hirdetés

Inspiráció: Radics Viktória

2018. május 1.

Ez a világ legjobb festménye. Nem szép. Egyáltalán nem, alig nézhető, a festő semmilyen díszt, semmilyen szép redőzést vagy cikornyát nem vetett be, egyetlen szép színt sem engedett meg magának. – Az Inspiráció tizenharmadik részében Radics Viktória reflexióit olvashatják.

hirdetés

Walter Leistikow: Die blaue Brücke am Dianasee (1898) (Nádas Pétertől)

Ez a táj nő. Szépen fel van öltözve fodros szürke ruhába, derekán fehér öv, fentebb sötétkék bársonnyal szegett dekolté. Szomorú a szeme, haja tompa vörös. Az a szép, régi asszony. Ámde ezzel egyidejűleg látom a csupasz tájat is, fodor és bodor nélkül, amint Walter Leistikow kibontotta a melankólia burkából, lehántván a mélabú hullámvonalait, és a tó meztelenül terül el az alkonyatban. Nem ilyen mélyülő, mindjárt estébe boruló szürkületben, amibe ez a Diana nevű műtó belegöngyölödött, hanem egy órácskával korábban, amikor még aranya van a napnak. Ez a másik Leistikow látható a Párhuzamos olvasókönyvben a 30. oldalon, a német kiadás borítóján színesben, és számos fényes, vörös, sárga, zöld, fényfoltos változata létezik. A másik Leistikow – nem ez a csüggedten bánatos – akkor lett ismerősöm, amikor a Párhuzamos történetekben A valódi Leistikow című fejezetet tanulmányoztam. Azelőtt nem hallottam erről a festőről, a Berliner Secession alapítójáról, aki a Berlin környéki tófüzért festette lankadatlanul, meg a Märkische Seelandschaftot, ami szintén Berlin közelében van. Ez a festő tóimádó volt, és az alkony fokozatait tanulmányozta attól a perctől kezdve, amikor a délután beleszépül, egészen addig, amíg egyre vastagabb szürke veszi el a levegő fényét, és fekete festék tömíti a zöldeket. Képről képre rögzítette ennek a megragadhatatlan folyamatnak a stádiumait a rózsaszíntől a kékesfeketéig. Az a fokozat, amit, fázisról fázisra, sok-sok festményén elkapott, és amibe a Párhuzamosok Döhringje a Berlin környéki erdőben biciklizve a regényvalóságban belelép, nem ez a mélyülő szürke – ami pont most van, amikor ezeket a sorokat írom, és a nyitott ablakon át bejön --, hanem a rőten aranyos. A szürkület e mostani stádiuma melankólia nélkül elképzelhetetlen, mert az a szép, régi asszony minden nap eljő, tavasszal este nyolc felé. A fehér szín ilyenkor világít, a zöld feketébe omlik, és följön a hold; elköszönnek a madarak.

Akkor azonban, amikor a Döhring fiú véletlenül belelépett, vagyis beleesett a biciklijéről a leistikowi tájba, még fiatalabbak voltunk, bár már borzongatott a szellő. Gyönyörűen látszottak a színek, bőrszínek, hajak. S ahogy Leistikow száműzte az embereket és az emberi építményeket a festménysorozataiból, hogy csak a csupasz táj maradjon, úgy töltötte meg Nádas az ő tópartját pucér emberekkel, a fiú szemével látván őket, aki belebámult a sokféle színű és tapintású – mert a szemével tapogatott – emberhúsgalériába. Nem nagyon vett tudomást addig az emberi test ékes és éktelen valóságáról. Nádas a klasszikus „fürdőzők" kerettémát rakta rá Leistikow tóábrázolásaira a legszebb, kései nyárórában, és kézbe is vette, gyúrta a húsokat, nőit, férfit, fiatalt, öregedőt.

