hirdetés

Mathias Énard: Az irodalom visszahelyezi a komplexitást a világba

2018. április 22.

Egyetlen mozdíthatatlan határt sem szabad felépíteni, ami a Kelet és Nyugat között húzódik, és az egyik oldalt jónak, a másik oldalt rossznak állítja be, mert ma így osztják le a szerepeket. Az egyik oldalon vannak a pozitív dolgok, a demokrácia, a jólét, a szabadság, és sokak számára a kereszténység is, a másik oldalon pedig épp az ellentéte, a diktatúra, a gonoszság, az erőszak és az iszlám. – Mathias Énard-ral Kállay Eszter beszélgetett.

hirdetés

A könyvei gyakran a fikció, a történelmi elbeszélés és a dokumentáció közti határon, vagyis különböző műfajok határán állnak. Egyértelműen elkülöníthetők ezek a műfajok? Mit gondol a köztük lévő kapcsolatról?

A regényeimben nem különülnek el tisztán, mert mindig belekeverek valami történelmit. De mit jelent ez a szó? Azt, hogy a regényen kívüli források is igazolják a regényben történő dolgokat – tehát van egy történelmi rész, és az, ami az én képzeletem szüleménye, még akkor is, ha nem vagyok biztos abban, hogy az utóbbi kevésbé igaz vagy valódi, mint ami a történelemben megesett. Vegyünk egy példát: a Mesélj nekik csatákról, királyokról és elefántokról című regényemben minden igaz, nagyon precíz kutatást végeztem, utánanéztem, hogy milyen volt Isztambul az adott korban, hogyan működött az oszmán udvar, milyen fontos személyek voltak jelen, utánanéztem a kor „politikai" szereplőinek, annak, hogy hol haladtak át a külföldiek, miket ettek az emberek, tehát mondhatjuk, hogy ez mind teljes mértékben történelmi. Kivéve a könyv központi elemét, vagyis Michelangelo isztambuli látogatását, ami valószínűleg valójában sosem történt meg. Tehát érdekes módon ez egyszerre egy olyan regény, ami teljes egészében történelmi, erre törekszik, de mindeközben egy kitalált eseményt vesz alapjául.

Fotók: Kis Norbert

Akkor folytathatjuk is az említett könyvvel, ami nemrég jelent meg magyarul. Ha jól tudom, a könyv ötlete egy véletlennek köszönhetően támadt, mégpedig egy könyvvel való véletlen találkozás inspirálta. Mesélne erről?

Ebben az időben éppen Rómában voltam, és a Zóna című könyvemet írtam. Egy gyönyörű helyen, a Medici-villában laktam, egy művészeknek fenntartott alkotóházban. A Francia Akadémiának, mint ahogyan sok más országban is, van egy épülete Rómában, ez a villa. Volt benne egy gyönyörű könyvtár, főleg történelmi könyvekkel. Egy délután sétálgattam, véletlenszerűen levettem egy könyvet az egyik polcról, és elkezdtem olvasni pusztán az olvasás öröméért. Michelangelo életrajza volt. Véletlenszerűen a fiatalkoránál kezdtem, és rátaláltam egy mondatra, miszerint Konstantinápoly szultánja meghívta őt, hogy Isztambulba látogasson. Ez zseniális, mondtam magamban, teljesen lenyűgözött. Hogyan lehetséges? Michelangelo Isztambulban? Itt azonban véget ért a fejezet, nem lehetett tudni, hogy elment-e, mit lett volna a dolga, miért hívták meg, és akkor arra gondoltam, hogy megáll az ész, erről muszáj többet megtudnom. Ezért kerestem egy másik életrajzot, ami már inkább Michelangelo önéletrajza, Ascanio Condivi írta, aki Michelangelo tanítványa, asszisztense volt az élete utolsó szakaszában. Ő írta le Michelangelo életrajzát, de természetesen maga Michelangelo mesélte el neki az életét. Ebben az életrajzban már több dologra fény derül, Michelangelo összeveszett II. Gyula pápával, és elmenekült Rómából, hazament Firenzébe, és ott vallásos szerzetesektől kapott egy meghívást, ami Bajazid szultántól származott, arra kéri fel, hogy építsen egy, az Aranyszarv-öböl felett átívelő hidat. És nem tudunk többet. A következő fejezet Bolognáról szól, vagyis nem tudjuk, hogy elment-e vagy sem, hogy igent mondott-e a felkérésre, csak annyit, hogy meghívták. Azt gondoltam, hogy ez hihetetlen, és hogy feltétlenül rekonstruálni kell, hogy milyen lehetett Michelangelo isztambuli útja.

