hirdetés

Inspiráció: Markója Csilla

2018. május 16.

Látom az elő- és látom az ősképeket, de ilyen erővel, ilyen koncentráltságban, ahogy az elnyílt, a kitátott száj a sötétbe harap, öntudatlan, az álom és a halál közös partjára vetve: ilyen képet én még nem láttam sosem – Az Inspiráció tizennegyedik részében Markója Csilla reflexióit olvashatják.

hirdetés

Hantai Simon: Écriture rose/Rózsaszín írás (1958-59) (Radics Viktóriától)


Vajon miért éppen ezt a képet kaptam. Nem tetszik első ránézésre, majdnem rútnak látom. Meglep, mivel úgy emlékszem, Hantai művei, hajtogatásai és kivágásai kifejezetten mutatósak. Dekoratívak. Abban az értelemben is, hogy eldekorálnak, elfednek valami hiányt ‒ aztán éppen ebből a belátásból, a másodlagosságéból állítanak elő valami egyedit, valami elsődlegest. Ez a kép állítólag húsvéttól húsvétig készült, 1958-59-ben, s a rózsaszín derengést piros és zöld tussal egymásra másolt szövegek sűrű szövedéke adja. A vásznon megjelenő szövegszövet. Állítólag, mondom, mert nem láttam a képet, s a legnagyobb nagyításban is inkább csak sejtem a betűket. Gyanakszom minden reprodukcióra, de az eredetit találom csak igazán gyanúsnak, ím egy felhám, s alatta mennyi réteg. Mennyi láthatatlan előzmény, vázlat, alárajzolás, elvetett ötlet, önellentmondás, alapozás, lazúrozás, egy másik kép vagy másnak a képe. S akkor még csak a fizikai valónál, a testi hasonlatnál vagyunk. Olyan is ez a festmény, mint egy elvakart, sebes bőrfelület, rajta néhány billog, dátum, kereszt, dávid-csillag, aranyozás, liturgikus tetoválás, de a szövetét mások szavai adják ki, nem is érdekes, ki mindenkié, a hangsúly a másoláson. Van bőr a képén. Ismerős lehet a dolog máshonnan is, Esterházytól, de most nem a palimpszeszt mint koncepció foglalkoztat, a Hantai-hanta, hanem az, ami hiányzik mögüle. Igaz, az is egy koncept: az úgynevezett saját hang. És akkor megértem, miért küldheti épp ezt a képet egy kritikus a kritikusnak. Egy önkritikus kritikus, aki küzd a mimikriig terjedő empátiájával, az empátiájáért. Ne görcsölj rajta, írj félvállról, tanácsolta egy írástudóbb barátom, mire reflexből azt válaszoltam, de hiszen én csak két vállról tudok írni, két vállra fektetve a feladat súlyától. De vajon mi a jobb? Úgy éreztem mindig, a saját hangot lentről kellene intonálni, lentről és kívülről, különben az egész beszéd csak bennfenteskedés, rossz az akusztikája. Hallod te magad? Ez Hantait is mélyen érinthette, ez a kérdés, mert szinte felhördül, amikor Jean-Luc Nancy és Derrida, akikkel bensőséges leveleket váltott, igazán filozofikus, mondhatni fennkölt témákról, egyszer csak előálltak az ötlettel, hogy kiadnák ezt a levelezést. „Egy vagy kétévi munka, merő porhintés. Nem azért mondom, hogy visszautasítsam a könyv gondolatát, hanem hogy rátaláljunk az igazi kérdésekre." Derridáék szóelemzésekkel válaszoltak, de Hantai számára a másolás azt jelenti: „nincs szavam rá és nem is akarom, hogy legyen." Később azért mégis belement. De a saját hang, amit az alkotás feltételéül szabunk, a kritikusok Rubiconja, talán nem is akkor jó, ha saját. Talán inkább közös hang kellene legyen. „Végre megtaláltam a közös hangomat" – mondaná büszkén a kritikus és íróvá érne.

