hirdetés

Inspiráció: Tóth Krisztina

2018. június 27.

Mintha az utolsó atlantiszi hajók hagyták volna hátra ezeket a horgonyokat, hogy legyen nekünk is kapaszkodónk, kései embereknek, akik céltalanul lebegünk itt a világban. – Az Inspiráció tizenhetedik részében Tóth Krisztina reflexióit olvashatják.

hirdetés

Birkás Ákos: Fej 1992, Fej 20Bn6 (2000), Férfiak II (2006) (Rényi Andrástól)


Én, te, ő

Amikor a Litera felkérését megkaptam, és eljutott hozzám az a három kép, amelyeket Rényi András választott, megdöbbentem. Nem először fordul elő velem, hogy a fejemben makacsul lüktető kezdőrímre a világ küld egy felelőrímet, hirtelen tágabb összefüggésbe helyezve az engem éppen foglalkoztató gondolatot.

Napok óta a személyiséggel, az arccal és a lélekkel bíbelődtem. Egy készülő szöveghez gyűjtöttem anyagot, és nézegettem fotókat az eddig lezajlott fejátültetési kísérletekről. Az elsőt egy szovjet tudós, Vlagyimir Demikov végezte, aki egy kiskutya fejét ültette át egy másik kutyára. Amikor először láttam a kísérlet dokumentációját, bő húsz éve, akkor napokig nem tudtam aludni. Később, 1970-ben egy amerikai sebész, Robert White egy majom fejét ültette rá egy másik majoméra. A majom – kérdés, hogy melyik, és ez itt, ugye, talán mégiscsak a legfontosabb kérdés – a beavatkozás után még másfél napig élt. Napjainkban egy Sergio Canavero nevű olasz sebész folytat előrehaladott kísérleteket e tárgyban.

Arcot már többször is ültettek át, vagyis a súlyosan sérült jelentkező egy az egyben megkapta egy halott embertársa földi életben viselt arcát. Legutóbb az Egyesült Államokban hajtottak végre ilyen műtétet, amelynek során Dr. Eduardo Rodrigez egy szinte végzetesen összeégett önkéntes tűzoltóra operálta rá az elhunyt donor arcát, de a franciák is dicsekedhetnek sikeres, vagyis a műtétet biztonsággal túlélt arcátültetett pácienssel.

Kik ők? Ugyanazok a személyek, akik előtte voltak? Nyilvánvaló, hogy a beavatkozásnak milyen fontos, sorsfordító szerepe van az ő életükben, hogy ismét lehetővé teszi számukra a társas kapcsolatokat, a normális életbe való visszatérést. Engem mégis borzongással tölt el a tudat, hogy valaki a világban egy másik ember megismételhetetlen vonásait viseli magán, hogy az álarc, amit a sebész összekötött az ő érrendszerével, bőrével, immár a sajátja lesz, fokozatosan összenő az eredeti szöveteivel. El sem tudom képzelni, hogyan dolgozzák ezt fel az elhunytak hozzátartozói. Egy vese vagy egy szív esetében, ugye, nem ugyanazok a kérdések merülnek fel, mint amikor legegyedibb, emberi létezésünk legsajátabb, és szimbolikusan, hagyományosan is legsajátabbnak tudott része kerül át egy másik testre.

Mert hát mi az emberi arc? Hívőknek Isten képmása, nem hívőknek véletlenszerű, egyszeri biológiai összegzése mindannak, amit családnak, múltnak nevezünk, identitásunk jelképe, ezenkívül saját időnk rajztáblája, gondolataink és érzelmeink bonyolult kijelzőrendszere, világ felé forduló, ritkán elrejtetett részünk. Amikor mégis elrejtjük, annak mindig üzenete van, és a többi ember azonnal dekódolja ezt az üzenetet.

Különösnek találom, hogy a mai világban, amikor az egyediség, az egyéniség külső kifejeződése annyira fontos, amikor mindenki arra törekszik, hogy lényének legjellemzőbbnek hitt tulajdonságait azonnal tudassa a külvilággal, amikor az újnomád tetoválások virágkorukat élik, és minden egyes test kínlódva igyekszik kiválni valahogyan a világ testeinek tömegéből, mekkora energiákat ölünk ugyanakkor abba, hogy az arcunkat valahogy mégiscsak egyformává, egymáshoz minél hasonlóbbá tegyük, letompítva rajta minden egyéni jellegzetességet.