Tehát ahogy már említette, ez a könyv Michelangelo történetét meséli el, akinek egy, az Aranyszarv-öböl fölött húzódó hidat kell építenie Konstantinápolyban. Ez a híd szimbolikusan is különböző kultúrákat köt össze? Hogyan lehet különböző kultúrák között hidat emelni? Nekem ez most különösen nehéznek tűnik, ha figyelembe vesszük a jelenlegi politikai helyzetet: Európa leginkább a bezárkózásra törekszik.

Elvágni a hidakat, ahogy franciául mondjuk. Nem annyira szeretem ezt a híd-metaforát, mert a híd képe előfeltételezi, hogy középen legyen egy nagy folyó, egy valós üresség. Miközben a Kelet és a Nyugat közti határok kivételes módon vannak mozgásban, nem tudjuk pontosan, hogy hol helyezzük el őket, az évszázadok során folyamatosan változnak. De az igaz, hogy ma Európában – egyébként a könyvben megírt korszakkal ellentétben – tényleg jelen van a tendencia, hogy erőd épüljön, és be lehessen húzódni a belsejébe, van egyfajta félelem, pánik a másikkal kapcsolatban, és közöny, ami nekem egyáltalán nem tűnik igazolhatónak. A könyveim megpróbálják megmutatni és éreztetni, hogy a dolgok nem voltak mindig így, és hogy pont azáltal, hogy egy kicsit megfeledkezünk arról, hogy félünk a másiktól, valós, kölcsönös és egyenlő kapcsolatokat tudunk találni, a félelmen, a szorongáson és az erőszakon túl, amit a bezárkózás generál. És igen, ez adja valamiképp a könyveim értelmét.

Éppen ezt akartam mondani, hogy a híd az ön könyvében sosem készül el. Elkezdik építeni, de lerombolja egy földrengés. Én ezt úgy értelmeztem, hogy ezek a különböző kultúrák nem válnak el élesen, nem különálló szigetek, amelyek között hidakat kell emelni, hanem összekeverednek, egymásba fonódnak, és ez már a regény cselekménye során megtörténik.

Igen, pontosan, egyébként ez a mediterrán térség egyik nagy csodája szerintem, hogy mindig is létrehozta a találkozás helyeit. A muzulmán Andalúzia, Szicília, Málta, Isztambul és Görögország olyan helyek, ahol nagy pillanatok történtek meg, a találkozás, a kommunikáció és a barátság nagy pillanatai. Aztán ezek a helyek le lettek rombolva, majd utána mindig máshol felépültek újra. Ma ilyen helyek talán Marseille, Gênes, és ki tudja, talán hamarosan Barcelona és Algéria. Ezek azok a helyek, ahol sok különböző kultúra keveredik, amelyek erősen hatnak egymásra, ki tudja, talán egyszer szintén romba dőlnek. De a mediterrán térség mindig kiépíti a kultúrák találkozási pontjait, megalkotja a kulturális csere nagy pillanatait, amelyek egyszerre hihetetlenül gyönyörűek, mélyek és érdekesek, és egyszerre borzasztóan erőszakosak.

A Goncourt-díjas Iránytű című könyvében a főszereplő Bécsben él, Bécs a 'Kelet kapujaként' jelenik meg a könyvben. Ezt azért találom különösen érdekesnek, mert Magyarországról Bécs mindig a Nyugat kapujának tűnt. Nyilvánvalóan nagyban múlik egy közönség kulturális kontextusán, hogy egy adott művet hogyan értelmez. Ön szerint milyen közönséget szólítanak meg a könyvei Magyarországon?

