hirdetés

Irodalmi barátfüle – Egy régi interjú

Reményi József Tamással és Tarján Tamással beszélget Csontos Erika

2017. szeptember 26.

Azt szeretném, ha a mi paródiáink egyes szerzők esetében is szinte irodalomtörténeti röntgen-rendbe állíthatók lennének. Látszanék, hogy hol vannak beszűrődések, és látszanék, hol egy sportember tüdeje, hol egy igazi, deltás irodalmár! – Csontos Erika beszélgetése a napokban elhunyt Tarján Tamással és szerzőtársával, Reményi József Tamással a Magyar Naplóban jelent meg 1994-ben. Tarján Tamásra emlékezünk.

hirdetés

RJT: kritikus, szerkesztő, irodalomtörténész. Kritika, Mozgó Világ, Magyar Napló, Kortárs, Filmvilág.
TT: kritikus, szerkesztő, irodalomtörténész, egyetemi tanár. Látóhatár, Könyvvilág.
RJT és TT szándékosan egy évben születtek, hogy csoporttársak lehessenek a Bölcsészkaron. Egyéni pályafutásuk anyaggyűjtés céljaira szolgált közös paródiaköteteikhez. Irtok ti így? (1980), Mindent hét lapra (1981), Babérköszörű (1987).

Hogyan talált magára Tarényi Remján?

TT: Az, hogy barátok lettünk, Jóskának köszönhető. Bal latorként engem, jobb latorként Pál Ferencet – aki most a portugál tanszék vezetője – magához vonva, meginvitált valami cseresznyepálinkára: „Akkor mi most legyünk barátok”.

RJT: '68-ban kezdtük, mindketten magyar–orosz szakon – később Tamás néprajzos lett. Én akkoriban külpolitikai újságíró akartam lenni... A fordulatot Kabdebó Lóránt kritikaírói szemináriuma jelentette, itt születtek első irodalmi bírálataink.

TT: Jó csoportunk volt, talpraesett, rivalizáló emberekkel. Rengeteg gúnyverset, piszkálódót írtunk egymásról– közösségi alkalmakkor produkciós majmokként használtak minket... Én a paródia-mentalitást a néprajzos Dömötör Teklától tanultam: „Fiacskám, a világ arra van, hogy kiröhögjük”. De a csepűrágót igazán Berkes Erzsébet látta meg bennünk – aki akkor még nagyon jó kedvében volt –, így a Magyar Ifjúságban meg is jelenhettünk.

Miként illeszkedik életművetekbe a paródiaírás?

RJT: A kritikaírás ösztökélt egyben paródiaírásra is, hisz a gúnyrajz a műbírálat egyfajta komikus változata. Minket ráadásul a kulturális háttér is izgatott, a sajtóinfrastruktúra, az intézmények (írószövetség stb.) – mindaz, ami az irodalmat körülvette. Azért is születtek a paródiák, hogy ezek műhelytitkait is kivesézzék... Maszkba bújva könnyebb elmondani azt, amit fogalmilag, mondjuk egy kritikában, kínosabb volna. Ennek mikor mi elkezdtük, ideológiai jelentősége is volt. Például megjelent Esterházy Termelési-regénye, és mindenki pontosan tudta, milyen mélységig dúlja fel azt a kort, azt az ideológiai berendezkedést, de fogalmi pártolása kevéssé volt lehetséges. Ha valaki kifejtette, botrány lett.

TT: De ha írtunk Esterházyként, senkinek sem szúrt szemet, hogy E. P. Lenin-díjat kap Brezsnyevtől, és azt válaszolja rá: Leonyid Iljics, Leonyid Iljics, ezt azért nem kelletett volna. És a falon épp passzolni fog Nobelhez...
Mint gyakorló irodalomtörténészeknek, meg kell találnunk az egyes íróknál, hogy mi az az ideál-téma, amit a legjobban ki tudnának dolgozni. Akkor már nincs más teendőnk, mint ezt paródiává „rontani”. Hisz helyette megírni nem fogjuk.

