hirdetés

Inspiráció: Rényi András

2018. június 6.

Vojnich színpadán nem látni semmi elbeszélhetőt, semmi olyasmit, ami jelenlétével betöltené a helyet. De a kép mégsem üres, ellenkezőleg. Kitölti a hiány. – Az Inspiráció tizenhatodik részében Rényi András reflexióit olvashatják.

hirdetés

Rembrandt: Mughalt-sorozat (Marno Jánostól)

 

Ironikus válaszféle Marno Jánosnak

Mindenekelőtt megköszönnöm illik, hogy nekem adtad tovább a Litera stafétabotját – de rögtön azt is jelzem, hogy nem hoztál épp könnyű helyzetbe, amikor – engem inspiráló kép gyanánt – Rembrandt perzsa-indiai miniatúrákról készült kreatív rajzmásolataira esett a választásod. Valószínűbb persze, hogy a dolog fordítva történt: nem nekem választottál képet, inkább a képekhez találtál meg engem. Azután juthattam eszedbe, hogy – mint írod – Dávid fiad a figyelmedbe ajánlotta e fantasztikus rajzokat: fölteszem, a los angeles-i Getty Center idén tavasszal megnyílt Rembrandt and the Inspiration of India c. kiállításán látta őket, ezen nem kevesebb, mint húsz (!) darab volt látható az összesen huszonhárom tételt számláló, 1656-1661 közöttre datált különleges kollekcióból. (A mellékelt illusztrációk is ugyebár e kiállítás honlapjáról valók.) A nyurga, csillogóan okos Dávid hosszúkás arca a jellegzetes ironikus félmosollyal ma is előttem van: anno pesti bölcsészhallgatóként járt az óráimra („tanítványomnak" – elvi okokból – senkit nem nevezek); mindenesetre – főként barokk képekről való – remek beszélgetések emlékét őrzöm róla. Mostanság, mint látom, Kaliforniában él, a Berkeley-n tanít és John Donne ill. a 17. századi angol devóciós költészet elismert nemzetközi szakértője – nem idegen tőle a korszak, amely engem is annyira megigéz.

Jól tudván, hogy évtizedek óta foglalkozom Rembrandttal, bizonyára úgy gondoltad, testhez álló, szép feladat lesz ez nekem.

Mégis – noha a feladat csakugyan inspiráló – több okból sem vagyok könnyű helyzetben. Ha jól értem a Litera játékát, a meghívottnak itt személyes benyomásokat illene rögzítenie a neki szánt képről; spontán módon inspirálódnia tőle – s legfeljebb rövid – a műfajhoz illő – szubjektív reflexiókat fűzni hozzá. Netán – engedve a dolog ösztönzésének – tovább lendülni valami más felé, szabadon asszociálni, irodalmat csinálni belőle. – Csakhogy én ehhez túl merev vagyok. „Szakszerű" alapon foglalkozom képekkel és tudományos kutatója vagyok a rembrandti életműnek: pályám során mindig a legkörültekintőbb történész-hermeneutikusi akríbiával igyekeztem elkerülni a rövidre zárt szubjektivitás minden olyan csapdáját, amelyet az efféle gyors, spontán reakciók rejtenek – és amely itt és most bizonyára könnyebbé tenné a helyzetemet. Számomra nincs nagyobb kihívás, mint Rembrandt-ügyben közvetlenül és személyesen szólalni meg: úgy, hogy ne rémüljek meg saját ellenőrizetlen szavaimtól. Talán mert a „Rembrandt"-név Nyugaton évszázadok óta egyenesen a szubjektivitás és személyesség művészi foglalataként szolgál – egy olyan ma is élő hagyomány alapvető hivatkozásaként, amelyben a művészet elsajátítását valamiféle érzelmes beleélésként és spontán lírai azonosulásként szokás elgondolni és gyakorolni.

Írjak akkor – válaszul az alanyi költő-barát képekbe foglalt kérdésére – művészettörténeti szaktanulmányt? Nonszensz.

Másrészt az is gátlásokat okoz, hogy a kiállítást nem láttam „élőben" – a szóbanforgó munkákat nem ismerem „testközelből". Márpedig bizonyos szakmai minimumok, például a személyes autopszia igénye engem legalábbis kötelez. Sok olyan területe van a művészettörténetnek, amelynek műveléséhez nem szükséges ilyen szigorúnak lennünk magunkhoz – az enyém, amely jelentős mértékben épít a képcsinálás technikai folyamatainak vizsgálatára, nem ilyen.