Erről nem tudok semmit. Igazság szerint elég kevéssé ismerem Magyarországot, de lenyűgöző, hogy egy olyan valaki, mint Hugo von Hofmannsthal, aki azt mondja Bécsről, hogy „porta Orientis", azt a huszadik század elején teszi. Ekkor még az Osztrák-Magyar Monarchia idejében vagyunk, tehát számára Magyarország magától értetődően hozzátartozik ehhez a térséghez. Azt mondja, hogy „Bécs a Kelet kapuja", de ezt Budapesten vagy bárhol máshol is mondhatná ezen a térségen belül. Tényleg úgy látja a birodalmat, mint ami középen, a Kelet határán van, vagyis egy olyan megalkotott kép határán, amelyben többé-kevésbé egyszerre kezdődik az álom, a másság, a távoliság, az erőszakosság és a szenvedély. De mit jelent ez, hogy „itt kezdődik a Kelet"? Jelentheti a törökfürdőket Budapesten, de rengeteg mindent érthetünk ezen. Nagyon sok kép, történet, klisé, csata, és az évszázadokon átvonuló történelem. Ez a kapu végül is, így vagy úgy, a képzelőerő, az elképzelhetőség határait jelenti. Legalább felismerjük, hogy igen, itt kezdődik a fantáziálás. És ez az, ami lenyűgöző. Például ma Görögország, úgy tűnik, inkább a Nyugat része, miközben bizonyos módon egyszerre a Kelet határa is. Miközben a huszadik századig vagy legalább a tizenkilencedik század közepéig Görögország teljes mértékben a Kelet része volt. Az orientalizmus éppen a görög szabadságharccal kezdődik. Az orientalista festőket éppen akkor kezdi el érdekelni a Kelet, amikor függetlenségi harcok folynak Görögországban. Byron, Missolonghi, minden klisé, minden történet, a festészet is az orientalizmus kezdetét jelzi, és – bár mára ez teljesen átalakult – Görögország tényleg a Keletet jelenti. Mindez jól mutatja, hogy nemcsak a politikai, történelmi, valós határok mobilisak, hanem a mi reprezentációink is mozgékonyak. Nagyon fontosak ezek, nem szabad azt mondanunk, hogy nem azok, hiszen ezeken a találkozásokon keresztül (is) épül az identitásunk. Amit szerényen tenni próbálok a könyveimben, az pontosan ez: megmutatni mindezeket a mozgásokat, és azt, hogy ha szembesülünk ezzel a valósággal, képesek leszünk szeretni a különbségeket, értékelni a másikat ebben a végtelen kulturális kölcsönhatásban, amiről az Iránytűben is írok, a zene szépségében, az irodalomban, a tudásban, a vágyban, vagy a Mesélj nekik... -ben, egyszerűen a művészi alkotásban, ami egyfajta kölcsönös fertőzés, szinte mindenre kiterjed.



A következő kérdésemre tulajdonképpen részben már válaszolt is, nevezetesen, hogy hogyan lehet lebontani a Kelet és a Nyugat esszencializált fogalmait? Ön erről ismert, hogy megpróbálja ezeket a leegyszerűsítő fogalmakat szétszálazni.

