hirdetés

Inspiráció: Mohácsi Balázs

2018. szeptember 12.

„én láttam párist és nem láttam semmit", mondja Kassák Lajos. Ebben (is) különbözünk. Nem láttam még Párizst (sem). (És hogy Kassák Ady-komplexusára is utaljak: Pécs az én Pécsem.) – Az Inspiráció huszonhetedik részében Mohácsi Balázs reflexióit olvashatják.

hirdetés

Guy Debord: Psychogeographic guide of Paris (1957) (Vida Kamillától)

 

Kamilla, aztán Lili is elküldi a képet: Debord. Oké. Összesen talán háromszor nézem meg kb. egy-egy percre. Előbb arra fogom, hogy most nincs időm kép(ek)et nézegetni – ami igaz is –, majd majd. Majd szép lassan tisztázódik bennem, hogy azokat a dolgokat kell most leírnom, amelyek első blikkre megfogtak, meg amelyek abból kibomlanak. Szóval fölkelek pénteken hajnalban, leülök, és anélkül, hogy újra megnézném a képet, írni kezdek arról, ami az elmúlt cirka 48 órában ehhez a képhez kapcsolódva megfordult a fejemben.

(1) „én láttam párist és nem láttam semmit", mondja Kassák Lajos. Ebben (is) különbözünk. Nem láttam még Párizst (sem). (És hogy Kassák Ady-komplexusára is utaljak: Pécs az én Pécsem.)

(2) Egy barátommal beszélgetve előkerül (ismét, újra, jaj) a Zsolnay Negyed helyzete. Nincsen rajta a mentális térképemen. Nem került, mert nem tették rá föl. Az urbanisták.

(3) Itt megkímélek mindenkit attól, hogy hosszan beszéljek Takáts József végül legfeljebb csak elemeiben megvalósult nagyszerű EKF-pályázatáról.

(4) De rögtön eszembe jut Kardos-Horváth János Tájsebész [ezen a linken hallgatható meg – a szerk.] című száma, annak ellenére, hogy Lili tabu alá helyezte a zeneszámokat mint az inspiráció esetleges forrásait.

(5) Továbblép a Youtube. „Véletlen volt, bocsánat." Nincs megállás, pedig évekkel korábban kiábrándultam már Kardos-Horváth Jánosból meg a Kaukázusból. (Pedig annak idején, annodacumál, fiatal koromban stb. a Majdnem Kínát, a MIR-t és valamennyire még az Amerika nem hazudikot is bírtam.)

(6) Jó, elkapcsolok. Kiismertek az algoritmusok. Az ajánlatok között egészen sok releváns: The Marlboro Men: Who Says You Can't Get High at 95mph; Hüsker Dü: Zen Arcade; Cage The Elephant: Melophobia; Thelonius Monk: Monk's Dream; számok a Melvinstől és Charles Bradleytől. Utóbbira kattintok: The World (Is Going Up In Flames).

(7) Eszembe jut, hogy valakinek tovább kell adnom a stafétát. Akkor keresnem kellene valamilyen inspiráló anyagot. De a váltótársam megtalálásával kellene kezdenem.

(8) Hirtelen a pécsi Király utcán vagyok, ülünk a Nappali teraszán, végignézek a társaságon, van néhány tájidegen arc is, aki szerintem a valóságban még sosem járt a Nappaliban. Barátok, ismerősök. Még olyanok is, akiket nem szeretek. Nem álom. Aki eszembe jut, volt már ebben a stafétában, vagy valószínűleg úgyse vállalná el, mert nem ér rá.

(9) Jó, megkérdezem. Egy kérdés nem kerül semmibe.

(10) Aztán már a három szobor című versemről írtam fél 8-kor, Cseri Laci fotói között kutattam (ez a reklám helye, jó hosszan linkelem, hogy biztosan rákattintson a kedves olvasó: Laci 2017 márciusában készített egy fotóesszét – hozzá tartozó méretes képgalériával – Pécs szobrairól), amikor elszállt a gépem. Laci fotóinak semmi köze nincs a gépemhez. Mióta múltkor véletlenül odacsaptam valahova, néha rosszalkodik. A gépem. Szerencsére nem kell ebből a szövegből sokat újraírnom. De miért nem mentek kórosan félpercenként minden írásnál úgy, mint amikor a disszertációmat írom? És máris visszatérek az első ponthoz.

