hirdetés

Irena Brežná: Hálátlan idegen (részlet)

2018. április 21.

A pszichiáter minden gondolatot háromszor megismétel, miközben meg se próbál más szavakat használni. Félbeszakítom, röviden és tömören tolmácsolom, amit mond. A nagydarab, merev fickó nem szokott ahhoz, hogy a hallgatóság a szavába vág. Meglepődik. – Irena Brežná: Hálátlan idegen című regényét ajánljuk.

hirdetés

– Itt várakozzon, táncosnő! – jelenti ki gúnyosan a nővér.

Felismerem a járásáról, tűsarkúban tipeg, összeszorítja a combját. Köntörfalazás nélkül elmeséli, mi történt vele, a szavak kényeskedve buggyannak elő lebiggyesztett, pici szájából. Minden éjszaka, hajnali négyig eljátssza a bájos cicamicát, a bárpultnál cseverészik a férfiakkal, akik a munka végeztével szívesen töltik el szabad estéiket gyereklányok társaságában.

– Ágyba bújik velük?

– Nem, nem. Táncolunk, és közben levetkőzünk. A szünetekben pedig arra biztatjuk a férfiakat, hogy minél többet igyanak. Néha kilöttyintek egy-egy pohár italt, ha nem lát senki, mert nem bírom jól az alkoholt.

– Nem utasíthatja vissza?

– Akkor elveszíteném a munkám.

A huszonöt éves nő összerezzen. Ezek csupán az elnyert főnyeremény kellemetlen velejárói. Inkább mutogatja a testét egy gazdag országban, minthogy odahaza éhbérért üljön egy szupermarket pénztárában, ahol zaklatja a főnöke, és idejekorán megöregszik. Előássa szerencsét hozó boldogsága bizonyítékát, egy elnyűtt, agyonfogdosott szerződést, amelyen az áll: kabarétáncos. Biztatást várva rám pillant. Aztán sietősen számtalan érvet sorakoztat fel. Az apja meghalt, az anyját elbocsátották a fegyvergyárból. Csodálkozóan nagyra nyitja a szemét:

– Hallotta, hogy válság van? Van egy négyéves lányom.

– Az anyja tudja, mivel foglalkozik?

– Az anyám úgy tudja, hogy táncolok.

A tánc szót sűrűn és nyomatékosan hangsúlyozza, gyakorolja az új identitását. A tánc művészet, elismert szakma, valamit kénytelen feláldozni miatta:

– Egy kilót sem hízhatok.

A teste jelenti önmagát, különben sincs megáldva különös nyelvérzékkel. De mire is lenne jó a nyelv a bárpult mellett állva, részeg férfiak társaságában? Szókincse a köszönésképpen elejtett csaóra korlátozódik, így üdvözöl mindenkit, az orvosnőt is beleértve. Ha az intimitás foglalkozássá válik, megszűnik a határ a magánjellegű és nyilvános dolgok között. Még nem ért a történet végére. Most jön a hepiend.

– Megismerkedtem egy férfival, idevalósi. El akar venni feleségül – jelenti ki egy aranyásó örömmámorával, mint aki éppen töméntelen kincsre bukkant.

Nyújtózkodik, kifújja a levegőt.

– Nem tudok dönteni. Adjak fel mindent?

Valószínűleg arra számít, hogy a nő, aki szintén hátat fordított a hazájának, egy legyintéssel elintézi az ilyen szónoki kételyeket: Ugyan már, ne is foglalkozzon ezzel, menjen csak gyorsan hozzá! De meg se szólalok. A nőgyógyász elutasítóan hallgat, és a páciens kórlapját lapozgatja.

– Ha gyakran váltogatja a partnereit, jó lenne, ha óvszert használna. A HIV-teszt és a hepatitisz C vizsgálat eredménye is negatív, nem igazolódott be a nemi betegség gyanúja. Csak a méhben találtunk hámelváltozást.

Női központjában valami megváltozott.

– A hasam fel van fújódva, és gyakran ad ki hangokat. Megint terhes vagyok?

A terhességi teszt eredménye negatív, amitől a páciens felettébb jó kedvre derül. Az orvosnő arckifejezése az eddigi undorból szomorúságba csap át. A beteg nemrég, amikor hazarepült szabadságra, a felhők felett elvetélt. Még szerencse, hogy a sors így hozta, mert biztosan nem szakíttatta volna meg a terhességét. Hiszen vannak erkölcsei, hangsúlyozza. Végtelenül elhúzódik a becsomagolt hímvesszőt és spermaölő hüvelykrém előnyeit ecsetelő beszélgetés, egykedvűen tolmácsolok.

