hirdetés

Inspiráció: Marno János

2018. május 22.

Elszakadva már emígy az eksztatikus csendtől, a süket csendbe helyeződjék át az önálló életre kelt nyelv bizarr örökmozgása, kommentálása kvázi a teljes értelmetlenség sarába süllyedt háborúskodás fordulatainak. – Az Inspiráció tizenötödik részében Marno János reflexióit olvashatják.

hirdetés

David Seymour (Chim): Tereska draws her home/Tereska az otthonát rajzolja (1948) (Markója Csillától)

 

Köszönöm Markója Csillának a stafétafotót, stafétafalatot, még így is, hogy át-tálalás előtt a finomfalatot kicsente belőle. A tojás sárgáját szürcsölte ki a tükörtojásból,
a fehérét, a placentát hagyta rám, kicsit összemázolva a sárgájával. Illetve, ha újravizsgálom a fotót, a sebző-sebzett labirintus krétagombolyagának felém eső indulása még kínálni látszik némi Ariadne-fonalat is, hullámzót, s a hullámok fölött több szörnyszerű pacát (esetleg pacákokat?) – emléknyomait talán a menekülésre késztető látottaknak. A fejsérülés pillanatára, körülményeire blöffölés volna ezekből következtetnem. Beszélek inkább a fotó utótörténetének a körülményeiről, egy szót a kép előkerüléséről, azután Tereska további sorsáról, végzetéről. Tucat-történetének a rémséges fintorú végzetszerűségéről. Nem tudom, helyes-e a szerűség toldalékával élnem. Elég lett volna végzetességet mondanom. Tereska szóban forgó portréja csak Chim halála után, véletlenül került elő a hagyatékból, mintha a riporter megfeledkezett volna róla – érthetően, hiszen egy olyan program részeként készült, amelyet több ország számos iskolájában, intézményében készített az UNICEF megbízásából; akit érdekel, a neten utánanézhet, izgalmas, erős anyag, sok része felidézi az olasz neorealista filmek szereplőit, helyszíneit, atmoszféráját. Teresa Andwentowska tekintete és a táblán látható zilált labirintusa mint az otthon képe a kislány elméjében a téboly kvázi objektív, külső valóságát is láttatja, nem csupán a sérült lányka „módosult tudatú" működését.

Négyévesen menekült Varsóból a nála tíz évvel idősebb nővérével '44-ben a felkelés megtorlása elől, a nagymamájukat megölték a németekkel kollaboráló ukránok, Tereska, fentebb utaltam rá, valószínűleg ugyanez időben kapott egy súlyos fejsérülést a tarkótáján egy lövedék repeszétől. A lányok apja a lengyel ellenállásban vett részt, a Gestapo kezére került, megkínozták, de túlélte a háborút. Hogy a két lány pontosan hová, kikhez akart menekülni a házuk és a nagyanyjuk pusztulása után, arról nem találtam adatot, sőt, arról sem, hogy a nővére, Jadwiga is életben maradt-e, de a szülők igen; ők adták intézetbe a kislányt, így készülhetett a háborúban traumatizálódott gyerekek speciális iskolájában a zseniális és majdnem elkallódott fotó, a beszámolók szerint, '48-ban. Azaz Tereska nyolcéves tekintetét rögzítette Chim. Ami fontos lehet még, hogy a család nem zsidó, hanem erősen vallásos katolikus lengyel középosztálybeli família, és arról sem olvastam semmit, hogy a két lány koncentrációs táborba került volna. Jeleztem fentebb, hogy a képet fatális kontextusba helyezi a kislány későbbi sorsa. Meggyógyulnia nem sikerült, viszont a rajzolás szenvedélyévé vált, a rajzolás, a cigarettázás, ivás és a kleptománia. Rajzainak a visszatérő témái: ház, emberek, virágok. Akár a kései Hölderlin verseiben a tavasz, nyár, ősz és a tél. '66-ban elmegyógyintézetbe zárták, 26 évesen, ahol tizenkét év múlva borzalmas kínok közepette halt meg. Elcsente egy intézeti társa kolbászadagját, avval bezárkózott a vécébe és ott félrenyelt egy falatot, amitől megfulladt. Magam nem tudom többé csupán úgy látni azt a labirintust, mint egy háborús otthonpusztulást, hanem mint egy jóslatát a fulladásos halálnak.

