hirdetés

Inspiráció: Tóth Erzsébet

2018. február 14.

De ez a rózsát tartó nő úgy volt velem, hogy nem nézett rám soha, mégis mindent látott, ami ott történik előtte, még arról is tudott, amit mögötte csináltam, mert a randevúimra azért nem vihettem magammal, de valahogy ott volt. – Az Inspiráció második részében Tóth Erzsébet reflexióit olvashatják.

hirdetés

Előleg a semmiből


Caspar David Friedrick: Jégtenger (1823-24) (Deres Kornéliától)

Volt idő, amikor jégből az emberek mesebeli szállodákat hoztak létre. Csillogott a hatalmas alkotás a holdfényben, fürdött a napfényben, nem kellett félni, hogy elolvad. Voltak benne igazi jégcsillárok, jégből faragott ágyikók, természetesen bár is volt, a legdrágább jégkockák csilingeltek a jégpoharakban. Csak az ital volt valódi. Talán.

Akkoriban az emberek ilyesmikben élték ki fantáziájukat, teremtő erejüket, és legfontosabb szavuk a legdrágább volt. Esetleg a legnagyobb.

Most nem ilyen időket élünk.

A jég mozdulatlanul áll a képzeletemben, ha nem éppen jégzajlást vagy olvadó jeget nézek. Sokszor láttam kisebb jégzajlásokat a Dunán, a jégtenger kifejezés inkább művészi szóalkotás, hiszen a tenger nem lehet csupa jég. Ha a festő – a melankolikus, elszánt, romantikus, köpenyes, elgondolkodó alakokat, ködbe vesző hajókat ábrázoló festő – iszonyú jégtáblák zajlását festi, akkor az a világ vége. Ha a tenger is jéggé fagyott, – a télen-nyáron örökösen háborgó, melegen duruzsoló tenger, aminek hangja, aki egyszer hallotta már, soha nem megy ki a füléből, az életéből –, akkor nincs tovább.

A valaha volt tenger végítéletként szörnyű jégtáblákká töredezve zúzza össze a kis hajót – mintha a vitorla rongyát is látnám –, csak az emberi kéz munkálta szépséges ötvöstárgy, rézdísz mutatja: itt valaha ember élt. Hajót készített, hajózott, hallal megrakott zsákokkal tért haza.

Ezen a képen nincs már csöppnyi gyöngédség, de még hajlított vonal sem. Csak égbe meredő jégsziklák, jéghasábok, ide még egy sirály sem száll le.

Caspar David Friedrick Jégtenger című képe az ember utáni világot idézi, amikor már emberi tekintet sem lesz. Holott a „világot" az emberi szem hozza létre. Más világ az, ahol már csak oroszlánok, fókák, madarak, rovarok laknak a tenger fölött és mellett. Az állati szem sokat tud, de az emberit nem pótolhatja. C. D. Friedrick előrevisz minket ezzel a képével egy olyan világba, ahol mi már nem leszünk. Nem lesz, aki szemlélje a sárgásfehér jégtáblákat, mélázzon az elmúláson.

És akkor tényleg nem lesz semmi.

 

Rippl-Rónai József: Rózsát tartó nő (1898)


Valamikor, húszéves már biztos elmúltam, de még nem voltam harminc, kaptam egy posztert a húgomtól. Értelmes ajándék volt, mert akkor már volt külön szobám anyámék házában. Apám szépen tett rá alulra és fölülre egy-egy vékony lécet, megkerestük a helyét a szobában, és ott uralkodott, amíg ott laktam. Aztán, ha költöztem, mindig jött velem. Nem hagyta magát elveszíteni, mint annyi más tárgyam. De hisz ő már nem is tárgy volt, hanem életem része, szemlélője, néha azt is hittem: bírája.

Holott csak egy „elég csodálatos"* nőalakról van szó, Rippl Rónai József Rózsát tartó nőjéről. A harsány, égőpiros, hosszú ruhaköltemény soha nem volt bántó, lehet, húsz évig is őrizte színét, vagy ha kopott is, nem vettem észre. Ma már, harmincegynéhány évvel később a valahai pirosat már csak én látom a képre, de már nem találnék jelzőt rá, milyen színe is van. Szürkés sárga talán, csak a falevelek, melyek a lány fölé borulnak, tartották meg színüket kissé. Zöldek még, de inkább kékeszöldnek nevezném ezt a színt. Végtelen a színek száma, hiszen az ember szemétől is függ a szín, emlékeitől, s hogy mit villant föl az életéből vagy milyen hatással van az idegrendszerére. De uralkodni most is uralkodik, hiszen nem tehet róla, arra termett. Közben legjobb barátnőmet is pótolta olykor, csak anyámat és a húgomat nem tudta pótolni, ők azért jobban éltek, bosszantottak is eleget. De ez a rózsát tartó nő úgy volt velem, hogy nem nézett rám soha, mégis mindent látott, ami ott történik előtte, még arról is tudott, amit mögötte csináltam, mert a randevúimra azért nem vihettem magammal, de valahogy ott volt.

