hirdetés

Inspiráció: Kontra Ferenc

2018. február 21.

Megérzés volt az is, hogy Böcklin mindig idegenben alkotott, ahogyan jómagam, hősei vándorok, számkivetettek, valahol a túlvilág határán. Firenzébe költözött, meggyőződése szerint a hely megőrzött valamit a nagy elődök szelleméből. – Az Inspiráció harmadik részében Kontra Ferenc reflexióit olvashatják.

hirdetés

Csontváry Kosztka Tivadar: Az ifjú festő (1898) (Tóth Erzsébettől)

Az ifjú festőről készült képről gimnazista kori önmagam jut az eszembe. Nagyjából így is festettem. Az alkotás céljára jellemző, hogy még nem a nyilvánosságnak szántam, de már szenvedélyesen akartam valamit, és nem tudtam, mi lesz belőle. Talán Csontváry is így kezdte, erről szól a festménye, csak most gondoltam végig. Lehet ez ifjúkori önmaga, amikor még a falfestésnek sem volt divatja, csak titokban megleste, milyen hatása van annak, amit a falra mázolt.

A pécsi Nagy Lajos Gimnáziumba iratkoztam 1973-ban, azon az őszön nyílt meg a Csontváry Múzeum, akkortól lehetett egy helyen látni legjelentősebb műveit; zarándokcsapatok kígyóztak a pénztár előtt, és magam is legalább havonta megnéztem a kiállítást. Azokban a napokban lepték el a papírboltokat magányos cédrusának poszterei, valóságos kultusza alakult ki, még azok körében is, akiket nem érdekelt a festészet, tucatnyi barátom faláról visszaköszönt, leginkább egy Pink Floyd- és egy Janis Joplin-plakát között. Akkortól kezdtem naplót vezetni, aminek alapján később megírtam Gimnazisták című regényemet. Az alábbi részlet saját kamaszkori naplómból való, amiből szó szerint idézek egy idevágó részletet:

Csontváry képei a lélek pihenőjét jelentették. A vézna vándor hatalmas vásznai olyan hatással voltak rám, mint hívő emberre a templomok oltárképei. Az azonosulás lehetőségét kínálták számomra. Ha csak magamnak írok, akkor is megéri. A világ ilyen hatalmasan kék lesz. Csak egy darabkát törnék le azokból a jókora festékcsomókból a vászon felületéről, és a tenyeremben elvinném, mintha az örökkévalóság birtokába jutnék, ha nem látna senki, ha elég ügyes lennék, ha volna hozzá bátorságom... Ha megférne bennem egymás mellett a hit és a hitetlenség.

Idegenben alkotni olyan, mint akit kényszerképzetek vezetnek, invitálás helyett a gyanakvás gesztusaival találkoznak, mégis mennek és maradnak, hogy lássanak utast és holdvilágot, ők ketten voltak a példaképeim, Szerb Antal és Csontváry szóban és képben, miközben az utóbbinak a falnyi nagyságú vásznait nézegettem, és a kisebb tájképeit, Mostart és Jajcét, ahol magam is jártam, és tudtam, hol állította fel a festőállványát, ma is csak abból a szögből lehet ugyanilyen látképet készíteni. Utólag könnyű az idő gödreibe a végzetet belemagyarázni, akkor még egészen másmilyen volt Bosznia, lenyűgözte, olvastam a naplójában, kereste a kékeket, rézedényben árulták, olyanokban, mint amilyenek a bizánci hagymakupolák makettjei, és Szarajevóban négyfélét kapott, amit az olajba kevert. Mindig arra vágyott, hogy majd otthon külön falat kap a Panaszfala, mert az volt a mérce, hogy otthon legyenek büszkék rá, a hazátlanra; és nem akartam elhinni, hogy a sírkövét hozzátartozók hiányában éppen akkoriban távolították el, amikor én születtem – közös sírba helyezték. Az idegenség képében világéletemben véletlenek látogattak: Nagy Imre kivégzésének napján születtem. Folyton a párhuzamokban kerestem a kapaszkodókat. Fekhet az ember bármilyen mélyen, ahogy feltekint, a gödör fölött a legnagyobb festő keveri ki a felhősátor derengő kékségét.