Teleprojektáljuk a tájakat, erotikában fürösztjük, ami eltölt bennünket, öregedvén elvékonyodik, elszürkül, de el nem múlik a halálunkig, amikor nem tudom, mi lesz. A természet saját telítettsége ezért ismeretlen számunkra. Azt hiszem, hogy Leistikow a tóképeivel ezt az ismeretlent kapta el, az ember nélkülit, megpróbált nem beavatkozni, a saját sérült szexualitását igyekezett mellőzni. Amikor elhatalmasodott rajta a vérbaja, öngyilkos lett. Azon gondolkodtam ma reggel futás közben a gáton, hogy a halálban talán tudható valami a természet saját telítettségéről -- csak az már nem ismeret lesz, hanem egy másik, utolsó (és természetesen végképp kommunikálhatatlan) tudás. Nem tudok semmit Walter Leistikow (1865—1908) testi, a halálos beteg szexualitása okozta szenvedéseiről. A hű tóimádata azonban egészen közel áll hozzám: számomra is százszor kedvesebb a tó – a nárcisztikus tükör – a folyónál. Ami a Nádas által telített tóparton megesik – egyébként semmi különös, egy naturista strand percei – az a nárcizmus főiskolája, nem ezé vagy azé az illetőé, hanem az állatoktól és a füvektől önmagát megkülönböztető emberé, aki kirajzolta magát a természetből.

Leistikow kivetkőztette az emberből a tájat. Úgy, ahogy az Emlékiratok könyvének nagy vetkőztetési jelenetében lekerül a nőről az „ezüstösen szürkés csipkeruha", és felkerül a fejezet élére a cím, miszerint Isten tenyerén ülünk. Azonban ez is illúziónak bizonyul, mint minden. Döhring a sok megpörkölt parti emberhús láttán úgy érezte, hogy „az üresség nagy rettenetével kellett szembenéznie". Nem, Leistikownál nyoma sincs ennek, amikor a tavait festi, az oválisok -- sosem szabályos, mindig egy kicsit csonka, elvágott vagy csorba oválisok --, maguktól telítettek. (Tévedés „hangulatfestészetnek", Stimmungsmalereinak nevezni ezt.) Ő nem tehette meg azt, amit az Emlékiratok Thomasa, aki a „puhába, síkosba, mélybe" az ujjával behatolt.


Hans Holbein: A halott Krisztus (1521-22)


Az ifjabbik Hans Holbein (1497—1543) nevezetes festménye, a Halott Krisztus (Christus in Grabe) valamely kópiáját nem függeszthetem ki a szobámban, mert a kicsinyített, reprodukált formája nem érvényes. Csak az emlékeimben szemlélhetem.

Először, néhány évvel ezelőtt, véletlenül esett rá a pillantásom. Másodszor, micsoda irónia, véletlenül épp karácsonykor, 2017. december 25-én, siettem hozzá lélekszakadva a bázeli múzeumban, teremről teremre rohanva, féltem, hogy tévedtem, és talán soha nem is láttam. Harmadszor, két nap múlva, ismét visszamentem a képhez, és higgadtan ültem előtte, ameddig csak bírtam.

A festmény koporsónyi méretű, és a halott Krisztust ábrázolja, úgy, mintha valami csoda folytán belelátnánk a sírba, ahonnét majd föltámad. A kép az elviselhetetlenségig nyomasztó méretű, 200 x 30,5 cm, egy embernagyságú kiterített férfit ábrázol, akire ránehezedik a kripta fedele, vagy, a mi kultúránk szerint, a koporsófedél. Az ember be van szorulva. Nem moccanhat, hisz halott, és nincs is semmi hely ott, levegő sem, fullasztó. A halott sárgásbarna-kékeszöld színű, hullafoltok vannak rajta és megalvadt sebek a kezén, a lábfején, az oldalán. A szeme résnyire nyitva. Fennakadt szem, látszik a fehérje. Orra, álla kihegyesedik. A kezén az ujjak már teljesen, deformáltan megdermedtek. A haja élettelenül lóg a lepedőre. A haj élettelensége bizarr kifejezésnek tűnhet, de amikor egy régi barátnőm az utolsó óráit élte rákbetegen a kórházban, és én ott ültem mellette, az ő ugyanilyen barna, vékony, egyenes szálú haja pont ilyen élettelenül terült el a párnán. A szeme is résre nyitva volt. Nyár volt, a kórház ablakán túl dús zöld lombok hajlongáltak a szélben, egy másik világban.