(11) „én foglalkoztam kassákkal és nem foglalkoztam semmivel". Ilyesmi. (Meg is lett az eredménye [majdnem], de ebbe az utcába most nem megyek be.)

(12) Így jártam be 2018. szeptember 7-én reggel 6 és 8 között elmém utcáit.

(13) Bevallom, csupán azért fogalmaztam így az előbb, hogy ideidézhessem Saeed Jones egyik versét: „Azt hiszi, elhagyhat, / ha elhagy, / de most is // elméje üres / utcáit // járom / izzón". Akkor ugrott be, amikor a konyhámban pumpálva a cigit arra vártam, hogy újrainduljon a gépem.

(14) Eszembe jut Kabai Lóri, mert ez a Jones-vers a Műútban jött le. Én meg Balogh Ádám Inspirációját nézegettem ráhangolódásként – aki Kabai-képeket kapott, aztán Kabainak adta tovább a stafétát.

 

Bencsik István: Arc (1981); Kígyós Sándor: Kővirág (1978); Pierre Székely: A szabad ember (1991)

 

Három szobor

Önleleplezés. (Amúgy, csak hogy továbbfűzzem, csinált valami hasonlót a Kabai is a semmi szín megjelenésekor, nem?) Félrevezető a címadásom, valójában inkább három szobrászról van szó: Bencsik Istvánról, Kígyós Sándorról és Székely Péterről (aka Pierre Székely). A fejemben valóban három szobor ez a három vers, de nemcsak három szoborról szólnak, nemcsak három szobor hatott, hanem a három szobrász több alkotása is, a művészekről és a művekről szóló bizonyos szakirodalmak, más olvasmányaim. Így például Bencsik István visszaemlékezése (Jelenkor, Pécs, 1997), Viczián Zsófia tanulmánya: Sem emlék, sem varázslat – A pécsi Szigeti városrész és Kígyós Sándor Kővirág-szobra (in: A város láthatatlan mintázata. Pécs városa mint az emlékezet helye [szerk.: Havasréti – K. Horváth – Szijártó], Gondolat–PTE Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék, Bp.–Pécs, 2010), Pierre Joly Pierre Székely-könyve (ford. Krén Katalin, Corvina, 1977). Az is elég valószínű – és emlékeim, illetve bizonyos formajegyek ebben megerősítenek, sőt, bele is írtam –, hogy éppen Tolnai Ottó Nem könnyűjét olvastam. Meg Iggy Pop is ott motoszkál(t) a fejemben, pontosabban a Stooges: „I'm a streetwalkin' cheetah with a heart full of napalm" (Search and Destroy) [ezen a linken hallgatható meg – a szerk.]. (((Jaj, Lili, miért nem engeded a zenét?!))) Most akkor mindent(?) elmondtam. A második fagyás után, 8-tól fél 9-ig tisztogatást végeztem a gépemen, hátha megjavul. Eszembe jut, hogy egyszer Kamillának azt írtam, gyújtsa fel a laptopját, amin a véleményezésre küldött és szerintem – finoman szólva – sikerületlen versét írta. Még 9 óra sincs, és már fel akarom gyújtani a laptopom.

 

Mohácsi Balázs: három szobor

(1)

„a városi kultúrát úgy lehet gazdagítani,
hogy össze kell hívni a világból szobrászokat,
akik nagyon szabadon, szép szobrokat csinálnak,
és ezzel irritálják a városi kultúrát,
megmozdítanak valamit, elkezdenek valamit."
(bencsik istván)

 

 

az álom még szándékolt
síkként metszi el márványarcát
részleteiben már igazán ismerem
eszes szájszegletét
fogsorának apostolait
orrának alagútját
a ráncok sikátorait
hajnali énekem most lágyítja
vonásait most kéne
öntvénybe önteni
mert éber
teste
görcsösen félénken mozgó
nem adja magát
nem adja igazát
nem bomlik
nem fénylik föl
kiteljesedett virággá
de most hogy
az álom
az álom síkja
metszi márványarcát
de most hogy
szívem
napalm szívem
gepárdosan lobog
a reggelben
nyilvánvaló
a genezis.