Tudott rólam.

Talán nem kell mondanom, hozzá szerettem volna hasonlítani, a szépség megtestesítője volt, az egyenes derekával, méltóságával, varázsával. És a kerttel maga körül. Sokáig volt körülöttem is kert, és a legérdekesebb, hogy csak az utóbbi tíz évben került a kertünkbe fügefa. Anyám egyszer Nyíregyházáról hozott egy kis hajtást, azóta elborította kertet, óriási fügeszüreteink voltak. Mert persze már nincs meg az a kert. Sokáig azt hittem, hogy barátnőm feje fölött fügefa levelei zöldellnek. Holott a fügefa bokor alakban burjánzik a kertekben, nem fa formájú. Valójában gesztenyefa megnagyított leveleit festette Rippl Rónai a képre.

A képre, amit végül gyapjúra hímeztek, gyönyörű bordűr került, és jelenleg az Iparművészeti Múzeumban látható. Ezt csak illusztrációkból ismerem, valamint a kép előzményét is, amelyen a Rózsát tartó nő egészen halvány, szürkés-rózsaszínes ruhát visel.

Valójában a ruha színe az én falaimon a festő eredeti képzeletéhez idomult vissza. „Ki szedi össze váltott lovait / ha elhulltak, ki veszi a nyakába? / ki teszi meg még egyszer az utat / értük, visszafelé, hiába?" – jut eszembe Tandori Dezső költeménye elhullt lovainkról, a visszafelé útjainkról.

A pici, stilizált rózsa, amit a nő kezében tart, számomra a rózsa ősképe; anyám festett rózsáit – melyekkel azóta sikerült kibéleltem a lakásomat –, Borges és társai rózsáit fedeztem föl benne mindig, ha volt időm ezen mélázni. De nem nagyon volt, éltem az életemet.

Nem az volt a dolgom, hogy őt nézzem.

De talán sikerült úgy élnem, ahogy ő áll.

*Nádas Péter szóösszetétele

 

Tóth Erzsébet: Nincs többé

fiút szeretett volna
de mi lányok lettünk
csak zavartuk a gyalulásban
ahogy a lába körül ténferegtünk

fürödtünk a szőke faforgácsban
azt is megszoktuk, hogy reggelente
az enyv szúrós szagára ébredünk
ébresztődallamunk volt

ahogy a dupla falú edényben lassan bugyborékol
és enyvszagú lett a tea, a pirítós
így volt jó, csodaszép reggeleink voltak
és gyakran énekelt is

most hogy menjek haza oda
ahova ő már nem jön többé lépegetni
itt maradt árva tárgyai között
belenézni a tükrébe, amibe ő már nem néz soha

vigasztalni itt maradt növényeit, a gyalupadját
amihez nem sántikál már többé
kimegyek inkább az udvarra
összesöpörni a földre loccsant fügéket

nincs már aki elcsúszhatna rajtuk
a föld alatt alattomosan terjeszkedik
a bambuszgyökerek terrorizmusa
tíz éve egyetlen zsenge tövet

ültettünk az őshonos galagonyák
áfonyák közé ahol már a fügefa is
bevándorlónak számított
most a bambusz uralkodik a kertben

örökzöld, légies látványa
csillogott a hóesésben
előretörve most a bambuszdzsungelben
látom a beton alól is magasba törő

friss zöld bambusznyilakat
arrébb feketén koppan a dió
a szőlőtőkén rigók lakmároznak
söprögetek a fügevérrel szentelt földön

legyen hely az újabb zuhanóknak
utoljára Rommel tábornokot
kísérte el az afrikai hadjáratra
erről beszélt legszívesebben

de mintha száz éve történt volna
hogy ő még beszélt valamiről
nincs már az az idő
az sincs többé

hogy ki vigye el a piacra
kinek van ideje ballagni mellette
fogni a karját
kinek van türelme válogatni vele

