Irodalmi aranybánya
Szerbhorváth György 2 flekken
- 2005. november 17.
Határon túli írónak lenni nem istencsapása.
Az igaz, hogy a NKÖM egy egész évet igyekszik elsikkasztani, miközben idén írta ki másodszor a határon túli magyar irodalmi ösztöndíjakat, de azért csurran-csöppen. Szemérmesen illő ezt elhallgatni, és a píárnak direkt jót tesz a nyikorgás, annak kihangsúlyozása, hogy bizony istencsapása itt minden. Ob- és szubjektíve viszont az a helyzet, hogy fiatal írónak a határon túl lenni egyenesen isten ajándéka, nincs az a szemét, ami nem jelenhet meg, nincs az a dilettáns, akit a szerkesztő el merne zavarni (ki tudja, mi lesz a gyerekből, nyárra már kurátor, politikus, nagy ennek a hagyománya). Szociológice más az irodalmi mező logikája: mások a tétek, a szabályok, ehhez mértek a habitusok is.
Teszem azt, kaphatna-e egy hatvanhat éves nem HTM hölgy meseírói ösztöndíjat Magyarországon, ha már világosan bizonyította eddigi karrierje során, hogy dilettánsnak minősíteni őt sértés a dilettánsokra nézvést? Nem kaphatna. De ha HTM, kaphat magyarországi ösztöndíjat is, mint most. Ám bármit is mondani nem illő, mert kevesen vagyunk és össze köll fogni, mivel elnyomás van.
A HTM irodalmi ösztöndíjak felét ugyan kifejezetten fiataloknak adják, a másik felét lehet akárkinek, és az akárkibe belefér természetesen egy hatvanhat éves is, miért ne, sőt, a magyar adófizetők kifejezetten kedvelik, ha egy hatvanhat éves kezdőt bátorítanak némi zsetonnal, de egy akut módon a pályán magát lealázó idősb íróban reménykedni, hogy is mondjam, no… inkább nem is mondom sehogyan.
Ha akadnak olyanok, akik hasznot húznak Trianonból, azaz a határok egykori módosításából, hát azok a határon túli magyar írók. (Mondom ezt éppen én.) Létrehoz(hat)ták saját irodalmi terüket, díjaikat, szerkesztőségeiket, lapjaikat, nyugodtan röföghetnek, kifogás kisezer akad, és bárminő számonkérés az ún. hazaárulás és a kisebbségellenesség vádját vonja maga után, noha se haza, se kisebbség, se semmi nem forog már kockán, minthogy az irodalomban nem forog kockán az égvilágon semmi, mert az irodalomnak nem így tetszik működnie, az nem is működik, hanem vagy van, vagy nincs.
Van persze bizonyosan zalai meg somogyi irodalom is, BAZ-i meg békési, csak hát ott mégse lehet így ugrálni, közröhej tárgya lenne az az alanyi költő, aki a zalai viszonyokat átkozván igazolná el nem ismerését. Ellenben a határon túl szabad a gazda, ha a magyarországi kiadó elhajtott, akkor „Pest” a hibás, meg a „pesti kritikusok”, a mocsadékok nem is figyelnek már a határon túlra, hisz nem hajlandóak a félévente megjelenő köteteid recenzálni az ún. jelentős orgánumokban, ki kéne nyalni a seggüket, hogy havonta írjanak rólad (pedig ez alanyi jogon járna, a tehetség okán), ezért aztán visszahúzódsz a folyóirat szerkesztőségi szobájába, határon túl jut ott neked egy egész, fizetéssel és a státusszal, onnan lehet köpdösni fölfele, a centrumba, hogy genya anyaországiak. Meg hogy azért itt van az igazi irodalom, a népből jövő, a népbe menő, a földből táplálkozó, az, amelyik a valósághoz van kötve, mint kecske a kerítéshez, újabban posztmodern humorral leöntve, mert azért haladunk a korral.