Annak a két képnek, amelyet Birkás Ákos sorozatából Rényi András küldött, nincs arca.

Két fej.

Már most, az elején bevallom, hogy jobban szeretem őket, mint a kései sorozat Férfiak II. című darabját, de erre még vissza fogok térni.

Két fej, amelyekről hiányoznak a vonások. Mindenekelőtt a tekintet. Ha valamire szemet rajzolunk, azonnal élővé válik. Egy szájtól vagy orrtól még nem: valamiért a szem a legfontosabb, ott kukucskál ki tokból a bezárt lélek. Ennek a két fejen nincs semmi, stilizált összegzései a fejségnek, a festő a puszta formával beéri.

Az első olyan, mint egy ujjlenyomat.

A megismételhetetlen emberi arc helyén csak egy könnyed utalást találunk a másik megismételhetetlenül egyedi, minden egyes emberi lényen eltérő picike részletre, az ujjlenyomatra. Én, te, ő, talán már senki. Mintha valaki nem rendőrségi tintába, hanem mondjuk, diópácpa nyomta volna az ujját. Tessék, itt vagyok Én. Azonosíthatatlan, valahol létező.

A második olyan, mint egy seb.

Sebünk, akárcsak az arcunk, egyéni, megismételhetetlen, csak ránk jellemző, többnyire egész életünket maghatározó sérülés. Nem látható, mert belül hordjuk, de a festő itt külsővé tette, megmutatta ezt a sebet. Az arc helyére tette. Tessék, itt vagy Te. És ráismerünk, hasonlít ránk.

A harmadik képen, ami később készült, egy másik korszakban, öt férfit látunk. Öt apatikus, fáradt férfit, égővörös pokrócba csavarva. Az egyenpokrócok és a férfiak elgyötört arca arra utal, hogy segítséget kaptak, mert bajban voltak, menekültek valahonnan. A kép kontrasztjai nyugtalanítóan hatnak, ezek az emberek még nincsenek biztonságban. Átéltek valamit, de túl még nem feltétlenül.

Utaltam rá írásom elején, hogy hozzám közelebb állnak a stilizált Fejek. Talán azért, feltételezem, mert azokat ismerem jobban, azokat szoktam meg, azokat tudom inkább azonosítani azzal, ami a festőjükről bennem él. Ez nem feltétlenül jó, érdemes gyanakvással fogadni, hiszen a művészi megújulás és újragondolás képességét éppen az bizonyítja a legjobban, ha valaki a belső utat követve lépésről lépésre képes változni és változtatni, új formákat és nyelvet kialakítani a közlendőjéhez, megőrizve közben kezdettől csak rá jellemző sajátosságokat is. Akkor mégis minek tudható be ez a rossz érzésem a kép láttán? Az egyik ok nyilván a fotó alapú festmények dömpingje, a máshonnan is ismerősség szemrehányó érzése. A másik ok, amire magamba nézve rálátok, az a homályos feszengés, hogy most ujjal mutatnak rám. Négy férfi magába roskadva ül, egy azonban kinéz a képből, egyenesen rám, a szemembe. Kapcsolatba lép velem.

Mindnyájan ismerjük azt a nyugtalanító jelenséget, amikor a ránk zúdított kellemes, erőszakos, baljós, izgató, de többnyire csak közömbös képek kaleidoszkópszerű váltakozásában egyszer csak felvillan valami. Megtorpanunk, elidőzünk, visszakeresünk, és többnyire egy felénk forduló arcra bukkanunk.

A fiam egyszer kicsi korában megkérdezte, hogy vajon lát-e minket a tévébemondó. Valahogy hasonlóképpen reagálunk mi is, amikor a személytelenné vált tragédia, a halál, a pusztulás közepéből egyszer csak kinéz valaki és a virtuális térben találkozik vele a szemünk. Ron Fricke Világok arca: Baraka című filmjében van egy képsor egy csirkegyárról. Frissen kikelt csibék ezreit viszi a széles futószalag, és egyszer csak az egyik ilyen tollas lény megfordul, és kinéz a képből, bele a kamerába, ránk, nézőkre. Hogy maradjon valami nyom az életéről.