Ez a világ legjobb festménye. Nem szép. Egyáltalán nem, alig nézhető, a festő semmilyen díszt, semmilyen szép redőzést vagy cikornyát nem vetett be, egyetlen szép színt sem engedett meg magának. A terem, ahol a képet néztem abban az óriás múzeumban, kicsi, szűk, ablaktalan. A mennyezetről ronda neonfény világít. A kinyúlt hulla így még nyomasztóbban hever a falon, egyedül. Vagyis mégsem egyedül, hanem a nézővel. Mondom, a szeme résnyire nyitva, fehéren, ahogy az élőké soha, ami egyúttal olyan érzést is kelthet, mintha épp a képnézés pillanatában óhajtaná fölnyitni a szemét. Attól függ, ki hogyan, milyen lelkülettel nézi. A potenciális föltámadásnak semmi jele nincs egyébként. A történetet ismerjük, de hogy ezt hisszük-e, az ki-kinek a mély titka. Ki tudja, miről szól ez a titok. Megannyi történetfoszlányt rejt. Az ateizmus vulgarizmus csupán. A kép néma. Semmi felé nem ösztökél. Inkább a halál irgalmatlansága látszik rajta, ami megválthatatlanságként is olvasható. Nagy lélekjelenlét kell hozzá, hogy a néző a zöldessárga enyészetbe belelássa a feltámadás lendületét és a feltámadottat, akit a festők mindig ragyogónak, már-már fényhatásnak ábrázoltak, és a terem jobb falán, Ambrosius Holbein, a fiatalon elhunyt báty festményén ott is van az emberfia az Atyánál az égben. Az előző teremben azonban Erasmust láttam, a sugárzón okos férfi finom kis medaillon-szerű arcmását.

Mégis ez a végtelenül nyomasztó kép a világ legjobb festménye a tudatomban. Hans Holbein mindössze huszonnégy volt, amikor festette, a középkor végén, a reneszánsz és a reformáció eljövetelének órájában, amikor még általános volt, hogy ragyogó arany glóriát pingáljanak a szentek feje köré. Az ilyen élethű – vagyis hát halálhű – ábrázolást ez a német festő találta ki, az ő leleménye a realizmus, ami elindul hódító útjára, mely máig tartott – ma már azonban nem létezik. (Nádas pórusokig hatoló mikrorealizmusa a búcsú.) A digitális korban, amikor mindenki folyton villogó mozgóképeket néz, nem tudjuk megragadni, hogy mi a reális. Szellemi kapacitásunk sincs hozzá. Ha nagyon sarkítva fejezem ki magam, azt mondhatnám, hogy a feltámadás ebben a mi kultúránkban banális lett. A különböző nagyságú képernyőkön bárki bármikor színesben és ragyogva föltámadhat. Azt már el sem tudjuk képzelni, hogy a régi embereknek a színek – a fény – milyen élményt jelenthettek, hogy csodálhatták az aranyat, és hogy mekkora esemény volt, ha valamely festő megfestett egy hús-vér embert. Azt is elfelejtettük, hogy mit jelentett egy templomba belépni abban az időben, amikor az volt a legmagasabb, legszebb, legdíszesebb, fenséges, illatos épület.

Nem tudni pontosan, hogy A halott Krisztust Holbein hová festette, talán egy templomba, a sírfülke külső részére, amit csak húsvétkor nyitottak ki, és benn volt a sírba helyezett Krisztus szobra, amit harmadnapon kivettek, jelezvén az örvendetes eseményt. Holbeinről egyébként is keveset tudni, polgárember volt, mesterségének tekintette a festést, Bázelből elment Angliába udvari festőnek, megrendelésre dolgozott. Remekművek sorát alkotta, királyok, hercegnők arcképét festette meg, de gazdag kereskedőket, tudósokat, kisembereket is, köztük is a legkisebbet, a saját feleségét a gyerekekkel – azt hiszem, ez a festészet történetének legszomorúbb felesége. Elhagyta az ura. Kisírt szemekkel ült modellt. Harmincegynéhány éves, de ötvennek látszik. Nincs rajta semmi olyan attribútum, mintha Máriát pingálta volna reá a férje, ahogy az akkoriban szokás volt, nem, ez pusztán egy elgyötört, szipogó asszony a könnyek fölszáradt nyomával az arcán, dagadt szemmel, semmi más, és hirtelen mégis milyen szép lett.

 

Radics Viktória: Stampa

Radics Viktória: Stampa by Litera Portal on Scribd

 

Megjelent: Jelenkor 2016/1


Radics Viktória Markója Csillának küldi Hantai Simon Rózsaszín írás (1958-59) című festményét.

 

A Litera Inspiráció című új sorozatában az irodalmat a vizualitással társítjuk. Kortárs írók, költők mutatnak be őket inspiráló képzőművészeti alkotásokat, festményeket, grafikákat, fotókat; és küldenek tovább egy-egy inspiráló képet egy általuk választott másik szerzőnek, stafétában. Sorozatszerkesztő: Seres Lili Hanna.

Radics Viktória

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.