hirdetés

Inspiráció: Szolcsányi Ákos

2018. október 10.

Úgy képzelem, a koponya már ott volt, amikor Vito apja eléültette Vitót, nem ő festette oda mögé, szóval kerülném az Ábrahám-Izsák történet áthallásait. Inkább valami már meglevőnek kiszolgáltatni a gyereket. Úgy érzem, enélkül az apaság nem megy, talán szülőnek lenni eleve magában hordozza ezt a lépést. – Az Inspiráció harmincadik részében Szolcsányi Ákos reflexióit olvashatják.

hirdetés

Porneczi Bálint: vito, my son – my best friend ever (2018) (Pion Istvántól)


Nem tudom, inspiráció vagy egy pofonnal odább lökés, de erről a képről egy másik jut eszembe, ez itt:

A harmadik kiterjedés bosszúja, mondhatnám könnyelműen, mi is a kapcsolódási pont. Elsőre a Zurbarán-festményé (a magyar címet nem találtam, talán Megfeszített Krisztus mecénással-nak lehetne fordítani) az egyszerűbb képlet: ha a mecénás rajta akar lenni a képen, hát rajta lesz, azt, hogy árnyéka, domborzata is legyen, nem kötötte ki. 2006-ban gyakran láttam, volt, hogy csak ezért mentem el a múzeumba, ahol látható volt, és ahogy fiatal költőhöz illik, vagy hatféleképpen próbáltam megírni, hogy a szenvedés jutalma a jelenlét, mint aki szenvedett (és implicite jól jelen van). Aztán elengedtem, ha nem tudom megcsinálni, hát nem tudom. Majd máskor, vagy most mást. Lett belőle most mást. Erre eltelik tizenkét év, és kapok Pityutól egy képet, koponyás fal (2D) előtt egy nemtelenül szép gyerekkel (3D), rendezői jobbról balra hat tincs után a hetedik forgó, már-már József Attila-i magadlégy.

Úgy képzelem, a koponya már ott volt, amikor Vito apja eléültette Vitót, nem ő festette oda mögé, szóval kerülném az Ábrahám-Izsák történet áthallásait. Inkább valami már meglevőnek kiszolgáltatni a gyereket. Úgy érzem, enélkül az apaság nem megy, talán szülőnek lenni eleve magában hordozza ezt a lépést.

[...] ketten maradjunk,
mint egy templom, végleg nyitva.

(Szül, Élet és Irodalom, 2014/39.)

De nincs ez máshogy a barátsággal sem, hogy a kép címének második részére is mondjak valamit. Azaz mondjon Ottlik: „Nem ismertük a játékszabályait, csak azt tudtuk, Szeredy is, Medve is, én is, maga Jaks is, hogy egy ponton túl, mint mindnyájan, már egyedül vívja ő is nagy mérkőzését, és senki emberfia nem jöhet a segítségére." Miközben maga Vito azért egy gatyát magán tarthatott a kép erejéig is, lássuk, nem csak anya szülte, apa is ruházta. De Vito nem tűnik ijedtnek. A görnyedést kiváltó erő forrása sem a teher, ami alatt, inkább a figyelem tárgya, ami felé görnyed. Martiska sandít ilyen tisztán, innen az ártatlanságon, a pohár felé a Sztalker végén. Félek, ezt a ragyogást a felnőtt teszi bele a gyerekszembe. Vagy az én szegénységi bizonyítványom volna, hogy Tarkovszkij is gyanús? Amikor én voltam gyerek, eszembe nem jutott volna ilyen csodatevő erőt feltételezni a 3/b-ből senkiről, magamról se – bár talán pont az képes a csodára, aki nem tartja annak. Szóval ezt a fajta pillantást sem csodálni kell, hanem tanulni lehet abból, amilyen (vö. nyugodj meg, attól megnyugszol) – ami mégis jó, mert a csodálat csendőrpertujában inspirálódni, hát, nem hiszem, hogy érdemes.


Tériszonyos vagyok. Lehet, hogy emiatt van, hogy nem érzem szabadságnak, ha álmomban lebegek. Inkább olyan, mint a némaság, bár annak megvan a maga csele, mert addig semmi mondandóm nincs, aztán egyszer csak megnémulok, és hirtelen jeleznem kell, hogy nem tudok beszélni, aztán felébredek, és se mondandó, se akadálya. De ez a súlytalan bénaság más, mocorogni mindig jó, ahogy mindig rossz, ha nem lehet.

Goyának ezen a képén nem lehet. Távolról sem idilli táj, de a fákat mintha borzolná a szél, a göröngyök tömegvonzás megszabta helyükön, lenn a sötétben. Ezen a rendszeren végletesen kívül, mint Rilke Nyolcadik elégiájában a 'mi', ül a három párka és egy valaki, a fény fölött, a lombok mellett. Hivatalnoktempójú babrálás a spulnival, nagyítóval, ollóval az alany háta mögött, aki fél lábát a semmibe tartja.
Szinte szurkolok neki, lebegtem annyit, hogy elhiggyem, a zuhanás lehet szabadulás. De csak lóg a lába, a kép semmi bombasztikus lépést nem enged. Mintha szükséges volna, hogy ő itt legyen, és hogy ő legyen itt, bár az alakok felett csak kétféle barna sáv, mint egy kelletlenül elkezdett, megkönnyebbülve félbehagyott lakásfelújítás nyomai.

A kép dinamikája a már említett mozdulatokban merül ki, a fonál biztos sodrása, felügyelete, vágása a minden, a környező maszatból nem várható özönvíz vagy villám. No safety, no surprise, és még the end sincs. Lóbálni lehet, akár ritmusra is, – U – U – U – U, persze meg-megtévedve. Elképzelni a fonalat, ilyen színek között még elképzelve sem lesz szivárványos, legfeljebb kusza, de azért a lényeg nagyjából kivehető, csinál, történik, van. Pl. tömbnek tűnni:

Szárad

nem mozdulnak ettől mintha
máshogy vagy nem léteznének

száradó ruhák közömbös
vitorlák kemény lógása
szárító sovány alakja
tartja levegőbe mártva
száradás fűtött szobában
szürkületben két szekrény közt
harmadiknak tűnik tömbnek
pedig könnyű tiszta száraz

 

(Élet és Irodalom, 2012/50.)

Meg még sok mást is, nem részletezném. (Kosárba tehető terjedelemben megteszem itt.) Sokadik ránézésre tűnik fel, vagy csak úgy, hogy a névtelen valaki mosolyog. Ív, pálya, csúcs, ha és akkor, ilyen szavakon. Mosolya magabiztos, hiszen az arcát nem nézik – ennyit nyer azon, hogy ő sem láthatja a három másikat. Szabad és boldog, ezeken a szavakon nem mosolyog, mert nem ismeri őket, ahogy a saját mosolyát sem láthatja.



 

Szolcsányi Ákos Urbán Ákosnak küldi Szántó Piroska Öngyilkosok (1988) című festményét.


 

 

A Litera Inspiráció című sorozatában az irodalmat a vizualitással társítjuk. Kortárs írók, költők mutatnak be őket inspiráló képzőművészeti alkotásokat, festményeket, grafikákat, fotókat; és küldenek tovább egy-egy inspiráló képet egy általuk választott másik szerzőnek, stafétában.

 


Szolcsányi Ákos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.