Birkás Ákos menekülteket ábrázoló képén éppen így szólít meg minket az a férfi. Az arcát eltakarja, csak a szeme látszik, a miénkbe néz.

Ott van a képen Ő, ugyanazzal a tekintettel, amit már ismerünk, és amiről szeretnénk elfelejtkezni, legalább néha.

Birkás Ákos nemrég meghalt. Sokat tett azért, hogy ne bírjunk elfelejtkezni arról a tekintetről, ami azt mondja, hogy mi is meg fogunk. Igen, mindnyájan. Én, te, ő.

 

Eduardo Chillida: A szél fésűi (1976)

 

Eduardo Chillida baszk szobrász 1924-ben született és 2002-ben halt meg. Most, a futball-világbajnokság idején talán nem érdektelen megjegyezni, hogy pályáját futballistaként kezdte, de egy komoly térdsérülés miatt, amit négyszer is megoperáltak, abba kellett hagynia a focit. (Milyen szerencse.)

A Peindra del Viendro című műve, amely tulajdonképpen nem egy szobor, hanem egy szoboregyüttes, az Atlanti-óceán partján, az Igueldo hegy lábánál található elszórva a parti sávban. Évtizedekig dolgozott rajta, a tulajdonképpeni befejezés 1976-ra datálható. Mindig lenyűgöztek a tájat alakító művészek, akik nagy formákban, a természeti erőkkel kalkulálva hozzák létre műveiket. Chillida vaskampókat erősített a sziklákba, olyan pontokra, ahol a hullámverés találkozik a szárazfölddel, és elemi viharok tombolnak, robajló víz csapódik a partfalhoz. A kampók hol kifordult horgonyokra, hol kapaszkodó kezekre, hol gigantikus madarak lábaira emlékeztetnek, és a sötét körvonalaik minden irányból másképp tekerednek, fonódnak. Az embert olyan érzés fogja el, mintha a szobrok öröktől részei volnának ennek a kietlen, morajló tájnak. Mintha az utolsó atlantiszi hajók hagyták volna hátra ezeket a horgonyokat, hogy legyen nekünk is kapaszkodónk, kései embereknek, akik céltalanul lebegünk itt a világban.

A címet is szeretem, azt, hogy A szél fésűje. Chillida műveiben mindig van valami poétikus mélység, és egyszersmind szomorúság is, a lemondás szomorúsága. Erősen filozofikus munkáiban párbeszédet folytat Martin Heideggerrel vagy Gaston Bacehelarddal, de a képzeletbeli dialógus ellenére azért ezek a munkák valójában monológok. Chillida magányos, ahogy minden igazán nagy művész. Mindig ugyanazt mondja, makacsul, töprengve, monomániásan. Mélyen vonzódom azokhoz az alkotókhoz, akik mindig ugyanazt mondják, akik mindig ugyanazt mondják, biztosan azért, mert én is mindig ugyanazt mondom mindenben és mindennel, amit csinálok. Szeretem, hogy Chillida munkáival egyedül kell lenni, hogy mérhetetlen csend és nyugalom árad belőlük, mintha ezt az ég és föld közötti billenékeny egyensúlyt igyekezne helyreállítani a gigantikus vastömbök ide-oda helyezésével.

Van egy be nem fejezett munkája, a Tolerancia Emlékműve. Ez egy hegybe vájt szobor volna, a Tindya hegység belsejébe vágott negyven méter magas, letisztult, szögletes üreg, amelyben a látogató átélhetné saját múlandó kicsinységét. Mindig is érdekelt, hol van az épület és szobor közötti határ, és ebben az elképzelt térben, ha megvalósulna, bekerülnénk a negatív szobor belsejébe. Chillida maga is olyan volt, mint egy hangya, amelyik óriási gallyakat cipel ide-oda, hogy aztán lerakja őket a világ egyetlen megfelelő pontján. Van egy alabástrom szobra, amely egy óriási kristály belsejébe van kifaragva. Kívül nyers, belül ott egy titokzatos forma. Mintha egy város alaprajza lenne, csak éppen nincs bejárata. Derengő, sosemvolt alabástromváros, amire rátalált. Ott akarok lakni. Vagy a parton, közel a szél fésűihez.