 

Fransisco de Goya: Párbaj furkósbotokkal (1820)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Technikai okokból sajnos nem teljesülhet a két kép egymás mellettiségét célzó szerzői kérés, elnézést kérünk és azt, hogy az olvasó egy képsávban próbálja maga előtt látni a képeket. Köszönjük! [a szerk.]

 

 

 

Goya fekete festményei közül bármelyiket választhattam volna (szívem szerint az összeset), ám ez az a különös darab, aminek bennem „moziváltozatai" születtek, akaratlanul mind, és tkp. máig nem találtam (igaz, nem is kerestem) magyarázatot arra, mért pont ez a képe standardizálódott a vetítésre kész emlékezetemben. Sok-sok évtizede kezdődtek nálam a mozizások, majdnem mindig intim, szerelmi kontaktusban; ha valakit valóban nagyon szerettem, akkor hamarosan elég lett egy érintés ahhoz, hogy a szemhéjam mögött elinduljon a vetítés. Értő drogosok ismerhetik főleg ezt az élményt, hogy amit ébren, de belül, a belső nézőterükben látnak, annak az intenzitásával, valóságerejével semmiféle műtárgy nem vetekedhet. Még talán a természet képei sem, kivéve, ha az ember egy tájban extázisba kerül a látványtól. Ilyenkor, úgy vélem, a külső látvány és a belső látomás majdnem egybeesik. Mintha egymást visszhangoznák. A „mozi" szintén saját természete, hogy az éppen előhívódó kép vagy jelenet tárgya, témája bármi lehet, a gyönyör, a szerelmi öröm, amit a szeretett lény puszta érintése előidéz, vászonra csalhatja a legádázabb, legtorzabb figurákat, eseményeket, mozgásokat is. Sőt, többnyire azokat csalja elő. Nem vagyok pszichoanalitikus, ám laikusként kapásból elvetem azt a gondolatot, miszerint a szerelmi indulat, szerelmi diszpozíció mélyen elfojtott agresszív indulatokat szabadíthat fel a tudattalanból. Nem. Tapasztalatom mind azt sejteti, hogy maga a mozizás, illetve a mozizásnak ez a speciális esete azért kínálja fel ezeket a „fekete" képeket, mert a tiszta öröm állapotában a legbrutálisabb viszálykodás képei is a belső tér képeiként az emlékezés békéjében teszik láthatóvá, átláthatóvá magukat. Ami nem a valóságosságuktól fosztja meg őket, hanem a mindenkori jelenvalóság gravitációját függeszti fel. A szerelmi öröm énképünk és világképünk gyötrelmeitől szabadít meg azáltal, hogy megnyitja a személyen túli emlékezést is.

Azt sem tudom, hogy a festmény ilyetén megidéződésében mennyire játszhat – ha játszhat egyáltalán – közre az a beidegződött ismeretem, hogy Goya süketen festette ezt a képet is, süketen és megöregedve, házának a falára, ahová sértett csigaként húzódott vissza a világ és a saját borzalmai elől; szintén nem tudom, vajon a süket csend és a szerelmi transz végtelen nyugalmú csendje hogyan korrelálhatnak egymással (ahogy a halál csendjéről sem tudok semmit). A Párbaj furkósbotokkal két figurája térdig merülve a sárba mintha igenis megjelenítené a csendet, éppen evvel a lábszárcsonkító sárral, azt a képzetet (is) keltve, hogy az összecsapás a némaság állagában elmarad, illetve végtelen időtartamúvá lassul ez a mozi, és mégsem állóképpé. Ezért is dobott fel az a gif, amit a Dávidtól (a fiamtól) kaptam egy mailben, amikor tanácsot kértem tőle, milyen képet válasszak erre a stafétázásra. Nos, fent a válasza.