Előkerültek a romániai népszámlálás részletes adatai, Marosvásárhelyen, ahol fifti-fifti a lakosság etnikai aránya, a magyarok minden presztízzsel bíró, jobban fizető foglalkozásból szorulnak kifele, egyben nem – hatvan-negyvenre vezetnek a magyar írók a románokkal szemben. Ami önmagában véve üdvös, lám, legalább a kultúrában még lehet sertepertélni, ha a topmenedzserségből kimaradnak a magyarok, azt meg ki nem szarja le, amikor a globális tőke nemzetelnyomó találmánya, de az emberben óhatatlanul is fölmerül a kérdés, vajon ennyi író lenne akkor is, ha nem lenne rentábilis határon túli írónak lenni?
Nem tudom, igaz-e, mert csak úgy mondták, a rossznyelvek mondták, persze, hogy egyes htm egyetemek magyar karán két évre elegendő tudományos teljesítménynek számít, ha valaki egy rangos magyarországi folyóiratban publikál egy szimpla, ismertető jellegű recenziót – mert ilyenkor azért csak számít, hogy „odaát” is fut. Aki meg már félévente publikál így, akár tanszékvezetői pozícióban is reménykedhet. Persze, ha öregkorodig mindez nem sikerült, ámde dugig nyomod az otthoni periodikákat, az fényes bizonyítéka annak, hogy nem veled, hanem az anyaországiakkal van probléma.
Teszem azt, nálunk, a Vajdaságban van egy fiatal csapat, a DNS nevezetű folyó-iratot (sic!) adják ki, és mivel a Magyar Szó kulturális mellékletének szerkesztője csípi őket, hát magukat, folyó-iratukat analizálhatják a napilap hasábjain, idestova vagy két éve. Ama jó szokásuk is megvan már, hogy egymásról írnak csak és kizárólag, de mivel irodalomelméletileg sem vagyok pallérozott elme, beidézném ide a DNS-főszerkesztő legutóbbi cikkének zárópasszusát:
„Az irodalom, egyáltalán a verbális kód szomszédos közegekkel való érintkezésének, az ilyetén interferenciák nyomán keletkező, a hétköznapok életterébe épülő, szemiotikailag és esztétikailag kiaknázható konfigurációk föltárása, elemzése és a velük való produktív játék a Nyugat peremvidékein a kulturális hovatartozás tétjével járó kötelezettség, lehetőségek kiaknázása, amelynek vajdasági letéteményese a posztalfabetikus alapállású DNS folyó-irat.”
A cikk címe egyébként: DNS-irodalom a Vajdaságban. Öööm, ha megfigyelték, a mondatban kétszer is szerepel a kiaknázható szó. De nekem a letéteményes tetszik a legjobban, ugye, tehát, hogy a DNS-irodalom a Vajdaságban ennek meg annak (nem értem, minek) a letéteményese.
Már csak írni kéne, mondhatnók, de már írnak rendületlenül, az irodalmi mellékletben van bőven hely, két nagy oldal elektronikus levelezésüknek is, bárminek. A lehetőségeket tehát e letéteményesek ki is aknázzák. Kérdeztem itt okos embereket, értik-e, mit akarnak a DNS-esek mondani, mert ha én nem értem, az lehet pusztán az én baromságom, de azt mondták, ők sem értik, úgy tűnik különben is, az ilyesmiket már megírták húsz éve a nagyvilágban, ám senki sem meri ezt megmondani nekik, hisz ők a mi reménységeink, a jövő htm írói, irodalmárai. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy írók, irodalmárok nélkül maradjunk.
Nem-e?
Hozzászólás
sajnálom, h kicsi vagyok még ehhez a vitához, és nem is művelem az irodalmat. nem csoda, nekem az irodalom szó egyenes relácóban van a kötelezővel, ami még az általános iskolában alakúlt ki, és erősődött középfokon. viszont a dns más dimenzió.. végre.