RJT: Ladányi Mihály például fiatalkorunk fontos figurája volt. Az a fajta plebejus indulat, amivel meg tudta újítani a politikai költészetet, oly mértékben rokonszenves volt nekünk, hogy könnyű volt a szerepbe belehelyezni. Csak túl kellett csavarni az iróniáját. Ennek az lett a következménye, hogy Ladányi-paródiánk évekkel később megjelent a Népszabadságban mint a Ladányi-hagyaték felfedezett darabja.

TT: Ez eddig ötször esett meg. A legnagyobb országos nyilvánosság előtti diadalunk a Hrabal-opusz volt, amivel valaki fellépett a tévében. Szinetár Miklós agyondicsérte, hogy ilyen vérbeli Hrabal-szöveget még nem hallott – de, hogy mennyire gyarló parodisták vagyunk, jelezheti, hogy nem az illető nyerte meg vele a Ki mit tudot.

A paródia a játékos irodalmi önismeret műfaja. Mik a speciális jellemzői?

TT: Annyiban rokon a kritikával, hogy arra irányítja a figyelmet, ami nincs meg. A túlzással, a halmozással azt mutatja, hogy mi hiányzik. Adynál például a csend – a versnek a csendje. Hogy a vers tudjon visszahúzódó lenni. Nem úgy halk, hogy közben a mellét veri, hogy „Ugye, milyen halk vagyok! Most nézzetek ide, most nem beszélek!”. Karinthy ezt meg tudta mutatni... Aztán felelősség-áthárító műfaj is. „Így írtok ti”. Miközben teljes mértékben én kapom érte a pofont.

RJT: Azokat érzem gyöngébb darabjainknak, amelyek inkább csak stílusgyakorlatok. Bárki meg tud írni egy Oravecz-Szajlát. Ám ha ez sikerül, az még csak fél siker. Ha nem találjuk el a szerző irodalmi jellemét, alkatát, irányultságát, akkor keveset tettünk. Egy jól sikerült paródia anélkül is megállja a helyét, hogy ismernénk az eredetijét – hiszen a legkülöncebb változat is évezredes típus.

TT: A paródia naprakész, pletykás műfaj. Feltétele, hogy nyilvános legyen. Van benne egy vicc-effektus is. A paródiát, ha jó, rohanni kell elmondani. Siettetni kell a megjelenését. A parodizált szerző meghalhat. Ezernyi kellemetlenség.

RJT: Kihullik az olvasóközönség tudatából a vonatkoztatási pont... Ezért nem ír az ember Stendhalról paródiát.

TT: Van, aki ír, mert a formaparódia is nagyon szórakoztató. De az egy másik típus. A formaparódia az hamu. Az igazi paródia az éget.

Mennyire veszi komolyan az irodalomelmélet?

TT: Van szakirodalma, általában. De a mindennapi irodalommal való lépéstartása – amennyire mi tudjuk – nem eléggé gyors. És van egy nagy akadály. A paródia-elmélet kidolgozásához legalább kilenc nyelven kéne tudni. Az orosz irodalomban gyökeresen más paródiahagyományok vannak, mint mondjuk a franciában. Olyan tudós kevés van, aki ezt át tudná tekinteni.

RJT: Adatolni lehet, elemezni alig.

Írtatok-e önparódiát?

RJT: Van jócskán parodizálni való az ember saját szerkesztői gyakorlatában is. A mindenkori kritikus a maga gyarlóságaival, kompromisszumaival. Ilyen A közös gyümölcs című írásunk Induló Ítésze. Vagy az irodalmár Deák János Péter, akinek beszélő vezetékneve van, plusz két személyneve. A Kislexikonok döntő része is ilyenfajta önfricska.

Amiket „tudományos alaptalansággal” állíttok össze.

TT: A klasszikus önparódiát, amit kérdezel, nem írtuk meg. Nem is vált be ez másoknál, illetve akkor vált be, ha szervesült az életműbe. Orbán Ottó rengeteg önparódiát írt, én őt tartom a virtuózan mulattató, igazán Karinthy-természetű parodistának. Be tudja vinni a paródiát a saját életművébe, önbevezetés formájában. Tehát amikor ő azt írta legutóbb – fejből idézem –, hogy fölment Mózes a hegyre, ahol az Úr a legjobb törvényeit adta, és Mózes megfordította a kőtáblákat, és látta, hogy válogatta, szerkesztette, a vésőket gondozta Réz Pál... az egészen káprázatos.