A fiatal nő úgy dönt, spirált rakat fel a méhébe, és megkérdezi az impresszárióját, kifizeti-e az árát.

Tolmácsolás közben elszólom magam:

– Megkérdezi a pesszárióját.

 

Túl fiatal voltam még ehhez a felnőtt, értelmes országhoz. Zátonyra futott a kísérlet, hogy vad szerelemre ébresszem. Olyan voltam, mint az a fiatal anya, aki hátat fordít öregedő férjének, és szíve teljes szenvedélyét a fiára zúdítja. Hittem a nemzetek feletti, kisgyermeki csibeszagban. Beszippantottam, odabújtam volna a csöppnyi fiatal testhez, hogy ezáltal eggyé váljak az emberiséggel. A gyerekek részei a vadonnak, velük még van merszem bátran, a kultúra merev fűzője nélkül, puhának és játékosnak lenni. Ám itt a kisbabák szintén a családi vagyon részét képezték, nem engedték, hogy idegen karok ringassák őket. Hosszú neveket kaptak, mintha magas rangú tisztviselők lennének, akiknek kijár a magázás. A szülők illedelmesen szóltak hozzájuk, ügyelve a formalitásokra, elalvás előtt pedig hivatalos jóéjtpuszit nyomtak a homlokukra. Ha a saját csemetéikkel is úgy viselkednek, mintha azok idegen diplomaták lennének, akkor én mit várhatok? A kis teremtményekkel nem viccelődtek, hiszen ez túl nagy terhet rótt volna rájuk. A tiltásokat komoly hangon, erélyesen és lassan ismételgették:

– Mondtam, hogy nem szabad.

Azt vártam, hogy a szülők azonnal szét is tépik a tiltást a levegőben, és önfeledt nevetésben törnek ki.

– Nem, nem, persze hogy elveheted, nyugodtan vedd csak el – és átölelik a bájos apróságot, elringatják, és a gyönyör csak nő, egyre nagyobb és nagyobb lesz, és magával ragad.

Csakhogy a szülők tartották a szavukat, és sosem tépték darabokra a tilalmakat. Nyomatékosan az észre apelláltak, felkészítve ezzel utódaikat egy felelősségteljes világra, amelyben jól kiismerik magukat. Azt elhallgatták, hogy e világ mögött még másik ezer rejtőzik, és ez alatt még ezerfajta szárazföld, ezerféle gyönyör. Megtévesztő csalás volt az egész, és persze ennek ellen is szegültem. Amikor megszegtem a szabályaikat, azt hitték, nincs elég sütnivalóm, hogy felmérjem a helyzetet. Próbáltak felvilágosítani, de kénytelen voltam őket félbeszakítani:

– Tudom.

Menedéket adtak a minden világok legjobbikában, és ez a hálátlan idegen kineveti őket a világnézetük miatt.

A csemetéiket még a homokozóban is állandóan figyelmeztették:

– Ez nem a te vödröd, add vissza annak a gyerkőcnek. Játssz a saját vödröddel, hisz’ azt neked vettem.

Amikor a gyerek magához szorította a homokozóvödröt, dicsérően megjegyezték:

– A gyerek már kezdi megkülönböztetni, mi az övé, és mi másé, nagyszerűen fejlődik.

Megtanultam, hogy esélyt se adjak az egoizmusnak. Állandóan készen álltam arra, hogy megosszam, amim van, másokon segítsek, átvegyem a terheiket. Szerencsétlenségüket a sajátomként kezeltem. Ám amikor mások dolgába avatkoztam, nem dicséretben, hanem elutasításban volt részem:

– Ez nem a te problémád.

– De hiszen minden, ami történik, az engem is érint.

Ekkor jött a meglepő válasz:

– Élvezd csak a saját életed.

Milyen megbotránkoztatónak tűnt ez akkor! Semmilyen élvezet nem lehetett fontosabb az emberiség jólétéért vívott heroikus küzdelemnél. Milyen kicsinyes lenne, ha a közjó helyett a magánéletem felvirágoztatásán munkálkodnék. Picire zsugorodtam volna össze a saját szememben, ha megfogadom a tanácsukat. Fontos feladataim lettek. A diktatúrában szitoknak, büntetendő vétségnek számító dolgok itt a demokrácia vívmányává változtak.

– Individualista vagyok, nem olyan, mint a többiek – mondta egy közös szájjal az egész ország.