„Először is arról beszélek, mi volt munkám célja az elmúlt húsz év során. Nem a hatalom különféle megnyilvánulásait kívántam elemezni, és nem is egy ilyen analízis alapjait kívántam kidolgozni. Célkitűzésem ehelyett az volt, hogy megírjam azoknak a különböző módozatoknak a történetét, amelyek az embereket kultúránkban szubjektummá alakítják. Munkáimban a tárgyiasításnak három olyan módjával foglalkoztam, amelyek az embereket szubjektumokká formálnák át. (...) Végül azt igyekeztem megfigyelni – jelenleg is ezzel foglalkozom –, ahogy az emberek önmagukat alakítják át szubjektummá. Kiválasztottam például a szexualitás területét – azt, ahogy az emberek magtanulják önmagukat a szexualitás szubjektumának tekinteni. Kutatásaimnak így tehát nem a hatalom, hanem a szubjektum a fő témája.” Michel Foucault Nagy hamarjában azért tenném ezt ide, kedves Stefan, mert tökéletesen egyetértek Önnel, valóban nem elég csak a borítókat, vékonyka összefoglalókat olvasni, bonyolultabb ez annál. Ahogyan a DNS felületein megjelenő meztelen testek is, az erotikus dialógusok, amelyek a szubjektum és erotika nyelvbe töltődését vizsgálják, mindig közegspecifikusan (a diszkurzus kommunikációs aspektusára is reflektálva), és a primér befogadáson túl valamelyest próbára teszik az interpretátort, aki könnyen kiindulhatna épp a hiányolt szerzőből, és máris megtermékenyülhetne a negatív rabulisztika. Ezen felül ha a foucault-i hatalom szubjektumközpontú elemzése esetleg nem jut majd el a napi politika efemer eseményeiig (amely nélkül, ha mindent jól értek, Ön szerint nem lehet irodalom), nyelvfilozófiájából kiindulva eltérőképp képzeli el a „személyt” és a hatalmat, ne lepődjön majd meg, inkább olvassa szorosabban a releváns szöveghelyeket. Nagy betűvel írtam a filozófus szót, Derridáról beszélve a halála napján. Való igaz, újra megtenném, ugyanazon okból, amiért akkor is: kegyeletből; aminek bizonyos értékrendekben igencsak megvan a helye, de ezt meg sem próbálom közelebb hozni Önhöz. Ellentmondás sincs ebben, ha a tulajdonnévről, a nevekről egyáltalán, megfelelő árnyaltsággal gondolkodunk (a Levinashoz, és de Manhoz írt halotti beszédeken túl ajánlom e tekintetben figyelmébe az új DNS-t), épp hogy Derridával is összhangban, akit kárnak jegyezne el a mindig-negatív szófacsarás azzal a bizonyos (kézikönyvekben kiemelt) törlőjellel. Mert hogy ez is jóval bonyolultabb annál. Divatos szerzők, mondja, de arra gondol, olyan hivatkozási helyek, amelyek nélkül elképzelhetetlen a ma Európájának kulturális diszkurzusa (bizony, hogy Foucault fogalma!), amelyet Ön mintha mindenáron távol akarna tartani a vajdasági olvasótól, akinek a politológiától a művészetig illetékes publicisztika, a „mindenből egy keveset”, „visszamaradottak vagytok, úgysem értitek, majd én elmesélem” elve való, hogy a publicista amolyan félisten lehessen, aki tollba mond, még ha annál jóval kevesebbre érdemes is. És a semlegesség, amely azért nem semleges, mert semleges, bár ha nem lenne semleges, akkor sem lehetne semleges, hiszen milyen semlegesség az, amely nem semleges etc. – logikája, hát, mit mondani erre?! Legközelebb, ha virágot lát valahol, ne lépjen rá, csak mert semleges, nem emlegeti azokat a témákat, amelyek nélkül Ön létezni sem tud, totalitáriánus módon másoknak is kötelezűvé akarja tenni őket. Van a világban szépség, érdemes figyelni rá, némelyek szerint a művészetnek épp ez volna a dolga, kivezetni, fölmutatni, mert ha a hálózati valóság provinciánkba is elér (elért, csak nem mindenkinek érdeke látni, annak alkalmazásával kiutat keresni), a századelős reflexek nem lesznek elegendőek. Jó, hogy végül Sz.Gy.