Kosztolányi írta Karinthy kapcsán: „A megbántottak jobban örülnek, mint akiket nem bántottak meg”. Hogyan fogadták az érintettek, és hogyan reflektált az irodalmi közvélemény?

RJT: Volt egy közös jó ismerősünk, aki azóta szerencsésen abbahagyta a versírást – kitűnő ember egyébként –, annak idején írt egy kedves, zsörtölődő levelet, hogy igazán kipécézhetnénk már, mert ily módon, ha csak mint rög is, bekerülhetne az irodalom vérkeringésébe... De általában a visszhang korántsem volt buzdító jellegű.

TT: Az összes paródiánknak szegényes írásbeli kritikai visszhangja volt, úgy, ahogy a családban sem szokták megdicsérni a barátfülét, de ódákat zengenek a rántott húsról. Erről élőszóban el lehet mondani, hogy „ú, de jó volt”, főleg, ha a másikról szólt. Meg hogy „de rossz volt, amit rólam írtak”... De a paródia soha nem fog az irodalom köztársaságában élhelyre pályázni. Megbecsült, és mégis lenézett. A paródia lent van. Én egyébként ezt szeretem benne... Más- és másképpen fogadtatjuk el azt, hogy paródiát írunk. Ez számomra a legnagyobb örömök egyike. Itt kapok többes számot. „Amit csináltatok.” Tehát általában szerető megbecsülés övezi a paródiaírást, de hozzá egy legyintés is jár. Jó, jó, hát ezt is csináljátok, a szabadidőtökben. Ez egyáltalán nem így van! Rettenetes rabszolgamunka. Tudniillik hirtelen jut mindig eszébe a kiváló lapoknak: Ú! Farsang lesz! Ú! Most a Magyar Kultúra Vidám Napjára kell! Telefon. 40 oldal paródiát!

RJT: Említsük meg a Forrást és a Kritikát, amelyek egy-egy esztendőre folyamatosan helyet adtak, ami a kampányjellegnek ellene mondott. Hálásak is vagyunk érte...

TT: Egész évben volt kampány.

RJT: ...mivel így születhettek kötetek, s így tudtuk átgondolni egy-egy sorozatnak, legalábbis menet közben, a szerkezetét: együtt talán többet is tudnak mutatni, mint külön-külön! Éppen szerkesztői létem miatt nekem ezek közül legkedvesebb a Mindent hét lapra. (Ugye, ott folyóiratokat parodizáltunk.) Abban lubickolhattam a legboldogabban. Folyton arról papoltak akkoriban, milyen szürke a kulturális közélet, egyik lap olyan, mint a másik. Igyekeztünk megmutatni, hogy annak ellenére és annak ellenében, hogy a népfrontos szerkesztés a jelszó, vannak itten bizonyos műhelyek, vannak bizonyos csoportosulások. Itt főt kell hajtani azok előtt, akik az uniformizálás idejében egy Jelenkort mégiscsak Jelenkorrá tudtak tenni. Őrületes élvezet volt megmutatni egy-egy szerkesztő gesztusait: kiket tesz egymás mellé, kiket közöl, milyen kommentárokat ír, hogyan állítja össze a lapszámát.

TT: Az első könyv, az Írtok ti így? hősének státusa a fiatal irodalmár státusa volt –elsősorban a saját nemzedékünk érdekében, kicsit ellenében akartunk megszólalni. Akkor voltunk 20–30 évesek. A második, a Mindent hét lapra az irodalmi élet struktúrájának és egy 80-as évekbeli állapotnak az áttekintése volt. A harmadik, a Babérköszörű jellegzetesen az irodalmi élet széttartásának az időszakában keletkezett. Rövid fejezetei vannak, ami arról is tanúskodik, hogy nemigen találtunk olyan centrumot, amely köré szerkeszthetünk. Végezetül a negyedik, a Ciróka-maróka, amelyik még nem jelent meg, de mint kötetegész készen van, minden belső tiltakozásunk és közös elszánásunk ellenére erősen átpolitizált. A politika nincs közvetlenül jelen, de a puszta információk, amelyek beáramlanak, akkor is benne lesznek, ha meg fogjuk rostálni.

