hirdetés

Inspiráció: Molnár Krisztina Rita

2018. július 4.

Szeretem ezeket az alig ismert, kézzel merített papírra készült képeit – átgondolt, elmélyült részleteit. – Az Inspiráció tizennyolcadik részében Molnár Krisztina Rita reflexióit olvashatják.

hirdetés

Tolnay Imre: Reggel (2017) (Tóth Krisztinától)

 

Így látni

Toposzok, szimbólumok, metaforák nyüzsögnek az ember fejében, ahogy Tolnay Imre szélvédőjét meglátja. Az út, a tükör, az ablak, a víz – megannyi vándormotívum, át- meg átjárja a festészet és a költészet vidékeit. Mégis szemlélődésre hív ez a valódi, eredeti közegéből kiemelt, megfestett tárgy – a szélvédő definíció szerint is erre való, hogy átlássunk rajta útközben, miközben megóv bennünket a széltől, az esőtől, a felcsapódó kövektől, a fröcsögő sártól. A védelem, a figyelmeztetés sem újkori oka a műalkotások születésének. De mire figyelmeztet, amire eddig még nem figyelmeztették a nézőt és olvasót a költő- és festőelődök? Csak akkor érthetem meg, ha képes vagyok, úgy tudok ránézni a kék és vaníliasárga, olvadó hófoltokra, mintha egy kétéves tekintetével látnám?

Hogyan is szabadulhatnék a magammal hurcolt és a képben megidézett jelentések tömegétől? Hogyan tudnám úgy nézni, hogy ne kongjon a fejemben Pál apostol axiómája a töredékes látásról: „tükör által homályosan"? Hogy ne kalandozzak el Pilinszky Tükör-országába? Hogy ne kapcsolódjon össze se Jan van Eyck Arnolfini-házaspárjával, se Velázquez rendkívüli tükör-trükkjeivel? Nem beszélve az ablaküvegen át látható, a keret által kivágott valóságdarabkákról, a műalkotás meghatározásáról mint vágástechnikáról, a keretek közé szoruló látvány gondolatáról.

Talán a képen jelenlévő ember hiánya is segít. Talán az, hogy az alkotó behúz, résztvevővé tesz, abban a pillanatban, hogy nézni kezdem. Mert nem maradhatok kívül, beültet az autóba, rávesz és rávisz a minden áldott reggel újra kezdődő útra. A szemlélő kénytelen átnézni a szélvédőn, maga ül a volán mögött, maga vezet. (Persze csak hiszi. Az út adott.)

„Reneszánsz reggel" – írtam egyszer régen egy versben, az újjászületésre gondoltam, a minden reggel megtörténő csodára, a kezdetre, a sürgés-forgásra, a ropogós frissességre, amivel az új napot köszöntik az ébredők. Csakhogy a reggelek rövidek, becsapósak, a nap elsodorja, elkeni az üdeségüket, hamar elolvadnak a fények és arcok éles kontúrjai. De Tolnay Imre Reggel-e egyáltalán nem éles.

A puha sárgák, kékek és szürkék az útra dobott paplan ráncai, a félálom ölelő fodrai – kezdődik a kétéves nézés, már nem gondolok rá, hogy a művész a színes vakolatot a keréknyomok ábrázolásakor valódi bicikligumival hordta a felületre –, nem látszik, hogy az út hová vezet, a maszatos táj az álom és ébrenlét demarkációs vonalát őrzi.

Szemben velünk finomfényű irka-firka.

(Égbolt? Hófödte mező? Jeges víz?)

Előttünk pasztell derengés, visszanézni nem lehet.

(Lót és leányai jutnának eszembe, ha hagynám magamnak, mert azt így is látom, hogy sószín a visszapillantó tükre, terméketlen, akár a sóval bevetett földek, szürkés, mint a lesózott, felmart utak.)

Kétévesen csak azt tudom, hogy ami elmúlt, volt-nincs, eltűnt az éjszaka bűvészkalapjában.

Kicsi is ez a múlt-eltüntető tükör, ki tudja pontosan, milyen volt ez az út tegnap, tegnap reggel éppen, csak az biztos, hogy ha hátranézünk, nem előre. De előre nézünk, állunk a kép előtt, és minél tovább állunk – én a monitor előtt ülök pontosabban, legyünk pontosabbak, ettől még tökéletesebb az illúzió, hogy egy autóban vagyok –, annál tisztábban látszik, hogy a levendulakék égbolt felé és alatt haladunk, a süppedős, színes göröngyök között. Ahol el lehet akadni, meg lehet csúszni, úgy tűnik, egyet nem lehet: eltévedni. Ha ebben az autóban ülünk. Biztató ez az állítás, a vizes minőségek, az olvadó hókása, a nedves felhők, a kivehetetlen tópart – mert ez a legvalószínűbb – azt sugallják, hogy az út a vízre vezet.

Vízen járásra?

Akár.

Tolnay Imre művészetében erősen, de nem erőszakosan és nem didaktikusan jelenik meg a szakralitás. Annyira finoman, hogy egészében talán csak az előítélet nélküli szemlélő érzékelheti. Az előismeretek, a tudás nélküli nézés vágya, szükségessége és nehézsége nem új a nap alatt. Jézus is ezt állítja feltételül a Máté 18, 3-ban: „Bizony, mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába."