-gyel egyetért, és ennyire meggyőződésből (a megszokott negativitás nélkül), mintha csak saját sorait olvasná, amelyek érvek nélkül kissé hermetikusak maradnak, mintegy lombikba zárva. Samu János,Vajdaságban élő, európai szemléletű DNS-magyar Üdvözlettel
A szövegedre figyelek, nem a nevedre. Tehát: a határon túli, közelebbről vajdasági tudományos kritériumrendszer, a tudományos közélet, igencsak gyengén struktúrált, kifejezetten elhanyagolt, gerontofil is. Igen elmés megállapítás ez tőled, ki már lassan nemistudomhány éve foglalkozol a témával, ráadásul „szociológus szemmel” is. Mintha a zombori Samu János DNS esszéi többek között erről is beszélnének, nem? Csak sokkal világosabban fogalmaz és tisztább szándékkal. Egyáltalán végigolvasod? És akkor ezt folytatod „Teszem azt, nálunk...” Mit teszel? Én innét úgy látom, hogy az olcsó és lusta fikázáson túl nemsokat...
Az írás, ha mégoly sután, de tudósít a DNS folyóiratról, közvetítené annak programját a Litera közönsége számára, amiért okvetlenül hálával tartozunk a szerzőnek, ezért legyen szabad segítő kezet nyújtanom, és eligazítani őt abban az egyáltalán nem bonyolult útvesztőben, amely a jelek szerint bizony egykönnyen kifogott rajta. Kizárólag a DNS-re vonatkozó részre koncentrálnék, indokolatlanul bízva abban, hogy a cikk egyébként lelkiismeretesebben megszerkesztett, és nem személyes sérelmek fölsorolása. A szöveg kitűnő érzékkel fedezi föl a kötőjelet a folyó-irat szóban, amely természetesen szándékos, és konzekvensen fordul elő, ahol csak a DNS elméletesei feltételezhetik a megfelelő olvasatot, olyankor tehát, amikor a DNS jól ismert helyen jelenik meg, vagy a kötőjellel való játékot korábban kifejtették. A folyó-irat a temporális, eseménytermészetű irodalomelméleti paradigmák konstrukcióit fölhasználva a megnyilatkozások kódjára figyel, minden írásában és oldalán, továbbá a jelentésteremtés és –alakulás folyamatát lezárhatatlannak, végtelennek, szüntelenül folyónak tételezi, összhangban jónéhány aktuális, régóta érvényes elmélettel. A kód mára már automatizált fölfejtését megszakíthatja egy olyan minimális eljárás, amely emlékeztet a „folyóirat” szó kezdeti, mára elfeledett használatának értelmére, épp a kezdet és vég hiányára, egy olyan nyelvjátékra, amely összerímelhet a kortárs szemantikai fejtegetések jelentős hányadának következtetéseivel. A DNS a jeltestet elemzi, a folyóirat formájának anyagiságát, továbbá azokat az alkalmakat, amikor az anyagiság jelentésképzőként is megszólalhat, ezért első, Médium számának például szó szerint nincs első vagy utolsó oldala, maga a nyomdaipari termék olyan, hogy lehetetlen az elejét/végét megtalálni, nem kezdődik, és nem végződik, hanem folyik, és ezért folyó-irat. De mindenképp dicséretes, hogy Szerbhorváth felelősnek mutatkozik bizonyos helyesírási és nyelvhelyességi problémák fölmerülésekor, és persze akkor is, ha ilyenről nyilvánvalóan nincs szó. „.. a Magyar Szó kulturális mellékletének szerkesztője