 

Arnold Böcklin: A holtak szigete (Die Toteninsel, 1881)

 

Hetedikes voltam, amikor fénykorát élte a gobelinvarrás. Téli délutánok nappalijait anyám barátnői töltötték meg, vitték a keretre feszített vásznat, a dobozt a jelekkel ellátott, színes fonalkötegekkel és a jelolvasó kartonnal, a kívülállónak ez szinte mérnöki pontosságot követelő foglalatosságnak számított, hiszen nem volt szabad elvéteni egyetlen öltést sem. A tanárnőnek éppúgy a szenvedélyévé vált, mint az orvosnőnek. Gyarapodtak a falakon a világ leghíresebb festményeinek gobelinkópiái: Fragonard: Olvasó nő, Caspar David Friedrich: Két férfi a holdat nézi, Albrecht Dürer: A nyúl, Jan Vermeer van Delft: Csipkeverőnő. Egy német városból, Buxtehudéból rendelték meg a katalógust, majd az eredeti vásznat és fonalat a leolvasókartonokkal együtt, a Wiehler cég máig létezik.

Anyámnak érdekes ötlete támadt, hogy egy-egy képpel ajándékoz meg bennünket, a húgomat és engem, választhattunk ezer kép közül. Nem lepte meg, hogy én Arnold Böcklin A holtak szigete című festményét választottam, már előtte is furcsa dolgokat olvastam. A barátnői viszont, akikkel együtt pletykálkodtak varrogatás közben, epésen megjegyezték, hogy no, ezt a képet sem rendelte meg más rajtunk kívül. Nekem viszont a kabalám lett, baljós légköre már akkor magába szippantott.

Böcklin 1880 és 1886 között öt változatban festette meg. Az utolsó a legletisztultabb, amit már a szürrealizmus előfutárának tartanak. Az általam választott festmény az egyik legkorábbi, mert többet árul el a rejtélyből, amit ábrázol: amikor a lélekvesztő a part sziklájához ér, amikor nincsen éjjel már, de nappal sincsen még, erről szól a Holnap megyek című novellám. Megérzés volt az is, hogy Böcklin mindig idegenben alkotott, ahogyan jómagam, hősei vándorok, számkivetettek, valahol a túlvilág határán. Firenzébe költözött, meggyőződése szerint a hely megőrzött valamit a nagy elődök szelleméből. A város természetesen vonzza a mai napig a művészeket, különleges érzés, amiért éppen ide kell eljönni, és megfogalmazhatatlan, ami annyi embert megérint. Az egyik kedvenc városom lett. Ahogyan Böcklin enigmatikus, nyugtalanító képei is.

 

Kontra Ferenc: Holnap megyek

„Hol azelőtt az angyal állt a karddal, –
talán most senki sincs."
(Radnóti Miklós)


Amikor eljön a farkasok órája, a böllér megforgatja tőrét az aortában, hogy biztos legyen a dolgában, még benne tartja egy darabig, közben kiszakad az utolsó horkanás az állat torkából, tartja a magasságot, amíg bírja, aztán zuhan, közben a szív pumpája szerint bugyog belőle lassuló ütemben a vér – ilyen kétségbeesett ordítás töltötte be a szobát. A dagadó, izzó vörös folyamból halott barna tó lesz a tálban, amikor kihűl, fénytelen tükrében megáll a kés, kiönthető és felszeletelhető, hagymán megpirítható, ezzel a gőzölgő vérszaggal kezdődik a tor. Megjön az étvágy, gyilkos gondolatok támadnak az emberben, még meg sem érkezik a hajnal, a tettes a szürkületben gyorsan megszabadul a késtől, csak a hasogató hangtól nem tud, amely fülében ragadt, az a végső üvöltés a zuhanás előtt kitörölhetetlenül bent ragad.