Ahogy megláttam a röntgenképet, az önálló életet élő nyelvvel, azonnal a Goya-kép komplementerét éreztem meg benne – szeretném is, ha a szerkesztőknek sikerülne a Goyát és a gifet egyetlen képmezőbe helyezniük, mégpedig úgy, hogy a Goya a képmező bal oldalát töltse ki és mellette jobbra jártassa a száját a nyelv. Elszakadva már emígy az eksztatikus csendtől, a süket csendbe helyeződjék át az önálló életre kelt nyelv bizarr örökmozgása, kommentálása kvázi a teljes értelmetlenség sarába süllyedt háborúskodás fordulatainak. Ez a nyelv hatalmas területet foglal és ural le, tart ellenőrzése alatt a fejben, a gifen mintha nem is a fej természetes tartozéka, alkatrésze volna, hanem egy betolakodó, egy idegen húsdarab, kígyószív, amely szakadatlanul kavar ott a gyámoltalan fejben. Még a szocialista évtizedekben szerepelt egy rövidfilm-sorozat a magyar televízióban, remekre sikerült minden epizódja, alkotója egy ceruzavonallal rajzolta meg a figurát, ugyanabból a ceruzavonalból, amely a figura talaját biztosította; a sorozat címe ez volt: Menő manó. Ha jól emlékszem, olasz szerző találta ki a főhőst, és talán a kalandjait, a sikereit és bukásait is. Az itt látható gif nyelve felkavarja bennem a Menő manó-élményeket is, nem csak a Goya bunkósaira referál. Túlzásokba ne essek, hadd áruljam el mégis, számomra itt a nyelv egyszerre hússzerű és zsigeri viselkedésű, valóban a toroknak, a szájnak a szíve, ismétlem, kígyószíve, amely ugyancsak egyidejűleg ver (dobog) a világ, a külvilág és a fej, a száj húsüregében. Ezúttal jól látni, ahogy a nyelv süketel. Közvetítve vagy agyon-szócsépelve a Párbaj nem- illetve néma fordulatait.

 

Marno János: Darabok a Nárcisz készül című kötet Goya ciklusából

(A ciklust, kb. 11 évvel ezelőtt, szintén Markója Csilla felkérésére írtam az Enigma Goya-számába.)

(N)esze
(A Saturnus képre)

Karja a nyelve, és nyelve a karja,
és nem nyeli le, míg az nem akarja,
azaz a gyermek. Feje bár leharapva.
Mert mindig az evő szenved. Mindig csak
neki nincs akarata, mert a táplálék
esze túl jár rajta. Eszik belőle, persze,
ujjait bevájva mélyen a korpuszba,
mely a farpofáit középütt egymásnak
szorítja; nézheti az ember akár
sajátjának. Szemével a sötétet
falva. Csak a lába mered szét oly dúltan,
ahogy eszi, mindig, a kimondhatatlan.

Süketek háza

Gyülekező az égben. Furkósbottal
fölszerelkezve, melyet kéjjel csóvál
az elme, mielőtt ott is, ostobán,
építkezésbe fogna. És magához
nyúlna. Mert nagyjából ez az egyetlen
módja minden gyógyintézetben. Nárcisz
a másával régóta rosszban, azért is
fordul a tekintetével az égre,
guggolva elöl, mintegy tócsaszélen.
Valamint azon tűnődik, beszéljen-
e mégis a húgával, aki otthon
a tébolyban, s a hangja szénné égve.

 

Az alábbi Rembrandt-sorozatot (Mughalt-sorozat) pedig a fiam küldte Kaliforniából, miután Los Angeles-ben, a Getty múzeumban megnézte a képeket.)

Az anyagot, nagy megbecsüléssel, Rényi Andrásnak továbbítom.

 

 

 

 

 

 

 

A Litera Inspiráció című új sorozatában az irodalmat a vizualitással társítjuk. Kortárs írók, költők mutatnak be őket inspiráló képzőművészeti alkotásokat, festményeket, grafikákat, fotókat; és küldenek tovább egy-egy inspiráló képet egy általuk választott másik szerzőnek, stafétában. Sorozatszerkesztő: Seres Lili Hanna.


Marno János

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.