csípi őket, hát magukat, folyó-iratukat analizálhatják ... egymásról írnak csak és kizárólag”, folytatja, pedig lelkiismeretes publicistaként természetesen belelapozott néhány DNS-be, és látta, hogy azokba bizony a szerzőket tartalmazó tartalom nincs belekötve (eldobható!), meg már sokszor elolvasta, hogy az orgánum szerkesztői eltávolodnak a szerzőkozpontú olvasási stratégiáktól, olyannyira, hogy a legújabb DNS-nek már tartalma sincs. Ilyen körülmények közt elképzelhetetlen, hogy „magukat” elemezzék, „egymásról” írjanak, aligha is találhat rá példát az elmúlt két év alatt ... (erre egy másik folyóiratban bukkanhat, amelynek ő maga volt a szerkesztője, és csak egy szöveget tartalmazott, megint csak a magáét) Persze a folyó-irat testét már elemzik, mégpedig nem azért, mert a szerkesztő „csípi őket”, hanem mert a multimediális orgánum együttműködik a Kilátóval, ennek az együttműködésnek „Körülírni a DNS-t” a megnevezése, és mert elméletileg épp úgy kifejtett, olvasható, mint a fentebb elemzett kötőjel. A DNS figurális megjelenésű (párnába csomagolt oldalak, doboz, viasztáblába öntött írások stb.), ám eme tiszta figurativitásnak van egy tisztán verbális vonzata, amit a Kilátó publikál, olyan irodalmi közegként, ahol a legkülönfélébb irodalomelméleti paradigmák, beszédmódok jut(hat)nak szóhoz (az egyetemi tanártól a kezdő íróig, a helytörténésztől a dekonstruktivistáig), és amelyben nem valamely mindenható perspektíva az értékmérő, hanem a nyílt diszkurzív tér, az argumentáció ereje. Eme DNS-ről szóló írások nem személyeket prezentálnak, hanem a jeltest kiterjedésével operáló folyó-irat programját, olyan kultúrelméleti problémákat, amelyek ennek keretei között megfogalmazódhatnak, és a DNS kommunikációját biztosítják a hagyományosabb irodalmi fórumok felé. Ilyen szempontból nem a DNS-ről szólnak, hanem a DNS-t írják folyamatosan, folyó-iratként. Mindezt az első számtól kezdődően tudatosan bejelentve, kifejtve egy együttműködés keretében, ahogyan lapokban is előfordulnak rovatok például. És természetesen semmiféle személyes email-váltást sem publikál a Kilátó (erre is máshol van bizony példa, arra emlékezhet Sz. Gy.), hanem megint csak az emailt mint a telematikus társadalom egyik médiumát stilizációként alkalmazó, szigorúan és kizárólag elméleti írásokat, amelyek pl. a POP kultúra tárgyfetisizmusát, Derrida halála kapcsán a diszkurzíve meghatározott szubjektum problémáit, a kibertér viszonyait etc. járják körül. „... ennek meg annak (nem értem, minek) a letéteményese.” Ez a nem értés kissé furcsa, hiszen a teljes esszé, idézetekkel és konkrét hivatkozásokkal alátámasztva másról sem beszél, minthogy minek a letéteményese, a vajdasági magyar irodalomban a kezdete, ösztönzője, művelője volna a DNS. A hagyomány könnyűségéből kifolyólag a hypermédiában rendelkezésre álló, a technológia virulenciája révén hozzáférhető és megállíthatatlanul terjedő, a nyelvet gyakorta fölülíró formáknak, amelyek megfelelő hozzáállással elemezve szóra bírhatók, részlegesen kiküszöbölhetnék a kulturálisan és gazdaságilag alulfejlett régió természetesen szigorúan kulturális hátrányait, azonban a digitális kód reflektív alkalmazása egyelőre nem jelemző a Vajdaságra. Az, hogy a DNS bevezeti, fölkínálja, éppúgy nem jelent veszélyt, ahogy másképp mondjuk a mobiltelefon és számítógép terjesztése sem. Köszönjük a húszéves késésre figyelmeztető aggodalmat is, Sz.Gy.-nél senki sem lehet hivatottabb ennek kimondására, főleg ilyen brilliáns, kétségkívül bravúrosan fölépített argumentáció után, amellyel ráadásul kitűnően illusztrálja azt a bizonyos eltérő tudományos kritériumrendszert, formailag is mutatja, mire gondol. De azért célszerűbb lenne mégis valami más számot találni, merthogy az internet, ugye, még nincs húszéves... DNS-üdvözlettel