Mikor jelenik meg?

TT: Egy szerény összeg kellene hozzá. A kiadóknak már többször sikerült nem megkapni rá a pénzt... Fontos még elmondani, hogy minden könyv esetében volt egy harmadik szerzőtársunk is: Banga Ferenc, aki nemcsak hogy illusztrációival segítette, amit akartunk, de neki magának is van egy paródia-antológia ötlete. Még eljöhet az ideje... Lényege a halandzsanyelv továbbfejlesztése.

Kálnokynak is van egy Shakespeare-paródiája, ami a halandzsára épül.

TT: De az a teljes ragozási rendszert megtartja. Számomra ott kezdődne a halandzsa, hogy radikálisan nincs „a” névelő.

RJT: De azért Kálnokynál benne van az egész irodalom hívságos volta – s ez Karinthyra mutat vissza –, hogy tehát maga az irodalom halandzsa. Ez egy ontologikus paródia. Az irodalmiság ironikus önarcképe.

Van-e különbség, ha veletek azonos, illetve ha nálatok fiatalabb generációba tartozó írókat parodizáltok?

TT: Általában bírálatot a tágan értett nemzedéktárstól fogad el egy alkotó. Még ha utálkozik is, azt szíveli meg leginkább. Ha túl öreget parodizál az ember vagy hozzá képest túl fiatalt, akkor nem feltétlenül autentikus, és akiről szól, az nem érdeklődik annyira. Most mi fordulóponton vagyunk, mert húsz évvel ezelőtt odaszegődtünk egy nemzedékhez, amelyik azóta szétterült, megváltozott (hisz az első kötet jó néhány írójának ma már a nevét sem igen tudják). Közben fölnőtt egy huszonéves gárda. Nekik mi ős-csontok vagyunk... Mindennap várom, mikor jönnek a fiatalok, akik jobban tudják, mit kell a Darvasi Lacin parodizálni.

RJT: Egy Parti Nagy Lajosnak a gondolkodásmódját – ahogy nyelvvé lesz nála valami –, azt (talán) pontosan érzem, értem, követem. Darvasit is érteni vélem –mégsem tudok ugyanúgy belehelyezkedni a szöveg mögötti világába.

TT: Ez irodalomtörténeti kérdés is. Amikor mi paródiát kezdtünk írni, sok műalkotásnak volt parodisztikus eleme, de nemigen jutott eszébe senkinek, hogy paródiára épített műegészet hozzon létre. Nekünk sem. Ma esetleg valaki paródiaírói talentummal – eleve nem paródiát ír – az „igazi” műalkotás szippantja föl ezeket az elemeket. A paródiának nem-paródia voltában való megmutatása – őrizve a travesztiának s az összes szatirikus viccműfajnak az elemeit – végigvonul az irodalomtörténeten. Az abszurd drámában benne van a paródia, de az abszurd egészét nem lehet annak tekinteni. Gombrovicz Operettje monumentális műfajparódia, de egészében nem paródia.

Ha már szóba jött, próbáljuk meg szétválasztani a paródia és a travesztia fogalmát.

RJT: A meghatározások első mondata roppant magabiztos: az egyik megtartja, úgymond, előző művek méltóságteljes formáit, de azokat sekélyes, komikus tartalommal tölti meg, míg a másik éppen az ellenkező módszerrel él. Csakhogy a művészet valóságában ezek az ikrek alig szétválaszthatók. A huszadik században például létfilozófiai problémák megfogalmazásához elkezdenek kultúra alatti elemeket használni: a viccektől, a kupléktól kezdve a mozgalmi dalokig. De ezeket a travesztikus elemeket nem lehet elválasztani a kor alapvetően parodisztikus irányultságától.

