hirdetés

Inspiráció: Simon Bettina

2018. november 7.

Ezért is tűnhet a szemek nélküli gyűrt arc derűsnek. Mintha nemcsak a sugaras elrendezésű hajtogatás erősítené fel az eredeti fotón látható arckifejezést, hanem a hajtogatás gesztusa is ironikussá válna. – Az Inspiráció 34. részében Simon Bettina reflexióit olvashatják.

hirdetés

 


Mati Elmaliach: Foldings



Van egy játék: a papírlapot be kell hajtogatni, miután szavakat írsz rá, és amikor kihajtogatod, néhány előbújik közülük valamilyen sorrendben. Akik jól ismerik a játékot, biztosan előre meg tudják tippelni, melyik szó milyen hajtogatás alatt bújik meg és mikor lehet kihajtogatni. Mati Elmaliach Hajtogatásain (Foldings) csak az látható Peter Ustinovból, amit ő akar. Nem ő készítette Ustinovról a fotót, hanem William Woodfield, ő csak kitépte a fényképet, mégis Elmaliachról tudunk meg többet a portré alanya helyett. Teljesen eltüntetni nem sikerült neki, ennek ellenére erőszakos helyzetet hoz létre az arc egy részének eltakarása. A portré alanya duplán tárgyiasult helyzetbe kerül: először a megfigyelhetővé válása miatt, másodszor a részleges kitakarása miatt. Mi látjuk őt, de ő nem láthat minket – ez természetesen a szemek eltüntetése nélkül is így van, még mielőtt Elmaliach hajtogatott volna. Ezért is tűnhet a szemek nélküli gyűrt arc derűsnek. Mintha nemcsak a sugaras elrendezésű hajtogatás erősítené fel az eredeti fotón látható arckifejezést, hanem a hajtogatás gesztusa is ironikussá válna.

A sérült arckép személyesebb. Ulrich Baer szerint a fénykép nemcsak az emlékezet fontos kelléke, hanem a traumával is szoros kapcsolatban áll. Függetlenül attól, hogy mit ábrázol a fénykép, megmutatja azt, hogy a múlt nem tud múlttá válni. A nosztalgia a múlt utópiája címmel 2017-ben széttépett fényképdarabkákat állítottam ki a versrészleteimmel. A kiállítás címe Pintér Judit Nórától származik, A nem múló jelen című könyvéből, és ez a kifejezés magába sűríti a fénykép traumával rokon tulajdonságait.


Tanja Lažetić: Lilith at the Red Sea, 2017


A száz névtelen, de ujjlenyomattal megmutatkozó gyerek is az erőszakot ábrázolja (hiszen el vannak távolítva), miközben ironikus is (hiszen el vannak távolítva). Ráadásul feszültség van a címben: Lilith a Vörös-tengernél. Megsokszorozva látszódik az az egy kézlenyomat, ami a címben jelzett bibliai történet alapján száz halott gyermek keze hagyott, mégis, mivel megsokszorozódik a kézlenyomat, emiatt Lilith kezéhez is tartozhat. Ebben az esetben a bibliai szülő az üres tányért mániákusan érinti, mintha próbálná felfogni az ürességet, amit száz gyermekének halála jelent – és egyúttal megszüntetni. Mégis kontrollált őrület nyomai ezek. A fél kézzel hagyott kéznyomok kimérten, pontosan a tányér közepén. Kizárólag fél kéz, limitált mozgás, a falra sem került a festékből. A steril őrület pedig közelebb áll a komédiához, mint a tragédiához. Lilith és a Vörös-tenger, adja meg a címet Tanja Lažetić.

A vörös festékbe mártott kéz nyomai és a Vörös-tenger (vagy vörös tenger) olyan könnyen párhuzamba állíthatók egymással, hogy egymással való megfeleltetésük könnyen félrecsúszik. Ez az eltolódás felerősíti a bizonytalanságot – a kezek miatt már egyébként is gyanússá vált – Lilith kilétével kapcsolatban is. Arra gondolok, hogy ahogyan a gyerekek kéznyomai utalnak Lilith-re, úgy Lilith sem önmagára, hanem valaki másra vonatkozik. Például a bűn sokszor utal bibliai történetre. És amikor valami bibliaiként jelenik meg, akkor nem teljesen feleltethető meg a bibliainak, mert van egy olyan tartománya, amely kilóg a bibliai történetből, és érintkezik a személyessel – ugyanígy, minden személyes is valamennyire belelóg a bibliai területbe. Lažetić installációjáról Dejan Habicht készített fényképet, rögzítve nemcsak a száz tányér látványát, hanem a köztük feszülő csendet is, de tudjuk, hogy a csend csak a fényképnek szól és valóságban törvényszerű, hogy a tányérok valamikor le fognak esni – a fénykép itt előrevetíti az első törést, mert a tányérokat már nem tartja senki a falhoz.

Bűntudat című versem elsősorban a bűn kiterjedése és az ismétlődés miatt kapcsolódott össze számomra Tanja Lažetić installációjának logikájával, a verset mégis a szintén képzőművész Baglyas Erikának ajánlottam, Száz lepedő című projektje miatt, amit a vers megírása után ismertem meg és célirányos összeolvasásuk másfajta kapcsolódásokat tesz lehetővé.

 

Bűntudat

Baglyas Erikának

Hazudtam, amikor megkérdezték,
mivel foglalkozol, azt válaszoltam,
térképész vagy. Pedig évtizedek óta
fehér lepedőkkel teregetted körbe a lakást,
nem fértek el tőlük a bútoraink.
Ki kellett dobnunk mindent, ami az előző
életünkre emlékeztetett. Nem akarsz a múlton
rágódni, mert abba beleőrülsz. Azt mondtad,
ezek a fehér lepedők a bűneink. Később jöttem rá,
úgy értetted, hogy nem a bűneink számítanak,
nem számítanak a bűneink, nem vagyunk bűnösök.

(Irodalmi Szemle online
vagy: a Strand című kötetben)

 

Simon Bettina Németh Bálintnak küldi Keith Arnatt Self Burial (1969) című alkotását.

 

A Litera Inspiráció című sorozatában az irodalmat a vizualitással társítjuk. Kortárs írók, költők mutatnak be őket inspiráló képzőművészeti alkotásokat, festményeket, grafikákat, fotókat; és küldenek tovább egy-egy inspiráló képet egy általuk választott másik szerzőnek, stafétában.


Simon Bettina

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.