hirdetés

Inspiráció: Wirth Imre

2018. március 14.

Ehhez szimbolikusan kapcsolódik a tér, Bukta Imre kocsmasorozatának egy darabja, amiben a homály és a fény szaggatott játéka, a mozdulatlan várakozás az esendő lényeg, a holtpont, ahol egyszerre fakad a Léthé, a felejtés, és Mnémoszüné, az emlékezet forrása. – Az Inspiráció hatodik részében Wirth Imre reflexióit olvashatják.

hirdetés

Mikus Sándor: Az aranycsapat emlékére (1958) (Sajó Lászlótól)

 

Ülök a kórházi kisszéken, hokedli, stoki, összehajtogattam magam, „lapjában élre hajtogatva," mint a szombathelyi laktanyában '83-ban, ne rúgja fel az ügyeletes mindig behelyettesíthető, most a betegség, ne rúgja ki alólam, inkább mesélek órákig, Percy Jackson (Rick Riordan) kalandjai a mitológia labirintusában, közben be-bevillan a kép a hajdani Népstadion dromoszán felállított bronz szoborcsoportról, amit Sajó Laci küldött: Mikus Sándor 1958-as alkotása, focisták, Az aranycsapat emlékére. Miközben Héraklész „hülye küldetéseiről" olvasok, képzeletben el-elkalandozom és valahogy a tholosznál, a sírépítménynél közök ki, persze, hiszen a részei a dromosz (felvonulási út), a sztomion (bejárat, kapuzat), és a thalamosz (sírkamra).
Az alulról-oldalról fotózott stoplik, vaskos vádlik, a mozgásban lévő mozdulatlanság, a labda, ami sose pattan, vagy inkább zuhan döngve az alapzatra és maga az elnevezés is az emlékezés körüli forgolódásra késztet, amit tovább erősít az a hagyomány, hogy a sírépítmény elkészülte után a dromoszt betemették, és a kész „épület" nagy része a föld alá került.
Nagyjából ezen a ponton úgy éreztem, hogy az emlékezet mélyrétegeibe ásás, a dromosz „megtisztítása", feltárása közelebb visz valamihez, amiről még sejtelmem sincs.

„Ez a kurva szorongás, majdnem elsírta magát, ahogy remegni kezdett a lába – még el sem érte a gyepet, mégis egész közelről látta a fehér port a rövidre nyírt fűszálak hegyén billegni, mintha máris a földön feküdne... hogy ettől nem lehet szabadulni! Nagyokat nyelt, de kiszáradt szája csak fokozta a szégyent, hogy nem és nem, évről-évre csak rosszabb lesz, a múltba indázó érzéseket nem sikerül elmetszeni, mind ott kavarognak: apró, égető lángnyelvek a rángó idegvégződésekben.
»A labda a csillogó zöld gyepen a mindenség mása, gömbfelületének egy megfelelő ponton való érintése kijelöli a világ határait – röppályája, majd a kapu ketrecébe való becsapódása az isteni örömről ad hírt. A kapufa felett érzett szomorúság így a keresztre feszítés gyászával rokonítható: az elveszett megváltás pillanata, amit csak az a remény enyhít, hogy akár be is mehetett volna. Azonban az ilyen kiábrándító lövést, fiam, mint a tied, azzal a latorral azonosítják, akinek esélye sincs a mennyek országára.«
A vörös salakos pálya szélén, nyakában síppal, egész közelről arcába lehelve a reggeli pálinkából megmaradt illatanyagot, vállát kicsit megbökve, búcsúzóul súgta fülébe a Mester, miután észrevette, hogy ezüstláncán nem szétnyitható, parányi ezüstlabda lóg, a játék titkának képletét rejtve, hanem egy rózsa, melynek kelyhében Mária ült begubózva, teljes némaságban."