Ilyenkor indult vég nélküli körjáratára az épület elől a villamos. Ültem az ágyon, és arra gondoltam, hogy talán fent a hegyekben tényleg lehetnek farkasok, ilyenkor indulnak vadászatra, amikor leendő áldozataik szeméből nem kopott ki egészen az álmosság, mégis előmerészkedtek rejtekükből. Tudtam, hogy jön egy újabb roham, nem akartam elaludni, mert felriadni rosszabb, ha bevackolta magát az ember valamelyik visszatérő álmába, akkor szeretne a végére járni, aztán elfelejteni, mert ha hirtelen ébred, az álom megmarad, mint valami tudat alatti kísértet, folyton emlékeztet valakire, és a lelkiismeretre hivatkozik, elszalasztott alkalmakra, amelyeken változtatni visszamenőleg úgysem lehet, csak a bűntudat kering a szürkületben. A sarki kandeláber fénye megvilágítja az ágyát. Talán át kellene fordulnom a másik oldalra, hogy ne lássam, vagy kimenni a sötét folyosóra, tapintatból, mert csak aggályoskodom, voltaképpen nem tudom rá a választ, hogy milyen elv szerint kellene ezt vagy azt tennem. Most az egyszer közelről végignéztem, még ha tudtam is, hogy olyasmibe pillantok bele, ami szakemberre tartozna, nem pedig rám. Láttam, hogyan ragadja meg tömpe ujjaival és fizikai munkához szokott, vastag csuklójával csíkos pizsamáját a mellén, mint aki azt a szörnyeteget próbálja kitépni magából, amely benne él, és ezt a rettenetes gúnyt űzi vele; szaporán lélegzik a küzdelemtől, beleizzad. Perdül az ágyon a saját tengelye körül újra, de öklében még mindig azokat a makacsul párhuzamos csíkokat szorítja, ahogyan a rab a börtönrácsokat, mert szabadulni úgysem tud, legfeljebb kapaszkodni zuhanás előtt, mert ami ezután következik, az leginkább arra hasonlít, mint amikor valaki a szakadék felé tart, semmi nincs, ami visszatarthatná, hangját artikulálatlanul kiengedi, és tartja, majd elvékonyítja a magasságát, ahogyan az operaénekesek az ária végén, miután kihúzták oldalukból a véres színpadi tőrt, aztán csend lesz. Hirtelen görcsbe rándul, mint akit hasba rúgtak, mintha ettől lenne a fájdalom, amely végigfut arcizmain, és amitől megcsikordulnak a fogai, aztán úgy marad, összegörnyedve, mint egy embrió a magzatburokban. A hangja önmagát nyeli el, és csendesen szuszogni kezd, mintha éppen most szenderült volna el. Nézem, hogy álmodik-e közben. De ez nem valószínű, mert a héj alatt a szemgolyó mozdulatlan marad, fekete hold a felhőtakaró mögött, amitől nem tudni semmit sem a csillagok állásáról, sem a hajnal érkezéséről.

Közben számolatlanul görögtek szét a percek, mint a kékesszürke mák, akkor lett vége, amikor újra ketyegni hallottam az órám, talán tíz perc telt el, vagy annál is kevesebb, maradt gubójába zártan titokzatos az idő, ahogyan maga az eset is: lassan elernyedtek az izmai, csak a körmök élték még testtől független életüket, és barázdálták hosszan az ágyneműt, ahogyan a villamos távolodik a frissen szitált hóban. A jelenet, akár egy visszatérő álom, rituálisan ismétlődött naponta a szürkületben, mielőtt egy halvány pillantás eshetett volna ránk a hajnal lassan nyíló szeméből.

Sosem tudtam meg, hogy ezek valójában minek a tünetei. Hárman voltunk a kórteremben, a kapitányt az alkoholról próbálták leszoktatni, egészen pontosan a Badel konyakról, kevés sikerrel, mert ebben a kórban könnyű cinkosokra lelni: akár a takarítónő vagy a konyhás sorkatona hajlandó némi zsebpénzért kisebb szívességekre, mint amilyen, mondjuk, az ital becsempészése. A kapitánynak volt annyi esze, hogy ne igyon rá a felírt terápiára, adott pillanatban még a keze sem remegett, ilyenkor ügyessége a bűvészekével vetekedett, már ami a gyógyszerek eltüntetését illeti; be is mutatta a trükköt a kórteremben két mentolos cukorkával, bevallva persze, hogy alapos gyakorlás előzte meg a mutatványt, hamar rájött, hogy a pirulaosztó medikusok hetente cserélődnek, újra kellene szőnie körülöttük ravasz pók módjára a hálót, mert minden ember másmilyen, csak abban hasonlítanak, hogy valamiképp valamennyi megvesztegethető, de hogy hetente, ez már túl sok energiát, no meg pénzt emésztene fel. Elmesélt néha válogatás nélkül minden zagyvaságot, amikor rájött a közlési kényszer, vagy csak megbízott bennünk, vagyis abban, hogy tiszteljük a hierarchiát, amelynek törvényei szerint a bajtársak különben sem árulnák el egymást, brothers in arms, ezen az osztályon hivatalosan mit sem számított ugyan, hogy valaki hivatásos tisztként vagy egyszerű gyalogosként ápolt-e, valójában azonban ugyanaz a kiiktathatatlan alá- és fölérendeltségi piramisszerkezet csúcsosodott ki lassan, ami a kényszerű összezártság során betáblázódni szokott, akár egy börtönben, akár egy kollégiumban, és végül nem marad ki senki, minden szerep gazdára talál. Mint a farkasok között, a legerősebbtől a leggyengébbig, ahogyan a természetes kiválasztódás determinálja.