De az alkotói tisztánlátás, a dolgok valóban tisztán való látása sem lehetséges enélkül a gyakorlat nélkül. Ahogy ezt a tiszta tekintetet gyakorolta Borbély Szilárd is, amikor a romantika kissé hervadt szirmú kék virág-toposzától igyekezett megszabadulni:

Az erdei utak izgalmai összefüggnek a fényekkel,
a fényviszonyokkal, erre jöttem rá ma, amikor
visszafelé átvágtam az egyik ösvényről a másikra. Igazából
ez már régóta izgat: miért jó erdőkben, <úgynevezett>
parkerdőkben sétálni. Ahol csak fák vannak, nem túl
izgalmas fák, meg bokrok, ez-az, semmi figyelemre
méltó. A séta kényelmes, mert az utak meg vannak
tisztítva. Itt-ott néhány virág, ilyen erdei kékek, mert
leginkább kékek, vagy lilásak, a nevüket nem
tudom. Úgy látszik, ilyen helyeken ez terem meg, ez a szín.
Egyet ismerek, a harangvirágot, az is kék ,
kis kék virág.


A kékek nyelven túli jelentésétől viszont semmiképp nincs menekvés az égbolt alatt élők számára. A fenti és lenti vizek kékje kultúra- és nyelvfüggetlen. Tartományában érezzük magunkat biztonságban, ha színét megpillantjuk, megnyugszunk ismerősségétől. Nem véletlen a katolikus hagyományban a Mária-palástok kékje. A kékre festett házfalak. A gyógyító erejű kék kendők. (A színek lélekre gyakorolt hatását olcsóbb célokra is használják. Az otthon-érzést kiváltandó a kereskedelemben kapható babahintőporok dobozai is kékek. A bárányfelhők fehér pöttyeivel.)

A kék és a fény sárgásfehér színei dominálnak az európai templomfestészet barokk mennyezetfreskóin is. Épp az a két szín, mint Tolnay Imre festményén.

Anton Maulbertsch mennyezetfreskójának kinagyított részlete 1793. Eger
(Az Eszterházy Károly Főiskola kápolnájában)

Levendulakék és vaníliasárga. De mennyire más ez a két szín a plasztikus felületre felhordott rusztikus, már-már durva anyagban, melyből – meglepő átváltozással – egyszer csak a lenti és fenti táj nem elválasztható lágy kárpitjának esszenciája bontakozik ki. Ez áll előttünk, mellettünk és fölöttünk is. Legalábbis így látni ennek a Reggelnek a szélvédőjén át.

 

Bódi Kati: Prédikátor 11,5 Rejtély


Miképen hogy nem tudod, melyik a szélnek útja, és miképen vannak a csontok a terhes asszony méhében; azonképen nem tudod az Istennek dolgát, a ki mindeneket cselekszik. (Préd 11.5)

Bódi Kati grafikusművész munkáit hosszú évekkel ezelőtt láttam először a Művészetek Völgyében, egy kapolcsi templomkiállításon. A Prédikátor könyvéhez készült sorozata felrázó élmény volt a templomtérben. Amikor jóval később mint mesekönyvek illusztrátorával találkoztam vele, sokáig nem azonosítottam a Prédikátor-sorozat alkotójával. Szeretem ezeket az alig ismert, kézzel merített papírra készült képeit – átgondolt, elmélyült részleteit. Mesterei között találjuk Birkás Ákost. Érdemes körülnézni Bódi Kati virtuális galériájában.

 

Molnár Krisztina Rita: Ahogy a szél

Egy szürke asszonyt rugdosok
ide-oda a porban.
Én mozgatom? Vagy ő mozog?
Él még, vagy fekszik holtan?
Két szeme két üveggolyó –
messzi síkokba dermed.
Ha fölkelne, se volna jó.
Mert nem ismer kegyelmet.
Nem ismer, fütyül bárkire,
ahogy a szél, kegyetlen.
Hajában sárga fű, pihe.
Nem lehet szürke szebben.
Keljen föl, vagy vérezzen el,
sikítom a süketnek.
De világért se nézne fel.
Mint akik holtan születnek,
annyira nincs itt, nincs jelen,
Isten se gondolta volna,
hogy eltűnhet így, jeltelen.
Mintha nem lenne sorsa.
Egy halott asszonyt rugdosok,
már nem bírom sokáig.
Én mozgatom, nem ő mozog.
Halott. Vagy holtat játszik.

Megjelent: Levél egy fjord partjáról, 2017, Scolar Kiadó, Budapest

 

Molnár Krisztina Rita András Lászlónak küldi Gedő Ilka A lepke (1984-85) című képét.

 

A Litera Inspiráció című új sorozatában az irodalmat a vizualitással társítjuk. Kortárs írók, költők mutatnak be őket inspiráló képzőművészeti alkotásokat, festményeket, grafikákat, fotókat; és küldenek tovább egy-egy inspiráló képet egy általuk választott másik szerzőnek, stafétában. Sorozatszerkesztő: Seres Lili Hanna.

Molnár Krisztina Rita

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.