(Valamit azért csak felvetnék, „vakon" is. Gondoljuk meg, milyen elemi kérdéseket vet fel a képek másolásának puszta ténye. Tudjuk-e, hogy valójában mit jelent képet másolni? Vessünk egy gyors pillantást egyrészt a mogul miniatúrák legszebbjeit tartalmazó ún. Minto-album egyik – 1630-40 között készült – foliójára, amelyen az egészalakos Jujhar Singh Bundela épp alázatosan fejet hajt Jahan sah előtt (őt nem látni a képen); másrészt Rembrandt szintén egészalakos másolatára. (Ez a képpár szerepel egyébként a kiállítás katalógusának címlapján is, és a mellékelt első illusztráción is ez látható.) Rembrandt nyilvánvalóan eltérő eszközöket és anyagokat használ és alighanem más méretekben is dolgozik, mint az indiai miniátor. Valahogy transzformálnia kell az eredetit, azaz a maga számára a színes, dekoratív figurációknak megfelelő új ekvivalenciákat kell kialakítania. Eltekint pl. a színektől, így a narancs figura/zöld háttér kombinációt nála a világos figura/sötét háttér kettőse helyettesíti. A mogul udvari főméltóság fejét egyenletes világos köralakzat veszi körül – úgy tűnik, jó nyugati módjára Rembrandt ezt afféle „dicsfénynek" fordítja: megőrzi ugyan a körszelet felületi egyenletességét (az indiai illuminátor átlátszatlan, világoszöld akvarellel kitöltött, kontúrral körülvett felületének a papír köralakú, kontúr nélkül üresen hagyott ill. alig átlavírozott fehérje felel meg), de kívüle szétáradó, áttört nyalábokkal érezteti a fény pulzálását. Tudjuk mármost, hogy Rembrandt többnyire tollal rajzol illetve tusoldatba vagy biszterbe mártott ecsettel lavíroz: mindkét eljárás gyors kézmozdulatokat követel. Arra a nagyon aprólékos vonalmunkára, amellyel az ismeretlen indiai mester dolgozik s amely lehetővé teszi a nyakba akasztott ékszerlánc finom részleteinek, az arannyal hímzett mente vagy a sötét szakáll egyes szálainak elkülönítését is, egyszerűen nincs ideje. Mert a toll vagy az ecset tusnyoma sosem lehet olyan egyenletes, mint az a tűszerű szerszám, amelyet a keleti kézműves használ – nem lehet vele pepecselni: magabiztos kézzel egy pillanat alatt „el kell engedni", különben szétfolyik és tönkreteszi az értékes japán papírt. Ezért a figura sziluettjén – ha teszik, a sémáján – túl Rembrandt szinte semmiben nem „követi" azt, amit „másol": a képek látszólagos hasonlósága inkább fundamentális különbségükre mutat rá. )

Ezt persze most mind „vakon" írom: hogy valóban helyesen ítéljem meg, mit és miként csinál másként a másoló, közelről kellene látnom az illuminátor kezemunkáját is... De reprodukción jóformán alig látom, és még egzakt méreteit sem ismerem. (Ebben a katalógus elvben segíthetne.) Lehet, hogy még Rembrandt kicsiny rajzai is nagyítások a mogul miniatúrákhoz képest? Az biztos, hogy a laza szabadkézi improvizáláshoz hely kell, míg a miniátorok munkája annál bravúrosabbnak számít, minél kisebb helyen kell vonalaiknak egymástól megkülönböztethetőeknek maradniok. Size does matter, szólhatna a képhermeneutika krédója – újólag igazolva az autopszia imperatívuszát.

Kedves János, ha már ilyen kényes helyzetbe hoztál, ennyi legyen is elég. A körmönfont metakritikai okoskodás kerülőútján, lám, mondtam is valamit a képekről, meg nem is. Sapienti sat.

 

Vojnich Erzsébet: Kis medence barna szobában (2011)

Rényi András: Kis medence barna szobában by Litera Portal on Scribd

 

 

Rényi András Bán Zsófiának küldi Gerhard Richter 60-as években készült fotóalapú festményeinek valamelyikét.

 

A Litera Inspiráció című új sorozatában az irodalmat a vizualitással társítjuk. Kortárs írók, költők mutatnak be őket inspiráló képzőművészeti alkotásokat, festményeket, grafikákat, fotókat; és küldenek tovább egy-egy inspiráló képet egy általuk választott másik szerzőnek, stafétában. Sorozatszerkesztő: Seres Lili Hanna.

Rényi András

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.