Most jelent meg a Kalligramnál A húsevő című köteted. Hogyan ajánlanád az olvasóknak?

Nem tudom, hogy kell ajánlani a sajátomat. Mások munkáiról mindig könnyebb beszélni. Évekig dolgoztam a Duna Televízió regionális tudósítójaként, kulturális magazint szerkesztettem a Civil Rádióban, mostanság nyilvános irodalmi beszélgetéseket vezetek, mondhatni futószalagon ajánlom mások dolgait. De a sajátomról hogy beszéljek? Hiába keresnék most pár ideillő, frappáns, figyelemkeltő mondatot, tuti, hogy bénán sikerülne. Amikor először olvastam fel nagyobb nyilvánosság előtt a készülő regényből, nem arattam osztatlan sikert. Ez még 2008-ban volt, a JAK-táborban, akkor még nem is tudtam, hogy regény lesz ebből a szövegből. Csak felolvastam az első három oldalt és kész. Voltak olyanok, akinek nagyon tetszett, de olyanok is, akik kiakadtak. Elkezdtek vitázni, szálltak az érvek pro és kontra. Ez most mi? Jó vagy rossz, hogy nem lineárisan folyik a cselekmény? Lehet-e nagyobb konstrukcióban gondolkodni egy olyan beszélővel, aki ide-oda kapkod az időben? Esetleg belebicskázok majd, és kifulladok a sztorim közepén? Ilyesmiken vitáztak a többiek, csak kapkodtam a fejem, nagyon zavarban voltam, nem gondoltam, hogy ekkora indulatokat vált majd ki, amit írtam, vagy az, ahogy. Mindenesetre kellőképpen megijedtem, de kellőképpen meg is erősödtem akkor. Tíz hónapig írtam a történetet, aztán még fél évig javítgattam. Ez lett belőle.

Kik, hogyan hatottak rád az irodalmi mezsgyéről?

Minden hat rám, amit elolvasok, még az is, amit csak félig, mert megunom a vége előtt. És mindenki hat rám, akivel találkozom. Az első olyan irodalmi élményem, amit fel is fogtam, mármint az első, amiről felfogtam, hogy ez egy irodalmi élmény, Szophoklész Antigonéja volt elsős gimnazista koromban. Nagyon megfogott a történet, elolvastam vagy háromszor egymás után és mindig másnak adtam igazat. Pontosabban, mindig mást sajnáltam meg a történetben, nagyon-nagyon. Azóta sem veszítettem el az érdeklődésemet a görög drámák iránt, hogy enyhén fogalmazzak. És vannak gyerekkoromból, kamaszkoromból magammal hozott irodalmi élmények, pár etalon, a könyvek ott porosodnak a polcon, nem merem újraolvasni őket, nehogy kiderüljön, hogy nem is olyan jó egyik-másik, mint ahogy én azt régebben gondoltam. Mire felnőtt lettem, kicsit megváltoztam, régebben rajongó voltam, most inkább érdeklődő. Egyszerre két-három könyvet olvasok.

A Hajtűkanyar. Sajátszoba irodalmi kilátással elnevezésű honlapon 5 nőtársaddal közlöd irodalmi alkotásaidat. Mikor, miért jött létre ez a közösség, valóban közösség-e? Mik a jelenlegi terveitek?

A Hajtűkanyar körülbelül egy éve létezik, de mi hatan már előtte is ismertük egymást, ez egy két-három éve működő kis közösség, huszonévestől ötvenig, szinte minden korosztályból van köztünk egy-egy csaj. Semmiben sem hasonlítunk, szerintem ezért is találtunk egymásra. Egy huszonéves lány nagyon kíváncsi tud lenni arra, hogyan létezik egy tíz-húsz évvel idősebb nő, például. A nem annyira fiatalok pedig alkalmasint lendületet, új impulzusokat kaphatnak a fiatalságtól, leegyszerűsítve ezért jó és fontos, hogy több korosztályból jöttünk össze. Egyikünk sem irodalmár, nem is akar az lenni senki, tudtommal. Van közöttünk egyetemista, újságíró, matematikus, az egyikünknek még egy társközvetítő irodája is van. Írunk és olvasunk, ez bennünk a közös és még az is, hogy azt gondoljuk, a kortárs irodalom nem csak egy belterjes, kisebb közönség számára lehet érdekes. Azon dolgozunk, hogy ezt elhitessük másokkal is. Irodalmi beszélgetéseinkre, felolvasásainkra ez idáig tizenöt kortárs írót hívtunk meg, és a sor még folytatódik. Több budapesti és vidéki kávézó, diákkocsma, étterem nyitott felénk, hívott meg bennünket. A legújabb tervünk, hogy az Erlin Páholy nevű irodalmi csoporttal karöltve, irodalmi sátrat szervezzünk a VOLT Fesztiválra.

Íróként mik a saját terveid?

Néhány hónapja készültem el egy egyfelvonásos drámával, ez remélem több helyen látható lesz a közeljövőben. Van öt-hat új novellám és egy hosszabb szövegen is dolgozom. Olyan nagyon előre én nem szoktam tervezgetni, bár érzem, az életem szinte minden területén, hogy most váltás, változás előtt állok. Ilyenkor, gondolom, az lenne a helyes magatartás, ha lennének konkrét terveim a jövőre nézve, de nincsenek. Csak annyi, hogy írok.