Ezekben a hetekben zajlott a városban a téli olimpia. Minden tele volt az öt karikával és a kabalaállattal: a szarajevói farkaskával. Délelőttönként betolta járgányát, egy kimustrált műtőasztalt a mindenes ember, aki ügyesen leföldelte előítéleteit az osztállyal szemben, itt bonyolította le ugyanis naponta a legnagyobb üzleteket, mert csak járóbetegek voltak, táplálkozástilalmak nélkül, sőt ezen a kivételezett emeleten az idegességre való tekintettel a társalgóban dohányozni is lehetett, a cigarettával pedig alaposan megforgathatta a pénzét, ezért szinte erőltetett kedveskedéssel beszélt, mint egy alsó tagozatos tanító bácsi, aki hülye gyerekekkel foglalkozik, és még a zsargonjukat is eltanulja.

A társalgóba mentem, ahol vágni lehetett a füstöt, talán nem is akadt olyan folyója Boszniának, amelyről ne neveztek volna el cigarettát. A kapitány trónolt a terem közepén, egyedüli hivatásosként ebben a társaságban bármi különcséget megengedhetett magának, és erre folyton rá is tett egy lapáttal, élvezte, ha szerepelhet, és szájtátva bámulják. Táskás szeme vizenyősen ragyogott, mint Omar Sharifnek a Zsivago doktorban, az embernek folyton az volt az érzése, hogy bármikor kicsordulhat. A győztes hadvezér díszlépéseit lehetett kivenni a járásából, aki a csatából tér haza büszke seregével, és az utca népe meghunyászkodik ekkora dicsőség láttán, úgy emelte maga elé a kezét, akárha egy gyémánt csiszolatát nézegetné a laposan betűző délutáni fényben, holott nem történt más, csak fogott egy legyet, azt lógatta egyik szárnyánál megcsippentve, hogy mindenki láthassa, hogyan verdes, próbálna szabadulni, rezegteti fémzöld potrohát, tehát még él, ami kivételes eseménynek számít télidőben, különösen itt, ahol egyetlen ablakot sem lehet kinyitni, szinte a csodák könyvébe való, külön bekezdésnek. Nagy hatásszünetekkel adta elő legújabb mutatványát, amihez mindenkinek oda kellett térdelnie a dohányzóasztal köré, és aki nem illesztette orrát az asztal pereméhez, azaz nem tanúsított kellő érdeklődést, annak a kapitány a fejére koppintott, mintha csak azt mondaná a kutyájának: „Lábhoz!" Ekkor jött a műtét a tudományoskodó kísérőszöveggel, vagyis a légy átváltoztatása bogárrá.

Csak arra kell ügyelni, hogy ne nyomjuk közben össze! Előbb az egyik szárnyát kell kitépni, aztán a másikat, így ni, és most bogárként folytathatja...

A szárnyak pernyeként ellebegtek az asztal fölött. Megrökönyödve vette tudomásul az új helyzetet a légy, egy darabig mozdulatlan maradt. Mire a kapitány összeráncolta a homlokát:

Indulj már, ha mondom! Felemelt tenyerével hirtelen támadt haragjában lecsapni készült az asztalra, de ekkor váratlanul elindult a furcsa rovar, előbb tétován, aztán futva, meg-megállt, önmagát nézegette közben az asztal lakktükrében, hogy mi történhetett vele.

Tudjátok, mi ez? – kérdezte a mutatóujját körbejáratva. Senki sem ismeri? És nevetett, hangja fuldoklásba csapott át. Hát nem ismeritek fel? Ez a döglégy, a döglégy, a döglégy! Ilyenek lepik majd el a várost.

