hirdetés

Inspiratív engedmény

2017. április 30.

A tartályforma, amiben összepárosíthatatlan dolgok kerülnek egymás mellé, már nem a látvány eleme, nem a látás eredménye, hanem a látás gondolati reflexiója, ami szintén látványként rendeződik el. Vagyis a látás, amiről itt szó van, a látványként tárgyiasuló gondolkodással azonos. – A hónap szerzője, Schein Gábor, Szabó Marcell költészetéről írt.

hirdetés

Szabó Marcellről 2011-ben megjelent első kötete, A szorítás alakja megjelenésekor is pontosan lehetett tudni, hogy a fiatal magyar költészet egyik legfigyelemreméltóbb képviselője. Számára a költészet a gondolkodás egyik sajátos hagyományokkal rendelkező, teljes formája. 2016-ban megjelent második kötete, A közeli Limbus az első kötet zártabb megszólalási formái helyett egy változatlanul feszes, nagyobb lélegzettereket nyitó, nem minden ponton célra tartott megszólalás előtt nyit teret. A többnyire emelt, de a lírai mozzanatoktól megfosztott, tulajdonképen prózaversszerű beszédet Szabó Marcell négysoros szakaszokba tördeli, vagyis látványként felidézi, imitálja a leghagyományosabb, ám a mostani megszólalástól nagyon távoli lírai konvenciókat. Az efféle gesztusok a kortárs költészetben nem ritkák, és általában azt a célt szolgálják, hogy szembetűnővé tegyék a szegmentáció (a vágások) és a folytonosság (az átkötések) poétikai szerepét. Ebben az esetben ez a paradoxon a nagylélegzetű beszéd kettős természetét tárja az olvasó elé: a vers újra és újra határokon lendül túl, próbára téve végső teherbírását.

A kötetben többféle versmodell és szövegalakítási módszer kap helyet. Habár mindegyik nagyon érdekes, közülük itt most egyet emelek ki, természetesen önkényesen, pusztán azért, mert számomra ez a modell tűnik a leginkább kidolgozottnak és egyben a leginspiratívabbnak. A néma ernyő, A nagy kúp, A neurózis előtti, a Boáz és az Uszoda a Szajnán című versek képviselik ezt a modellt. A felsorolt versek mndegyike táj- és városrészletek leírásából indul ki. A leírásról mint erőfeszítésről a Boáz című vers zárlata azt állítja, hogy veszélyes és kártékony. Hogy miben állna a leírás kártékonysága, kire vagy mire hat kártékonyan a kötet sugallata szerint, arról csak könnyen elvethető feltételezéseim vannak. Talán arról van szó, hogy a leírás nulla fokán „értelmétől megfosztva, / puszta képként” (Boáz) jelenik meg a látvány? Nem hiszem, mert a leíró beszéd rendjében az értelemtől való teljes megfosztottság nem létezik. Vagy a reflexió síkján azért kártékony, mert „eldönthetetlen, mi vesz erőt min, ábrázoláson / az elégtelen minta, vagy a keletkezés itt / már egy felügyelet nélküli gondolkodás / nosztalgiája” (Uszoda a Szajnán)? Az eredetviszonyok, a kauzalitás meghatározása Szabó Marcell költői gondolkodásának fontos eleme, és többnyire a feltárás lehetetlenségének belátásához vezet, mint itt is. A leírás, mint a valósághoz való hozzáférés elsődleges poétikai eszköze, egy adott ponton nem csupán alkalmatlanságát bizonyítja, de azt is, hogy a leírás tárgyát saját maga hozza létre, vagyis leginkább magának a leírásnak a működését teszi látvánnyá, amit elrejteni akar. Nem hinném, hogy bármelyik válasz pontos lenne, de később talán tehetünk még egy kísérletet.

Már az idézett részletek is mutatják, hogy a leírás Szabó Marcellnél nem egyszerűen a látás reflexiójával együtt, attól elválaszthatatlanul jelenik meg, mint ahogyan a magyar költészetben korábban már Nemes Nagy Ágnesnél is történt, hanem innen eggyel továbblépve egyrészt azt tapasztaljuk, hogy a látás reflexiója biológiai-élettani folyamatokba ágyazva értelmeződik, tehát kilép a hagyományos fenomenológia keretei közül, másrészt azt, hogy ezzel összefüggésben a leírás reflexiója a gondolkodás tárgyiasulásával, szintén leírásként jelentkezik. Mivel ez így nagyon bonyolultan hangzik, példaként az Uszoda a Szajnán című versből idézek abban a reményben, hogy világosan láthatóak lesznek a vers műveletei, szintlépései. A szöveg az első szakaszokban a folyópartot írja le. Szürke felhők úsznak az égen, a folyón uszályok, előttük és mögöttük egyaránt a kavicsos partél látható. A primer leírás egy hasonlattal a látvány reflexiójába torkollik: „mint egy kirakós elcsúszó / részletei, az át- és átrendeződő, de romolhatatlan / egész, mely benne van a madárhangban, / a sima kőben és a kora esti forgalom // tülköléseiben is.” Ami eddig történik a versben, az a hagyományos tárgyias költészet határain belül jól értelmezhető. Egy kitérő után azonban - a közöttiség Nemes Nagytól jól ismert közegére rámutatva – túllép a vers ezeken a kereteken: „Szél fúj, és válasz- / falakkal szabja át, amit ez a se nem vízi, / se nem szárazföldi kitérő neki most / kiutalt. (…) // Mint egy tartályforma, benne // összepárosíthatatlan dolgok egyvelege, / amit a látás elrendez, majd megkever újból. / A szemem, mint a gyomrom, ugyanazt a munkát / végzi, és vakmerőség volna kijelenteni, // melyik kezdte előbb.”
A tartályforma, amiben összepárosíthatatlan dolgok kerülnek egymás mellé, már nem a látvány eleme, nem a látás eredménye, hanem a látás gondolati reflexiója, ami szintén látványként rendeződik el. Vagyis a látás, amiről itt szó van, a látványként tárgyiasuló gondolkodással azonos. Tulajdonképpen a hagyományos tárgyias költészet belső szerkezetének megkettőzéséhez, inverzéhez jutott el a vers. És még ez sem a végső pont. Innentől a szöveg ennek a leírhatatlan reflexív szintnek a leírásából adódó következményekkel szembesíti a beszélőt: „Mintha a természeti / formák nem gyarapodnának, de ismeretlen / okból elszegényítenék egymás forrásait, hogy / a legnagyobb engedmény részemről // ábrázolásuk legyen.”

A veszély és a kártékonyság talán abból következik, hogy a látásnak és a látás reflexiójának ez a folyamata önfelszámoló, így a reflexió szintjén már maga az ábrázolás is engedménynek tűnik. De ami a metapoétikus gondolkodás felől nézve talán engedmény, az a versnek és olvasójának nagy nyeresége. Inspiratív költői eredmény, amire támaszkodni lehet.

 

Schein Gábor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.