Ria egy Cy Twombly-firkával, egy antikalligráfiával illusztrálta a minap a Literán a (kritikus) önérzetét, Mengele boncolóorvosa kapcsán a Saul fiát is érintő képtilalomról, agytekervényekről, a véletlenek füzéréről beszélt, aztán belefúlva a kimondhatatlanba azzal zárta, hogy „egy nagy lötty az ember feje néha." Derűvel osztottam kétségbeesését, de addigra már felrémlett a kép, a Magnum fotósának, Chimnek a képe, a kislányról, ahogy áll az osztályteremben, a táblánál, amire kitűzve a feladat, lerajzolni: „ez az otthon". S Tereska rajzol, egy hatalmas gubancot a krétával, őrült köröket ró, gondolom, a fotós szeme is elkerekedett az otthonnak gondolt útvesztő, az emlegetett agytekervény ily tiszta képi megfogalmazása láttán – a fotó mellett ott a dátum, 1948. S már hallom is a képhez a gyerek Némó hangját, „mit csodálkozol", hiszen a „konctáborból jött", „ott volt ő is, a konctáborban". S a fejemben a szavak, a koncentrikus kör és a koncentrációs tábor, összeverődnek, összeállnak végül egy gyűjtőfogalommá, ami alá mind tartozunk, akik itt másoljuk egymást az idők végeztéig.

Nádas Péter: A Mozgássérültek Intézetében (1965)


„1939. június 6. A bőr, a szövete, négyzetes, rombusz alakú hálózata, egyes darabkáinak különböző vastagsága, összehúzódott vagy kitágult pórusai, ruganyos vagy felefelé meredező pihéi, röviden a felhám-rács, íme az a birodalom, amiben a fénykép legelőnyösebb oldaláról mutatkozik be, és amelytől teljesen idegen a festészet." (Michel Tournier) Éppen Némó autizmusa miatt kezdtem el írni 2010-ben Nádas képeiről, ő is fényképezett, elragadtak a hasonlóságok, a hasonlatlehetőségek, később aztán lenyűgöztek a különbségek. Akkor nem gondoltam volna, hogy hét évvel később ezt olvasom a Világló részletekben: „A feketepiacot sem értettem, sokáig nem értettem. Olyan volt, mint a zavarosban halászni. Elmentünk a nagymamával a piacra, mentünk végig a hosszú Péterfy Sándor utcán, csak nem a napos oldalán, de a Garay téren semmi nem volt fekete." „Nem voltam gyengeelméjű, hanem csak autista...". Némó nagy baját egzaktabbul ma spektrumbetegségnek, vagy Asperger-szindrómának neveznék, valójában kritikus létállapot kellene legyen a definíciója. Még gyerekként némasági fogadalmat tett, kint felejtették az óvodakertben, s ő úgy döntött, ha ti énvelem így, akkor én veletek nem. Többet nem értem én az emberi beszédet, és nem beszélem a ti nyelvetek. Saját hangról az ő esetében tehát nehezen beszélünk, nehezen, mert annyira domináns volt ez a visszavett, csak szűk körnek szánt hang, annyira feledhetetlen, hogy könny szökik a szemembe a puszta említésére, egy rigolyás, drága, kötözködő hang, ő is úgy volt a dolgokkal, mint a Nádas, aki nem érti, hogy az Arany-balladát illusztráló Zichy-képen mi is történik valójában: „Nem értem. Ha egyszer a Dunába ugranak, akkor minek másznak ki a másik oldalon. Ennél az első pillérnél ilyen sekély nem lehetett a víz. Vagy ha kimásznak, ha meggondolták volna, akkor miért kapaszkodnak vissza a pilléren a hídra." Pedig dehogynem érti, nagyon is érti ő ezt a körforgást, a haláltánc felforgató, inverziós játékát, a vízre rajzolt koncentrikus köröket, a romantikus rémlátományban az ugyanannak örök visszatérését. S hogyan is hagyhatta volna el a rajzoló a sekély víz kínálta lehetőséget, ha ábrázolni lehet e dévaj forgalomban egy leplét vesztett delnőt, ahogy kikel a habokból, mint megannyi antik előképe. Valójában abban az évben, ha jól rémlik, kilencvennyolcan ugrottak le a Margit-hídról, s mint a kérdés kutatója írja, ebből jóval többen lehettek, a rendőrségi jelentések alapján, érzelmi okokból öngyilkosok, mint amennyire Arany gondolt arányaiban. Némó az igazság nevében eszközölt akadékoskodásai végül legyőzhetetlen akadállyá koncentrálódtak. Az igazságot szó szerint értette, mindent szó szerint értett, aztán betű szerint, és így épp a lényeget vétette el. Hiányzott belőle az élethez szükséges nagyvonalúság. Az akadékoskodás megakadályozta abban, hogy folytassa az életet, melyet nem értett, vagy túlontúl jól értett, azaz