Még napok múlva is megvolt, megszánhatták, mert nem lépett rá senki, megtorpant, aztán újra nekifutott a folyosó felszállópályáján, szedte a lábát, ahogy csak tudta, nem adta fel a reményt.

A középső ágyon feküdtem, egyik oldalról a dodekafon horkolás, másik oldalról pedig, az ablak felől, a fiú hajnali rohamai nem hagytak aludni. Egész nap kókadtan kóvályogtam a gyógyszerektől és a kialvatlanságtól. A fiú felettébb szófukar és zárkózott volt. Mártírként viselkedett, mint akit ártatlanul csuktak a fegyencek közé.

Mégis, miért utaltak be, kérdeztem tőle, de ehhez szemtől szembe kellett kerülnünk, és szinte fizikailag is a hatalmas ablaktáblának kellett szorítanom, mert különben kisiklik, akár az angolna. Esetleg fizikai fölényét is latba vetheti, de mégis más volt a helyzet, mert látszott rajta, hogy a kérdés kellemetlenül érinti, nyilván ezért került bárkivel bármiféle kommunikációt, mivel számított rá, hogy egyszer ez a kérdés úgyis felvetődik. Most azonban nem tudott kitérni. Lesütötte a szemét.

Azt hazudták a kaszárnyában, hogy álmomban folyton kiabálok, nem hagyom őket aludni.

Hazudtak?

Hát más is álmodhat rosszat, nem?

Láttad a Farkasok órája című Bergman-filmet?

Nem. Hogy jön ez ide!?

Próbáltam volna belekezdeni a rejtély kibogozásába, de csak belebonyolódtam. Ő szabadulni akart innen mindenáron, nem érdekelte semmiféle diagnózis. Abban különböztünk egymástól, hogy valamennyien másként kívántunk szabadulni, ki úgy, hogy mihamarabb, mint a kapitány, ki úgy, hogy végleg az egyenruhától, mint én, vagy éppen ellenkezőleg: mint ez a fiú, aki szégyellte, hogy zárt osztályra került, nem írta meg a szüleinek sem.

Nem is számít férfinak, aki nem szolgálta ki a katonaságot. Az gyanús, félembernek számít, akit leszerelnek, még a lányok is elhúzódnak tőle. Még csak az hiányzana! Vagyok én is olyan erős, de még mennyire, ezt észre is vették a többiek itt a seregben, irigyek rám, mert felviszem a Jahorina csúcsára a sorozatvetőt a fél vállamon, nem kell nekem segítség. Utál a tizedesem, mert nagy a szám, azért találta ki ezt az egészet ellenem, hogy megszabadulhasson tőlem. Féltékeny azokra, akik erősebbek nála, mert egy elkényeztetett nyápic. Folyton arra ébredtem, hogy rángat ki az ágyból. Ezt elmondtam itt a pszichiáternek is. Nem vagyok bolond, mit szólnának otthon. Megígérte, hogy segít. Áthelyeztet hegyi járőrnek a határra, ahol csak néhányan váltjuk egymást a szolgálatban, nem piszkál senki. Ott külön faházak vannak. Ő megértett engem! Holnap megyek.

És nem is akarod megtudni, mi történik veled, amikor rosszat álmodsz, kérdeztem tőle, de túl messzire mentem, mert félrelökött: „már te is kezded", de volt ebben némi kétely is, hogy azért nem egészen biztos a dolgában. Holnap megyek – valószínűleg ezt ismételgette magában, amikor a folyosó végén félrevonulva hangtalanul mozgó ajakkal motyogott kifelé a szeszélyesen cikázó hópelyheknek.

Megjelent: Holmi, XIII. évf., 2001/2

 

Kontra Ferenc Demény Péternek küldi Csók István Vénusz című festményét.

 

 

A Litera Inspiráció című új sorozatában az irodalmat a vizualitással társítjuk. Kortárs írók, költők mutatnak be őket inspiráló képzőművészeti alkotásokat, festményeket, grafikákat, fotókat; és küldenek tovább egy-egy inspiráló képet egy általuk választott másik szerzőnek, stafétában. Sorozatszerkesztő: Seres Lili Hanna.

Kontra Ferenc

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.