkor rá is vár még egy útvesztő, ahogy ránk is ott várnak a lefelé fordult halak vagy épp a sírdomboknak látszó buckaházak, melyek az Íme, hát megleltem hazámat József Attila-i felütését is beúsztatják a képbe. Ezek a kunyhók vagy testmaradékok egyben mintha dokumentációk is volnának, melyek előtt megállunk, aztán szomorú ismeretlenséggel és elégtelenségérzettel haladunk tovább: nem tudjuk pontosan, mit hagytunk ott. Közben a menekülő halisten továbbra is felénk sandít higgadt, kissé gúnyos tekintetével: a fekete buborék oldalán az űr hidegét vagy a tenger fodrait látjuk, a szabad út mozgásának iramát, már persze, ha a titokzatos utolsó nem épp alattunk vergődik saját vermében. Különben őt magát is „becsapja" az egész kép trükkje: hogy talán a „homok-igluk" is csak szemei egy kaján szörnynek, mely az utolsó halat gőzölgő szájában tartja. A képről eszembe jut a nézés produktív, de néha kellemetlen oszcillációja: vajon meddig házak és honnantól tetemek a buckák, és mire szolgálhatnak a lécnyi antennák? A tekintet egy ideig nyugtatja magát, aztán újra és újra ugyanazok a balsejtelmek tűnnek fel, mint amikor hosszú ideig nem tudunk meggyőződni arról, jó úton haladunk-e, mert minden ismerős részletet egy ismeretlen ír felül. Meddig állhatunk meg akár egy pillanatra is egy olyan térben, amely szüntelenül ránk vigyorog? Vagy mit jelent a formálódás, képződés sokat emlegetett szabadsága egy lidércnyomásban?

Bortnyik Sándor: Vörös palack (1923)


A homokbuckás sivatagból és a szörny szájából egy nem kevésbé formálódó közegbe vezet minket ez a Bortnyik-kép, mely vizuálisan szinte teljesen felidézi a Kassák-világ forgatagos közegét a maga főpincérjeivel, moziigazgatóival és külvárosi kocsmáival. A közeg továbbra is illékony, nehezen megragadható, de közben itt is versenyeznek a „szilárdnak" tűnő asszociációk: a pult, az üveg, majd távolabb a metropolisz házai. Talán azért is olyan izgalmas a kép, mert elemileg mutatja meg a modern kultúra viszonyát a várossal mint absztrakt térrel: mintha az avantgárd látásmód működését nagyban meghatározta volna az a széttöredezettség is, amit a város mint képi tér jelent a néző számára a maga egymás mellé kerülő fényeivel, reklámjaival, színes hatásaival. Talán ez lehet a Kassák-élmény alapja is. A mikro - és a makrováros különös keveredése, a pultra tett üveg és a felhőkarcolók egymásra helyezése valami nehezen tapintható technológia-élményt is közvetít: a modern tér vonzását és félelmes csillogását egyszerre. Az álom érzékelteti néha így a várost: ekkora méretkülönbségekkel, ilyen tágasságokkal. Közben az értelmezhető részletek mögött mindig megjelennek egy nehezen dekódolható világ kontúrjai is, hiszen az ismerős alakok egy furcsa mix részeiként szerepelnek: a pult lehet akár narancssárga nyelv is, mely érzékelni, ízlelni akarja az épületeket. Külön baljós a háttérben felsejlő fekete bolygó, mert hirtelen még a jelenet földiségét is megkérdőjelezi. Ledöntheti az üveget, akár egy tekebábut, és akkor úgy kell majd szembenéznünk vele, mint Carrington tátogó szörnyével.

 

Kerber Balázs: izzadt vitorla

egy bolygó bucskázik az ablakban
mint a zsizsikes felvételen
elvetődik a kép
ugrik az üveg az űr
a pilóta kezében forgó kormány
jobbra-balra húz a hajó
ide-oda gurul a súly
az ülések körtáncba kezdenek
kezek felfelé mutatnak
az alacsonyabb másodpilóta érvel
hogy most talán a piros kart
és aztán megint balra
mert közeleg gyűrű és vihar
finom lilás törmelékgallérok
egy-egy nagyobbacska felül-alul
csúcsos szikla
a fenyegető rücskök
kihívó fehér élek
és a szemek a szemek
a horpadás tekintet
és az esetleges csóvák
most csak felülről
spirálablak
az elmében kék korlátok
a szem is éjszaka
és planéta
azokat az utcákat
az agy beszéli el
az esti kanyarokat
pont ahogy a láb befordul
a huppanót
gyengéden emelkedik az úttest
mint egy ragadó emlék
a zöld nyúlványházak
ott abban a világban
magasra fel
kristályhideg a beton fölött
egy elbeszélhető hópehelycsillám
mint retorikai alakzat
vagy szócikk
a pihe alakja mint leírás
fekete téglák a szitálásban
csillagos ég
abban a kodifikált mesében
a szigorú véggel
sötétkék zárt terekben
fordul a kormány
kéz nyúl fehér ingujj
szőkén fröccsen a fej
hullám a háton
izzadt vitorla
egy jobbkanyar
és tudod aztán
végül a kocsma
kecses leszállás után
lábak mint vékony pálcák
nagyobb veszélyt
követ a zűrzavar
és mintha ölelnének
lyukacsos holdak
hideg népek
a vízen egy szorongó örvény
és az a strandkönnyűség
csak a billegésnek
köszönhető
hogy akkor most engedj
elhelyezkedem
megnéztem
ennyi az idő

Megjelent: Alföld, 2018. október


Kerber Balázs Borsik Miklósnak küldi Keith Haring Untitled Nr. 2 (1988) képét.


 

A Litera Inspiráció című sorozatában az irodalmat a vizualitással társítjuk. Kortárs írók, költők mutatnak be őket inspiráló képzőművészeti alkotásokat, festményeket, grafikákat, fotókat; és küldenek tovább egy-egy inspiráló képet egy általuk választott másik szerzőnek, stafétában.

 


Kerber Balázs

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.