 

Tóth Krisztina: Hosszúalvó

 

Hol jártál, Hosszúalvó, meséld csak el, miféle szerverek
továbbították rezgő képeid a ködös óceán felett,
voltál-e szélsirály, keresett-e a billenékeny álom
kapaszkodót árbocrúdon, guanóval borított sziklaháton,
szédültél-e, mint emberként még soha, láttad-e, hogy hiába,
hogy csak csuszamló perc a föld, erdők és testek ruhatára,
ringó morajlás oszlopa, amelyen ébren kell átvonulnod,
láttad fentről, mi volt az út?, egyetlen kiáltásnyi szurdok,
meséld el, Hosszúalvó, mi van a hegy fölött, a lélegző ég alatt,
óriás felhőtüdők rózsáin át a fény hogyan halad,
hogy gurguláz habot a hasadékok szája,
csillog a völgytorok cseppköves uvulája,
még távolabb miket rajzol a jég, a só, a mész,
hogy csak redőzött kép a föld, Isten szemgödre néz,
mondd el, mit mond a víz, locsog a lelkes seregekkel, a lények
mit zúgnak, fáj-e, mondd, amikor alakot cserélnek,
kihűlő bundák és kihulló tollak alatt a bőrző testek
dobognak, felvijjognak, nevet kapnak, remegnek,
hol jártál, Hosszúalvó?, mesélj ónos, örvényes álmaidról,
tengerbe dőlt olajról, tizenhét tonna sűrű hajról,
mesélj a tűzzel földbe karcolt füstölgő sebhelyekről,
hidak fehér öltéseit, sorsok gyűrűit látni fentről,
az összefogdosott világon szerpentinek bonyolult ujjnyomát,
házak hullámtörőit, hol megdőlt tetők közt úszol át,
mutasd meg, Hosszúalvó, a halak árnyékszigetét, a nagy hajókat,
hogy kelnek útra és keresnek másutt élő formát a holtak,
hogyan billegteti a csillagok bójáit az ég dagálya,
hogy buknak mind alá, hogy porlik lélegzetté szét a pára,
nyikorgó láncokon kikötve hogyan himbál a kék fény,
és száll a szürkület, iszapba átszivárgó nehézfém,
mit láttál odafent, mesélj a folyosókról is, Hosszúalvó,
hány űrön át haladsz, hogy lesz a titkos pillanatból ajtó,
milyen kilépni ott a kivilágítatlan és hűs terekbe,
marad-e valami, emlékszel-e a tajtékos életedre,
viszed-e sorsodat, mint lassú áramlás a zsákba varrt halottat,
görget-e szőnyegén tovább a zajló múlt, ha ott vagy,
vagy több ezer évnyi csönd sötétjén át beszélsz az óceánhoz,
ismételgetve, amit rövid életed radarja látott,
pulzáló kis doboz, lesüllyed-e a lélek majd a fenti mélybe,
vagy lebeg és forog, fényhólyag, mit sem értve,
áttetszően, vakon, sohase bomló, gyilkos holmi,
üres pillepalack, folyton az ég színén fog vándorolni?

Megjelent: Világadapter, 2017, Magvető, Budapest

 

Tóth Krisztina Molnár Krisztina Ritának küldi Tolnay Imre Reggel (2017) című képét.

 

A Litera Inspiráció című új sorozatában az irodalmat a vizualitással társítjuk. Kortárs írók, költők mutatnak be őket inspiráló képzőművészeti alkotásokat, festményeket, grafikákat, fotókat; és küldenek tovább egy-egy inspiráló képet egy általuk választott másik szerzőnek, stafétában. Sorozatszerkesztő: Seres Lili Hanna.

Tóth Krisztina

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.