alapjában nem tudott megérteni. Értem, de mégsem értem, mondhatná Nádassal egy hangfekvésben, s a fénykép is, amit választottam, ilyen sűrűségű, ez is egy gyűjtőlencse, az összeterelt szenvedő testekkel, a Pető Intézet, a jótékony inverzió, a rehabilitáció egy intézménye, akárcsak az iskola, ahol Tereska az otthon képzetében elveszve rajzolt. Elveszett gyerekek nagy koncentrációban. Nádast nem mérik fel, mint fotográfust, mert úgymond mások nyomában jár, pedig írásaiban nemkülönben hű tanítványa (a) mindenkinek. Ez a fénykép a fiú szenvedő korpuszával mintha nem is lett volna publikálva, maximalista alkotója talán hibásnak találta, ez a tárgya is, a legnyersebb értelemben, az egzisztenciális hiba. Némó a szemkontaktust nagyonis tartotta, úgy nézett rám a savószín szemével, mint aki a vesémbe marna szíve szerint lukat – átlátok rajtad, ezt üzente hang nélkül is, átlátok én rajtad, a koholmányaidon, a hozzáköltéseiden, az egész hídavatási színjátékon, engem ugyan be nem csapsz. Vártam, hogy Nádas regényes memoárjában végre színre lép érzelmeivel a szerzői Én – de hát én vagyok a gyengeelméjű, éppen azért nem teheti, mert autista. Némó domináns érzelme látszólag a düh, Nádasé látszólag az undor. Az (ön)elemzésben olyan mélyre ment, amilyen mélyre csak tudott, mégis maradt valami megérthetetlen, valami (meg)oszthatatlan, egy tömbből faragott, amit viszont ott látni ezen a fotográfián. Az autista esetenként nem beszél, hanem értekezik, Némó egyre mélyebbre vermelte el magát a csigaházába, apránként becsavarodott, s csak azért jött elő néha, hogy hangot adjon értetlenségének. Persze aki tudja magáról, hogy autista, az csak kísérleti autista, legalábbis így gondolhatják a pszichológusok. „Van egy tele doboz negatívom" – mondja a Tournier-regény, a Rémkirály antihőse – „mind a tapasztalati televény sarjadéka. Tökéletes gyűjtemény engedelmes gyerekekből. Bármikor bármelyiket becsúsztathatom nagyítógépem lencséje alá, és a gyerek máris betölti a helyiséget...de a fényképész legsajátosabb hatalma igazán a kép nagyításából és a megfordítás kínálta lehetőségéből származik. Mert hiszen nem csupán a feketét változtathatjuk fehérre és a fehéret feketévé. Ha a negatívot megfordítjuk a keretben, a bal oldalt jobbra és jobb oldalt balra helyezhetjük át...a gyermek Krisztus, amint ott ül Kristóf vállán, egyszerre hordozó és hordozott." A szenvedéstől megfeszült gyerektest képét egy huszonéves fiatalember készítette, Nádas ekkoriban a Nők Lapja fotóriportere (Rédner Márta, Korniss Péter, Nádor Ilona mellett), látni a tanulás, az elsajátítás módozatait a fotográfián, ablak, beeső fény, kiemelés és elsüllyesztés, a testek rácsa, a farácsozat analógiája, a bordák és bordázatok ritmikája, látom az elő- és látom az ősképeket, de ilyen erővel, ilyen koncentráltságban, ahogy az elnyílt, a kitátott száj a sötétbe harap, öntudatlan, az álom és a halál közös partjára vetve: ilyen képet én még nem láttam sosem. Az ablak előtt talán díszmák imbolyog. Vár ott egy táj, elérhetetlen. Némó okvetetlenkedése szintúgy lelkiismereti természetű, akarva-akaratlan a társadalom élő, majd holt lelkiismeretévé vált, még ha a társadalom nem is tudott róla. Belebonyolódott az otthon kérdésébe, lehet-e otthona a világ, s a feleletet jól az agyamba véste.

Markója Csilla: Előhívás a labirintusból

 

Markója Csilla: Előhívás a labirintusból by Litera Portal on Scribd

 

Megjelent: Markója Csilla: A mérleg nyelve. Szó és kép Nádas Péter művészetében. Bp., Jelenkor-Meridián, 2016.


Markója Csilla Marno Jánosnak küldi David Seymour (Chim) Tereska draws her home/Tereska az otthonát rajzolja (1948) című képét.

 

A Litera Inspiráció című új sorozatában az irodalmat a vizualitással társítjuk. Kortárs írók, költők mutatnak be őket inspiráló képzőművészeti alkotásokat, festményeket, grafikákat, fotókat; és küldenek tovább egy-egy inspiráló képet egy általuk választott másik szerzőnek, stafétában. Sorozatszerkesztő: Seres Lili Hanna.

Markója Csilla

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.