Megjelent: Műút, 2011.029

 

W. A. Bouguereau: Pszükhé elrablása (1895)

Onnan jött az ütés, ahonnan a legkevésbé vártam, váratlansága leterített, kiütött, kétségbe ejtett és megrendített. Olyan erővel vágott mellbe a felismerés, hogy az énjeim dromoszán valami visszavonhatatlan törlés történt, a múltam szoborcsoportjai közül ki tudja, mennyi dőlt le és enyészett el, hogy csak kapkodtam a levegőt. Valaki, vagy valami kiszakadt belőlem úgy, hogy a veszteség csak sokkal később hagyott nyomokat. Percy Jackson Érosz és Pszükhé történetét olvastam gyanútlanul, aztán egyre zavarodottabban, eljutva a végén a saját thalamoszomig, a sírkamrámig, láthatatlan, fájdalmasan égető olajt csöpögtetve az eltűnt időbe.

„El kéne menni focizni, messze,
egy alkonyi grund porát emlegetve,
rúgni a bőrt a nesze semmibe,
hogy belődd, amit nem is lehetne,
míg viszel a hajadban magaddal,
és szétszórsz a kopott üléseken,
s hulló hajszálak vitorláznak át
a fájdalmas, nagy semmiségeken,
de jó ez, jobb, mint ha vége lenne,
s a kapufára zuhanva látnám,
ahogy gólt rúg pofátlanul az Úr,
szívemmel dekázva irgalmatlanul."

Megjelent: ÉS LVI. évfolyam, 42. Szám

Érosz és Pszükhé, vagy Ámor és Psziché – amennyire képes vagyok egy hiányt a teljességében felfogni – kamasz- és ifjúkorom legnagyobb mítosza, a mindent rejtő éjben „a végtelen isteni íze, illata", ez a pár szó maradt meg abból a múltból, amit a fellobbanó fény, Pszükhé végzetes kíváncsiságának lámpása szertefoszlatott.

„Elindul végül, mintha lehetne,
talált hajszálak nélkül, semerre,
szófésűje sincs már, de ha volt is,
még emlékszárnyalásból szerezte,
míg az allén azúr serteperte,
cigarettafény mély dobbanása,
és fel-felragyogó rozeolák
nyomán láthatatlan szárnycsapása,
így megy el, másként nem is lehetne,
ott hattyú árnyéka hull a gyepre,
meg se mérik, hisz ennyi, nem kell már,
hogy a végességet kifejezze."

Megjelent:ÉS LVI. évfolyam, 42. Szám

 

Bukta Imre: Kocsmában IV. (2004)

Ezek a versek most, sok év után adnak hírt számomra is a bolyongásról önmagamban, ehhez szimbolikusan kapcsolódik a tér, Bukta Imre kocsmasorozatának egy darabja, amiben a homály és a fény szaggatott játéka, a mozdulatlan várakozás az esendő lényeg, a holtpont, ahol egyszerre fakad a Léthé, a felejtés, és Mnémoszüné, az emlékezet forrása, de ahol biztosan tudjuk, hogy a kézben lévő ital merre viszi majd tovább az árnyékban rejtőzködőket, az aranykor(csapat) dromoszán végighaladva, riadtan megállva a sztomionnál, a thalamosz bejáratánál.

 

Wirth Imre: Töredék Buktának

hol harangszómotyogás a reggel-este,
s térerő sincs se cikázó füstifecske,
bádogdisznó röfög a böllér ágbogán,
valaki persze, hogy ezt is lerendezte

a visítást és a véres hányadékot
a vergődésbe fúló imádkozások
befőttesüvegekben őrzött bűnjelét –
nem kavargó hópihék, hiába rázod

villany helyett a ködben a láz világít,
színesfémekből álmodnak új világot
rongyok alatt a meztelen gyerektestek,
üvegszilánk szúr át tetűt és muskátlit

Megjelent: Új Művészet 2017. október

 

Wirth Imre Dévai Lilinek küldi Dante Gabriel Rossetti Proserpine című képét.

 

A Litera Inspiráció című új sorozatában az irodalmat a vizualitással társítjuk. Kortárs írók, költők mutatnak be őket inspiráló képzőművészeti alkotásokat, festményeket, grafikákat, fotókat; és küldenek tovább egy-egy inspiráló képet egy általuk választott másik szerzőnek, stafétában. Sorozatszerkesztő: Seres Lili Hanna.

Wirth Imre

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.