a krumplik, mézek, diók között
mert annyira kéne rohanni máshova
és most eszembe jut
volt –e annál fontosabb

hogy neki segítsünk, ha lehet
neki jobb legyen kicsit
ez akkor csak ritkán jutott eszünkbe
szégyellhetjük magunkat

többé nincs már
hogy ki menjen hozzá
mit vigyünk neki
amivel nem dühítjük fel
levest, fagylaltot
hogy meg tudja enni
nincs már
hogy ki vágja le a körmét a haját

ki borotválja meg
ki mossa meg a lábát
kinek mondja többé: jól van kislányom
ki látja majd az utolsó könnycseppet

kigördülni a szeméből
ki fogja letörölni
nincs jól nincs jól nincs jól
nincs jól semmi apu apuka

a vége felé mindig
ugyanaz a könyv volt az ágyán
azt olvasgatta
Nagy Gábor barátom Lélekvesztője kísérte

utolsó napjait, álmatlan éjszakáit
vagy inkább csak Modiglianai Fekvő aktját
képzelte maga mellé a borítóról
boldognak képzelem a búcsúzását

„ha reszketünk, hát együtt reszketünk
legalább isten nagy, kérges kezében,
az édeni emberpár jelmezében:
hason csúszik felénk a végzetünk"

Gábor szép szavakat adott neki búcsúzóul
ki tudja, Istennel beszélt-e valaha
gondolt-e rá legalább néha
de hogy kérges lett volna a keze

azt biztosan nem gondolta
az ő szemében Isten óvatos léhűtő lehetett
aki nem dolgozott soha
szemben vele

akinek aztán tényleg kérges volt a tenyere
és ujjai alaposan megcsonkultak
a sok fűrészelésben

talán a kiskert hanyatlásával kezdődött
ahogy egyre hányavetibb lett a karózás
a gazokat is csak ritkán húzgálta ki
nem tudott hajolni

de ki segített volna neki
amikor csak kiszaladtunk megnézni
van-e valami ehető paradicsom
éppen volt

de az nem volt ehető
egyedül a cukkini tartotta magát
pontosabban hevert a földön
mint a tökfélék szoktak

és sokszor annyira elbújtak
hogy mire észrevettük
már nagyon nagyra nőttek
azelőtt ezt csak az uborkára volt jellemző

talán a dinnye lett volna jó abba a földbe
mert a paradicsomnak nem felelt meg
összevissza nőttek a sápadt
barna pöttyös paradicsomok

nem jó már ez a föld
nincs benne lélek
mondta anyám, mondta húgom
és nevettünk, amikor felidéztük a régi

lédús, állunkra csorgó vérpiros
paradicsomokat ifjúságunkból
apánkat soha nem érdekelte a föld igazán
a szagát se bírta

holott mindenki földművelő volt a rokonságban
mi más lett volna
ahogy lehetett, menekült a földtől
a városba, ahol a gyalupad mellett élte ki magát

hogy öregségére egy kiskert erejéig visszatérjen a földhöz
kelletlenül ugyan, de vigyázott zöldségeire
igazán csak annak örült
ha találtunk valamit, ami megfelelt nekünk

vigyétek kislányom
a fügét szerette
évek óta készült, hogy fügebort készít belőle
de mióta a palack szétpattant a napon

a gondosan gyűjtött, már forrásban levő fügével
ezt is feladta, rajta kívül nem ette senki
túlédes, puha, ragacsos
nyafogtak az unokák

a diófát kilenc karóval támasztotta meg
el ne dőljön
már minden levél lehullott róla
a termés a földön
amit fölszedtünk belőle
a spájzban feketedik
ki lesz, aki leszedi róluk a burkot
és megvizsgálja ehető-e

ki fog enni az ő diófájáról
kinézek a hideg, elhagyott kertre
a diófa mintha kilenc botjával
éppen utána indulna

 

Megjelent: Bárka 2017/2.

 

Tóth Erzsébet Kontra Ferencnek küldi Csontváry Kosztka Tivadar Az ifjú festő (1898) című képét.

 

A Litera Inspiráció című új sorozatában az irodalmat a vizualitással társítjuk. Kortárs írók, költők mutatnak be őket inspiráló képzőművészeti alkotásokat, festményeket, grafikákat, fotókat; és küldenek tovább egy-egy inspiráló képet egy általuk választott másik szerzőnek, stafétában. Sorozatszerkesztő: Seres Lili Hanna.


Tóth Erzsébet

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.