Az egyik könyvetekről írt kritika címe Belterjes hadijelentés volt. Ötven év múlva lehet-e a belterjesség szelekciós szempont?

TT: Az lesz. Ezek a szelekciós szempontok jótékonyak. Csak essen ki, aminek ki kell esnie! De lehetséges, hogy valami mint szólelemény megmarad. Fogalma nem lesz az utókornak arról, hogy miért íródott, de azért még az egészet vonatkoztatni tudja... Egyébként a belterjesség minden ilyen vádja ellen tiltakozom.

RJT: Ha megnézed, túlnyomórészt olyan emberekről szólnak a paródiák –miközben akad persze Weöres- vagy Juhász Ferenc-karikatúra is –, akiket mi szerettünk volna fölfedeztetni. Azt szokták mondani: paródiát arról lehet írni, akinek már markáns körvonalai vannak. Mi viszont az akkori egyköteteseket vagy kötetteleneket parodizáltuk. A belterjes szó bántó... Ha elfogadjuk, hogy az irodalom maga belterjes valami, akkor igen, belterjes a paródia is.

TT: Ma a középiskolai magyartanárok 99 százaléka nem tudja, ki volt Kemény Simon. Irodalomtörténeti belterj. De ha elolvassa Karinthyt, azt hiszi, tudja. És Kemény Simon egy kicsit olyan is volt. Az olvasó a paródiában maga előtt lát egy irodalomlélektani röntgenképet, amely egy bizonyos stádiumban jellemezte az írót. Azt szeretném, ha a mi paródiáink – most már húsz éve íródván – egyes szerzők esetében is szinte irodalomtörténeti röntgen-rendbe állíthatók lennének. Látszanék, hogy hol vannak beszűrődések, és látszanék, hol egy sportember tüdeje, hol egy igazi, deltás irodalmár!

Az irodalmi paródiának gazdag hagyományai vannak. A Műferdítések és poétai rugamok című múlt századi paródiagyűjteményben van például egy sorozat, amely azonos témát, a Szeretnék szántanit ad több költő tollára, Vörösmartytól Tompáig. Ilyet ti is csináltatok, ilyesmik a kritikusok kerekasztal-beszélgetései.

TT: Ezt az egész magyar paródiatörténetben legnagyobb formátumban Páskándi csinálta meg, a Kecskeköröm-motívumot vagy száz íróra... Meg is jelentette, de nem kötetben. Ez is mutatja, hogy ez az elsőrangú alkotó ezt mellékterméknek tekinti. Ezért nagyon lényeges, hogy Karinthynál az Így írtok ti kardinális alappontja az életműnek.

RJT: Ez dédelgetett tervének, az Enciklopédiának a fonák változata.

A század elején pedig divatos alapmű volt. Patikárius Jancsi az Édes Annában a bőröndjében cipeli... Ti éppen most rendeztétek újra sajtó alá a Matúra-könyvek sorozatában. Miben fog különbözni az eddigi kiadásoktól?

TT: Az Így írtok tin valamilyen paródia-kupacot értenek. Miközben ködbe vész, hogy volt 1912 legelején egy komponált kötet, amely a kor irodalmában elemi fontosságú volt. Ennek az első és messze legjelentékenyebb kiadásnak a szövegét próbáljuk majdnem kritikai igényességgel rekonstruálni. A mű keletkezéstörténetére, utóéletére vonatkozó tanulmányokkal, kérdésekkel kiegészítve, amelyek a gimnazisták érdekeit szolgálják... Vannak a későbbi termésben jobbak, mint az első kötetben megjelentek, de soha olyan organizmus nem lett. Az első kiadás – hogy a Wittgenstein-metaforánál maradjak – egy komfortos város. A későbbiekben ezt agglomerációval vette körbe, és a közepébe berakott néhány felhőkarcolót. Csinált egy paródia-metropoliszt, ami azonban nem annyira otthonos, és nem annyira a kornak a képe, mint amennyire az a kisváros volt az első kiadásban.