Ily módon nem voltam más én sem, egy vendég voltam csak a Holdról. Nálunk, odahaza minden átlátható volt, a nyilvános vécék ajtajai sem záródtak rendesen. Egy oszthatatlan testnek számítottunk mindannyian. És erről a testről leamputáltak.

A kisujjam lazán lógott a világűrben. Ha hangot adtam a szomorúságnak, azonnal tudomásomra hozták, arról csak én magam tehetek, ha nem boldogulok. Dacoltam velük, és visszautasítottam a befogadó országgal kötött kényszerházasság boldogságát. Az összeolvadás és megosztás boldogságától eltérőt nem ismertem, és nem is állt szándékomban megismerni.

Az egyik osztálytársam szombatonként egy szupermarketben vállalt diákmunkát, hogy legyen zsebpénze.

– De hiszen gazdagok a szüleid.

Elámult azon, hogy ilyen illetlenül beavatkozom a dolgaiba.

– Ők igen, de én nem. Meg kell tanulnom egyedül is pénzt keresni.

Nem hiányolta a minden pedagógiai elvet felrúgó, pazarló adományokat. Szegény szerencsétlen az ilyen gyerek, akinek ilyenek a szülei, gondoltam, ő viszont büszke volt arra, hogy ennyire önálló.

 

A pszichiáter minden gondolatot háromszor megismétel, miközben meg se próbál más szavakat használni. Félbeszakítom, röviden és tömören tolmácsolom, amit mond. A nagydarab, merev fickó nem szokott ahhoz, hogy a hallgatóság a szavába vág. Meglepődik.

Már rögtön az első mondatokban megmutatkozik az ember. A tolmácsolás tisztítótűz, minden elég, csak az arany marad. Egyszer egy szociális munkásnak tolmácsoltam, akit minden jelentéktelen apróság annyira felzaklatott, hogy kipirult a nyaka. Mindent nyomatékosan, többször elmondott, aztán panaszkodott a fordítóiroda főnökasszonyának, hogy az én fordításom sokkal rövidebb, mint az, amit ő mond. Újrahasznosítok, a szavak szemétkupacából csak a legszükségesebb darabokat mentem meg.

A pszichiáter megjátszott komolysággal dolgozik, jelenléte alakoskodó, kérdései standardizáltak. Nem enged meg magának egyetlen spontán kézmozdulatot sem. Nyelvileg és a szegényes kifejezéstárat illetően is ez egy tucatelőadás. A lélek tudománya ugyanúgy elsajátítható, mint az autóvezetés. Ha valaki zsákutcába ér, beteszi a rükvercet. Amikor megcsörren a telefonja, és egy gyerekhang azt mondja, apuci, a pszichiáter csak akkor válik emberré, vidám hangon azt suttogja: édes kicsikém. Aztán ismételten azzá az üres felületté módosul, amelyre a páciens azt vetít ki, amit csak akar. Úgy látszik, működik ez a trükk.

Vályi Horváth Erika fordítása

A fordításkötet a pozsonyi Anima Társaság gondozásában jelenik meg, a 25. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon a szerzővel és a műfordítóval Kiss Noémi beszélget. Időpont: április 21., szombat, 17 órától, helyszín: B33 stand

Irena Brežná regénye nem csupán lebilincselő olvasmány, hanem egy olyan nő éles és pontos portréja is, aki 1968-ban, a szovjet csapatok bevonulása után kénytelen elhagyni hazáját, Csehszlovákiát: családjával Svájcba menekül. Egy jobb világot keres, de a befogadó országban tapasztalt ridegség hatására identitása megtörik. „Ha nem tetszik itt, nyugodtan hazamehetsz!" – hangzik a svájciak tanácsa. Hogyan talál otthonra az idegen országban, képes-e meglelni új identitását anélkül, hogy a régiről lemondana? Brežná könyve megkapó és egyedülálló prózai mű, tele költészettel és finom eleganciával. Az eddig hét nyelvre lefordított regény 2012-ben elnyerte a Svájci Konföderáció Irodalmi Díját.

Irena Brežná (1950, Pozsony) – Svájcban élő szlovák író, újságírón német nyelven publikál. Fiatalon sokáig az Amnesty Internationalnak dolgozott, írt tudósításokat Csecsenföldről, levelezett a szovjet politikai foglyok ügyében. Utóbbi két transzkulturalizmussal foglalkozó regényét számos nemzetközi díjjal jutalmazták, a kötetek szlovák fordítását beválogatták a rangos Anasoft Litera tíz legjobbja közé.

Irena Brežná: Hálátlan idegen (Die undankbare Fremde), Anima Társaság, Pozsony, 2018

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.