 

(2)

„szobrászati mintaképeimet
nem a korábbi szobrászatból próbáltam meríteni,
hanem abból a társadalmi valóságból, amiben éltem.
tehát, hogy megmutassam azt,
hogy semmi sem marad az eredeti állapotában."
(kígyós sándor)

 

Fotó: Cseri László

 

névtelen
kialakulatlan téren
egymásnak ellentmondó utak kereszteződésében
nekem mindenki háttal áll
nyíltan nem fordul senki
senki felém
a derékszögek között
az egyetlen táncos
egy más matematikájú
aki másként számít
aki végtelen szalaghullámként
forog a statikában
örök koronát
örök betontulipánt rak
az egyenesekre
a névtelen
kialakulatlan térre
és ezzel maga hozza létre
a teret
ahonnan látszik a táj
látszik a táj fénnyel áttört szelete
látszik a táj vertikális ár-apálya.

 

(3)

„jobb, ha mesteremberekhez járok technikákat tanulni,
mint ha egy már érett művészmester műtermében lennék tanítvány,
akinek esetleg befolyása alá kerülnék."
(székely péter)

 

 

mennyi törmelék
itt hever lábaimnál
itt hever a kő körül
mégis nőtt a kő
mintha megnőtt volna a kő
talán megtörtént vele
a monumentalitás
amit a művészettörténetben úgy neveznek
monumentalitás
nem könnyű
forma jött létre
fénytől
napfénytől lélegző
nagyobbodó nagyobbnak tűnő
mint centivel amennyi mérhető
ez spontán eredmény
spontán mennyi kő kicsinyedik
ahogy faragok belőlük
ahogy lábaimnál
ahogy a kő körül hever
a mennyi törmelék
mennyi kőből
nem bontakozik
nem bomlik
nem szirmozik
ki
semmi
anekdotamentes
elementáris forma
a forma mint a mozgás nyoma
a forma mint a mozgás útjainak nyoma
a forma mint a mozgás összesűrűsödő energiáinak nyoma
forma mint a szabad ember
ami szürke rózsaszín és kék
lánggal hasított
lánggal edzett
rusztikus
organikus felületű
polikróm gránit.

Még 10 óra sincs, mikor megbeszélem Fekete Ricsivel, hogy vagy a kelet-pécsi, bányalovak emlékére állított szobrot, vagy Lantos Ferenc Táj vízszintesekkel (1985, akril, farost, 120x120) című festményét küldöm neki, vagy valamit Jacek Yerkától. Ricsi piacra indul, rántott húst ígért a lányának. Én újabb erőfeszítéseket teszek laptopom megfelelő működésre bírására – miközben előhalászom a régi, traktorként zörgő másik laptopom. 14 óra is elmúlik, mire odajutok, hogy végre elküldhetem Lilinek az anyagot. És pontosan ugyanolyan szerncsétlennek érzem magam, mint amikor tavaly rántotthús-sütés közben-után észleltem, hogy én könyékig paníros vagyok, minden összekenve olajjal, és két napig szellőztethetek. Hajrá, Ricsi!

 

Mohácsi Balázs tehát Fekete Richárdnak küldi Lantos Ferenc Táj vízszintesekkel (1985) című festményét.

 

A Litera Inspiráció című új sorozatában az irodalmat a vizualitással társítjuk. Kortárs írók, költők mutatnak be őket inspiráló képzőművészeti alkotásokat, festményeket, grafikákat, fotókat; és küldenek tovább egy-egy inspiráló képet egy általuk választott másik szerzőnek, stafétában. Sorozatszerkesztő: Seres Lili Hanna.

Mohácsi Balázs

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.