Igen, de ez nem azt jelenti, hogy nem különböznek. Idiotizmus lenne tagadni, azt mondani, hogy minden ugyanolyan, hogy ezek a dolgok ugyanolyanok... Nem, ez nem igaz. Ennek ellenére egyetlen mozdíthatatlan határt sem szabad felépíteni, ami a Kelet és Nyugat között húzódik, és az egyik oldalt jónak, a másik oldalt rossznak állítja be, mert ma így osztják le a szerepeket. Az egyik oldalon vannak a pozitív dolgok, a demokrácia, a jólét, a szabadság, és sokak számára a kereszténység is, a másik oldalon pedig épp az ellentéte, a diktatúra, a gonoszság, az erőszak és az iszlám. Egyértelműen így állítják be, és ez egyértelműen hamis. Hiszen amit minden nap megmutat nekünk a történelem, ha visszanézünk, az nem más, mint hogy ezek a határok folyamatosan áthelyeződnek. Óriási iszlám közösség van Európában, ahogyan óriási keresztény közösség van Keleten, rengeteg erőszak, barbarizmus zajlik Nyugaton, néha több, mint rengeteg keleti térségben. Mindez sokkal komplexebb, mint ahogy gondolnánk. És végül is, mit tesz az irodalom, ma miért küzd az irodalom, pontosan azért, hogy visszahelyezze a komplexitást a világba, hogy megmutassa, nem minden annyira egyszerű, mint ahogyan azt mutatják nekünk. Például azzal, amit ma a tömegmédia mutat – a leegyszerűsítő klisék, a szélsőségesen erőszakos képek és felvételek, amelyek kizárólag a félelemkeltésre játszanak rá –, az irodalom nagyon is szemben határozza meg magát, vitatkozik vele.

Számos nyelven beszél, ha jól számolom, hat nyelven: franciául, perzsául, arabul, spanyolul, angolul és németül. Fordít is, illetve nagyon különböző országokban élt már. Ez a többnyelvűség befolyásolja az írásmódját? Főleg a Zónában éreztem, hogy van benne egy nagyon erős nyelvi újító szándék. De lehet, hogy tévedek.

Szerintem minden könyvemet befolyásolja ez a, mondjuk így, többnyelvű hangulat, de még a franciám is meg van fertőzve a különböző nyelvi környezetek által. Nagyon régóta nem élek már Franciaországban.



A spanyol nyelvet használja a mindennapjaiban?

Igen, a spanyolt és a katalánt. És igaz, hogy talán ez átalakítja a nyelvhasználatom. De ami lenyűgöző: az a benyomásom, hogy a nyelvek végtelenek. A nyelvek diverzitása egyszerre óriási gazdagság, gyönyörű dolog, közben pedig átok is. Érvényes rá az emberi világ ellentmondásos rendje, hogy ebből a gazdagságból élünk, élvezzük, ugyanakkor szélsőségesen kegyetlen is, és behatárol minket. Például ma találkoztam a magyar szerkesztőmmel, és még a kiadóban lévő könyvek címét sem tudtam mind elolvasni magyarul. Tehát átok is. És hatalmas gazdagság, hiszen nagyon különböző dimenzióit alkotja meg a világnak. Szerintem ez a dolog a nyelvekkel nagyon jól megtestesíti általánosságban véve az emberiség helyzetét: egyszerre valami hihetetlenül pozitív a diverzitása miatt, ugyanakkor egy kicsit el van átkozva a határai miatt, amelyeket néha nagyon nehéz átlépni. Még akkor is, ha a kultúrák mindig is közvetítettek magukról egy képet kifelé, és mindig voltak olyan emberek, akik több nyelvet beszéltek, aminek az volt a funkciója, hogy valahogyan két kultúra között lehessünk, mint ma ön is.

Próbált már valaha idegennyelven írni?

Igen, írtam már, de az nem szépirodalom volt. Megesik, hogy folyóiratokba, újságokba írok cikkeket spanyolul, katalánul, arabul. De az egyáltalán nem szépirodalom. Lenyűgöző, ha valaki váltogatja a nyelveket. Nagyon csodálom azokat, akik megtették, mint például Nabokov vagy Joseph Conrad, aki eredetileg lengyel, és akiről úgy tudjuk, az első nyelv, amin írt, a francia volt. Egy ideig Marseille-ben volt, aztán pedig teljesen britté vált, egy brit tengerésszé, aki csak angolul írt. Ez elképesztő. Én erre nem vagyok képes. A franciában maradok. Bár talán nem örökké, nem tudom. Talán majd írok valamit spanyolul, de most mindenesetre nem.

Sokszor ír le háborús jeleneteket, történelmi csatákat. A történetei főszereplői legtöbbször férfiak, a nők egy kissé a háttérben maradnak.

A csaták során mindenképp.