Noha álnéven reagálókkal nem szívesen vitatkozom, most mégis. Ajanosinak: hogy jön az ide, mit jelent a teszem azt angolul? Az nem feltételezés, hanem tény, hogy 66 éves dilettáns kapott ösztöndíjat. Az sem, hogy a DNS mit és hogyan tesz, vagy hogy Marosvásárhelyen mit láttam. A tyúkszaros irodalmat meg azért féltem, mert valami fontos belőle. Ha neked nem, hisz tyúkszaros, akkor miért érdekel az ügy? Kazmernek: meglehet, nincs igazam, de hát azt írtam, hogy a határon túl egy dilettánsnak sokkal több lehetősége van a publikálásra. Ez nem jelenti azt, hogy Bp-n nincs módjuk, de hogy ennyi nincs, abban biztos vagyok. Persze, mérés kérdése - az ilyesmit meg nem adatoljuk számokkal. Egyébként a könyvkiadás színvonalában ez jól látszik. Szerintem, persze. Bubblebathnak: az igaz, hogy a Vajdaságban nincs ún. magyar egyetem, persze, fogalmazhattam volna pontosabban is, tanszéket írva. De pl. Erdélyben ott a Sapientia, hát azt annak szánják. Egyébként meg nem azt írtam, hogy az egyetemet ott könnyebb elvégezni - úgyhogy ne rohanj -, hanem hogy a tudományosság kritériumai mások, enyhébb a követelményrendszer. Ezt így is gondolom. Nézd meg a felvidéki Forum kisebbségkutató 2005-ös kiadványát a htm "tudományos" könyvkiadásról - már az esszé is tudománynak számít. Ha ez neked nem probléma... üdv szerbhorváth
Nem is tudtam, hogy már létezik Magyar Egyetem a határon túl és hogy ilyen nagyszerűen kevés a követelmény, hogy az ember diplomálhasson a tudományos dolgozatával. Meggondolom akkor hogy beíratkozzak, mert ugye ígyesen akár tanszékvezető is lehet belőlem. Ez fantasztikus. Köszönöm hogy fényt gyújtottál sötét elmémben, már szaladok is a határon túlra! „Építő” kritikáid csúcsa ez a mostani.
Kedves Gyuri. Élvezettel olvasom cikkeidet a Literán. Élvezem, hogy mindig rátapintasz a lényegre.Élvezem, hogy megfogalmazol valamiféle igazságot, és abból kiidndulva óriásit csúsztatsz. Mindenzt fasza, élcelődő hangon. Tudsz írni, az a baj, és ez aztán elviszi az egész cikket. De nyilván ez a célod, hogy port kavarj azu állóvízben. Nem ártana azonban jobban odafigylni. Elég unalmas, hogy folyton csúsztatsz, és kitérsz a konkrétumok elől a bazi nagy általánosaításokkal. Pedig folyton rátapintasz a lényegre. Való igaz, a DNS önmagáról ír hónapok óta a kilátóban, és ez egyrészt hulla unalmas, másrészt igen visszás. Valóban sok dilettáns szerpet kap a htm lapokban. De ez így van Magyarországon is. És szó sincs itt a centrum meg a periféria különbségéről. Ne mond, hogy nem olvastál már fővárosi dilettáns és támogatott lapot. Mintha a htm-ok körében minden lecsoffadtabb lenne irodalmi téren. Valóban rengeteg visszásság van. De akkor meg, kérlek, írj több konkrétumot, érvelj, ne csúsztass, meg általánosíts ennyit. Ez egy htm szhgy-től, szerintem kevés. Pardon. A kavaráshoz nem.