RJT: Újdonság, hogy a paródiák modelljét is megkerestük, vagyis párhuzamos szövegközléssel szolgálunk. A könyv jelentős része nem közismert írót parodizál (Szomaházy István, Arcibasev regényeit, Henry Bernstein drámáit ma már senki sem olvassa), így most olyan művek részletei lesznek olvashatók, amelyeket a közönség rég nem szembesíthetett a paródiákkal, és amelyek mára már önmagukban is komikusan és tanulságosan elévültek. Azt a félreértést is szeretnénk eloszlatni, hogy Karinthy a modernek mellé állva kigúnyolná a XIX. századi epigonokat, a konzervatív irodalmat. Hogy vállára emeli a moderneket, akiket kedves barátságossággal ugyan parodizál – de hát nem kétséges, hogy a régi és új ütközetében az új mellett áll. Karinthy modernség-felfogása nagyon is árnyalt, összetett képet mutat. Azt hangsúlyozza, hogy a modernség, amely az érvényesülésért vívott harcában, gesztusaiban görcsös és esendő, milyen mértékben divat- és sikerjelenség. A modernnek fölényt kell mutatnia, hogy a közhelyes gondolkodást hódoltassa. A Nyugat affektációja éppoly nevetséges, mint a konzervatívok anakronizmusa, csak az előbbi új értékeket hordoz, új klisék lehetőségét, szemben a régi klisék unalmával. Karinthy meg tudta mutatni, hogyan múlt el a régi, s hogyan múlik az új.

A ti opuszaitok különlegessége, hogy ketten írjátok. Hogyan mű-ködik a gyakorlatban az Ilf-Petrov módszer?

RJT: Az írások nagyobb része külön-külön munka. Általában fölosztódik szinte magától: melyik szerzőhöz, melyik témához kinek van kedve. Olykor egy szerzőhöz két szöveg is készül, ezeket összeillesztjük.

TT: Néha van ötlet, de nincs hozzá írómodell. Akkor ezt kivisszük a kettőnk agórájára – ez leginkább egy Fradi-meccset jelent. Ott ülünk, és társalgunk róla.

RJT: A foci nagyon rossz már. De mi oda járunk huszonöt éve. Sajnos, manapság meccs közben nyugodtan lehet beszélgetni.

TT: A meccs paródiává vált... De más helyszínek is vannak. Egyszer Székesfehérvárott megláttunk egy valamiért ellentmondásosan csinos nőt. Felszálltunk az autóbuszra, és azt a fergeteges röhögést...

RJT: Mórig...

TT: ...nem lehet elfelejteni. Én abból legalább tíz paródiát írtam. Minden ötlet, ami a szegény nőre vonatkozott, az később gazdára talált.

RJT: Szerencsés pillanatokban – például minden ősszel az Őrségbeli barangolásokon – láncszemként kapcsolódnak a mondatok, egyik a másikat termeli.

TT: Ha ezek külön is íródnak, az idő teltével idomulnak egymáshoz. Van olyan, amelyikről már fogalmunk sincs, hogy ki írta.

RJT: Épp azt akartam mondani, hogy ez a külön mennyire együtt...

TT: Egyébként – kellő szerénységgel említve – ilyen volt Kosztolányi és Karinthy kettőse, csak annyi saját írnivalójuk volt, hogy paródiát mindössze egyet írtak közösen.

RJT: Nem véletlen, hogy kiről...

TT: Adyról, természetesen, mert – némi túlzással szólva – közösen utálták...

RJT: Ez egyfajta harmónia köztünk – egy csomó dologban persze egyet nem értve.

TT: Mint testvéri jóbarátok... Ha Jóska meglát az asztalon egy fél hagymát – hogy arról neki a Dózsa vagy a Fradi fog-e eszébe jutni, vagy hogy a hagyma-motívumot melyik íróhoz lehet társítani, azt több-kevesebb biztonsággal megmondom. Előfordul, hogy még el se hangzott az a bizonyos szó – egymásra nézünk és kezet rázunk.

Az interjú a Magyar Napló 1994. június 24-ei (VI. évfolyam, 12.) számában jelent meg.

Csontos Erika

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.