Zenével kezdődött az este.

fotó: Valuska Gábor

Pontosabban zörejekkel, neszekkel, sejtelmekkel, műformát kereső és műformát találó valódi ütemekkel. Dés András játéka maga az ütemes menetrend. A Dés András Trió (Oláh Szabolcs – gitár, Szandai Mátyás – nagybőgő, Dés András – ütőhangszerek) fanyar és intenzív játékához később Szalóki Ági csatlakozott egy Jónás Tamás-vers eléneklésével.  

A házigazda Alföldi Róbert először Jónás Tamással, az idei Művészeti Díjassal beszélgetett arról, hogy mi van a megtanulható, ügyesen elsajátítható  szakmán túl. Mi van túl az ügyességen? - vetette fel Jónás. A szerencse, ami nem tanulható. Itt kap főszerepet a véletlen, „a szerencse báli ruhája”, avagy „Isten inkognitója.” Véletlenek márpedig kellenek, nem szabad tőlük félni. Aztán a maradandóság került szóba: Jónás szerint ha egy költő hat maradandó verset hagy maga után, akkor nem élt vagy nem dolgozott hiába. Adta magát a kérdés, hánynál tart idáig. Eddig három ilyen verse van, ebből kettőt meg is írt.  

Zatykó Péter az AEGON Magyarország Zrt vezérigazgatója adta át az idei Művészeti Társdíjat Juhász Gábor zeneszerző-gitárosnak. Minden évben másik szobor van, a mostanit Major Janka fiatal szobrászművész készítette. Zatykó azt ecsetelte, hogy a nyitottság gyakran terhet is jelenthet. Ahogyan teher nem elmondani, ha valami öröm éri az embert. Jónás Tamásnak például fél évig nem lett volna szabad elmondania, hogy kire esett a választása. Jónás egy kicsit kevesebb ideig bírta: egy óra múlva árulta el Juhásznak a jó hírt. Juhász utána csak kevés embernek adta tovább az információt, de akiket hívott azok már tudták Jónás Tamástól.  

Részlet Jónás Tamás laudációjából: „A zenei pálya, némi hetykeséggel szólva, a lehető leghálásabb karrier: sikerbiztos. Jó pár védett év eltelik, mire megtanulja az ember a zeneszerszámot uralni, szeretni: elhagyja, visszaszereti, megunja és számtalanszor újra felfedezi. Ha ebben a nagy huzavonában elfárad, akár örökre meg is pihenhet: immár profi zenészként biztosított számára az életfogytiglani siker. Ez különösen igaz arra a zenére, amit Juhász Gábor művel: a hangszeres virtuozitás, a tudományos alapokon nyugvó iskolázottság szinte kínálja az akár improvizációs rutinokat, megoldásokat, panelörömöket. Juhász Gábornál nem. Ő folyamatosan próbára teszi magát újabb és újabb zenei formációkban, dalokat ír, balladákat, indiai, balkán motívumokkal kísérletezik, hölgyek örömére dolgozik (Herczku Ágnes, Szalóki Ági, Bognár Szilvia, Palya Bea, Marozsán Erika nevét kell megemlítenem), látszólag távoli dolgokat lát, zenél össze: szintetizál. Vajon mit keres az a zenész, aki ennek a szabályosan szabálytalan, kötötten kötetlen zenei pályának garantált sikereiről újra és újra lemond, s próbára teszi magát? Kegyeket nem. Inkább valami (ne féljünk ettől a szótól) szentet. Azt a nagyon fontos dolgot, amitől a jó zenész előjel nélküli, azaz alkotó, szabad művésszé válik. Ezt a művészt méltatom.”  

Jónás szövegére Szalóki Ági reagált. Mikrofon nélkül, spontán. Szalóki, nem titkoltan a barátaihoz és a barátairól beszélt. Nehéz regiszter ez. Egyrészt intim a helyzet, a benne résztvevők nem viselkednek természetellenesen, nem imitálják a távolságot. Miért is tennék? Ugyanakkor az egész jelenet közönség előtt játszódik. Könnyen tűnhet az egész szituáció öntetszelgésnek, parolázásnak, kedveskedő szereplésnek. Ahogy azonban Szalóki a nyitottságról, annak megőrzéséről beszél, és arról, hogy örül, hogy a barátai nyitottak maradtak, eloszlanak a kételyek. Szalóki nem tesz mást, mint elmondja amit gondol. Aztán énekel is, egy kalotaszegi népdalt.

A friss díjazott Juhász kicsit árnyalta Szalóki mondatát. Szerinte a szűk nyitottság működik, arra kell nyitni amerre érdemes. De hogy ez honnan derül ki? Itt tér vissza a szerencse kérdése. És az, hogy tudni kell hol vagyunk és merre indulunk. Számára például az elmúlt években lett jelentése annak a ténynek, hogy édesanyja révén félig észt. Nem is az észtség a fontos elsősorban, bár tagadhatatlanul kötődik valamelyest az észt kultúrához, és még inkább az északi mentalitáshoz, hanem az idegenség, a másság tudata. (Közben Vancsó Zoltán Észtországban készített fotóit vetítették. Juhász rögtönözni is szokott ezekre a fényképekre.) Az általánosabb témák után a gitárokról beszélgettek. Juhász nem is anyagszeretettel, hanem anyagszerelemmel vallott a gitárokról. Arról, hogy hét gitárja van, a legrégebbi több mint 100 éves még látta Bartókot, (vagy tehetnénk hozzá: Bartók hallotta a gitárt.) Minden gitár más. Megtudhattuk, hogy a szín is számít. És, hogy a gitározás színesebb legyen, van, hogy hangszert cserélnek Oláh Szabolccsal.  

Mindenki figyel mindenkit. De mindenki máshogy néz. A beszélgetés végén kiderült, hogy Juhász Gábor pár hónapja Horányba vágyik. Horány egyrészt metafora: egy olyan hely, ami nincs messzire Budapesttől, attól a helytől, ami leginkább a tanítás miatt fontos Juhásznak, de azért messze van egy  kicsit, ellehet bújni a zöldbe. Másrészt Horány nagyon is konkrét hely, itt lakik Jónás Tamás is mostanában, aki viszont talán éppen ezért is, egy tengerpartra vágyik. Egy olyan mediterrán életbe, ami alkatának egyébként, mondhatni természetesen, teljesen idegen. De azért mindennap egy tengerparti kávézó teraszáról nézni a naplementét, azért nem éppen rossz dolog. Ebben maradnak. Irány a tenger, irány Horány! 

Szegő János