Igen, a háború már maga egy maszkulin téma. Én férfiasnak, maszkulinnak éreztem az írásmódját. Ön maszkulinnak tartja a saját írásmódját?

Attól függ, melyik könyvről van szó. A Zóna nagyon maszkulin, az biztos. Később ez megváltozik. Szerintem én magam is egyre tudatosabb vagyok ezzel kapcsolatban. Bár a női szereplőknek nincs nagy súlyuk a Zónában, azt hiszem, ebben a tekintetben fejlődés van a könyveimben. A probléma az, hogy ha történelmi témák érdekelnek minket, elkezdjük érezni, hogy mennyire hiányoznak a történelemből a nőalakok. És akkor kötelességünk megalkotni őket.

Mint például a Mesélj nekik csatákról, királyokról és elefántokról címűben.

Igen, meg kellett alkotnom egyfajta fantomalakot, hogy legyen a könyvben nőiség, ha nincs benne, akkor ez az egész világ a férfiaké.

Ebben a könyvben a nőalaknak már van ereje, tevékeny, cselekvő.

Az Iránytűben is. De valóban probléma egy szerző számára. Például, ha forrásokat olvasunk a tizenhatodik századról, egyáltalán nem találunk nőket. Akár Michelangelóról, akár az oszmánokról beszélünk, nincs különbség. Michelangelo leveleiben, az egész levelezésében nincs szó nőkről, kivéve egyetlen női alakot, akinek az élete végén a verseit írja, aki a legjobb barátja, de róla sem tudunk semmit, ő is csak egy név. A valós nők élete az Oszmán Birodalomban a tizenhatodik században, a reformok előtt nagyon nehezen elérhető. Egy-két alakot ismerünk, tudjuk, hogyan működött egy család, de nagyon kevés női hang van, szinte egyáltalán nem halljuk őket. Tehát ravasz megoldásokat kell találnunk ahhoz, hogy jelenlévővé tegyük őket. És innen jött a Mesélj nekik...-ben az a kissé fantomszerű, kiűzött szereplő, aki valójában nem létezett, mert végül is nem volt ilyen szereplő a forrásokban, ezért ki kellett találnom. Másként van a huszadik században, ott rengeteg nőalak van, utazók, kalandorok. Nagyon érdekes tapasztalat volt, amikor az Iránytűt írtam, megláttam, hogy a Kelet a tizenkilencedik században egy női fantázia is. Rengeteg nő utazott Keletre, egy olyan szexuálisan felszabadult légkör reményében, amit Európa megtagadott tőlük. Természetesen a homoszexuális nőkre is igaz, de sok olyan nőre is, aki Európában nem tudta megtalálni a boldogságot. Közülük sokan Keletre utaztak, páran odaköltöztek, végleg ott maradtak, ami a mi huszonegyedik századunkból nagyon furcsának tűnhet, mi éppen fordítva gondolnánk. De a tizenkilencedik században nem ez volt a helyzet. Az angol nők a nemesség és a felsőbb osztályok társadalmában nagyon szigorú szabályok szerint éltek, először Európa felé, majd Kelet felé mentek, hogy ezt elkerüljék. És erre jöttem rá, hogy a tizenkilencedik századi Keletnek sok köze van a nőkhöz, ebből kitelne egy teljes könyv. Tehát igen, különösen a Zóna maszkulin, ami a háborúról szól. Az új fejlemény, hogy nők is harcolnak a háborúkban, régen bár voltak női harcosok, de nagyon ritkán.

A Zónában a főszereplő által olvasott könyvben van egy női harcos, aki a háborúban elvesztette a kedvesét.

Igen, Intissar, egy palesztin harcos. Mivel ott tényleg harcoltak nők. Nagyon erőteljes és bátor nők. Egyébként igaz történet. Egy pár dolgot megváltoztattam, de a történetet egy palesztin nő mesélte el nekem, akivel Tunéziában ismerkedtem meg. Elmesélte, hogyan harcolt a libanoni polgárháborúban 1982-ben.

Kállay Eszter

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.