A VelenceLátó irányadó tétele az a két írás, amelyek a litera.hu felületén is olvashatóak – s az intertextuális vásznon épp csak átsejlik az a koprodukciós poén, hogy Márton László novellája a szerzőtársáról, Kali Kingáról szól. A péntek esti felolvasásokból is csak találgatni lehetett, hogy az a bizonyos örményül tanuló – helyesebben az örménytanulást Velence javára szabotáló – regényhősnő netán Kali úrhölgy volna. Még úgy is, hogy igen mély mosolyokkal hangsúlyozták ezt a nexust minden részről.

     Egy hónap alatt „nekem meg kellett tanulni kívülről Velencét" – mentegeti magát az írónő. Érvei hathatósak: három Velence-benyomást mesél el. Az első, amikor nem jutott el oda: nem engedték át az osztrák határon, mert mégis kellett volna a tranzitvízum. (A honi és honkörnyéki turzimus kulcskifejezése a fent kurzivált szószerkezet, így schengenen innen is, túl is.) Másodjára, mikor sikerült legyőznie a vámügyi bürokráciát, a karnevált utálta. A poén harmadikra következik: egy hónapnyi nyelvtanulási ösztöndíj, úgy tűnik, elég volt ahhoz, hogy Kali teljes jogú velencelátottként léphessen fel később az étterem értetlenkedő személyzetével szemben, teljes joggal – de erről később.

     A párszerző, Márton László kitesz magáért – a felsorakozottak közül ő az egyetlen, aki jól bánik a mikrofonnal, s mégsem szorul rá. (Külön tanulmányt érne meg a honi és hontalan közkézen forgó közszereplők hangtechnikai kompetenciája: oly sok évvel a kézben hordozható minierősítők után is idegen test, zavaró elem, értelmezhetetlen és így funkciótlan fallikus rekvizitum a beszélők kezében a mikrofon.) Márton azért, egy gyors hangpróba után meg is szabadul tőle, és méltán bízik az orgánumában, körbeharsogja a hideg, üreskedő teret a maga csipkelődő jókedvével. A prózája, ami webpapíron posztmodern szemléltetőeszköznek hat inkább, mint kimunkált szövegnek, az ő hangján életre kel – ez beszélt nyelv, hiába áll írott betűkből.

 

(fotók: Valuska Gábor)

Király Kinga kisebb velenceepisztemológiai gyorstalpalót tart, számára a süllyedés és a tettetés a város legmeghatározóbb jelentésmintái. A Függő terhek című tanulmányból olvas fel, ami érzékletesen taglalja a velencesi táblakultúrát a földtől számított három-öt méternyi tartományban, és kacagtatóan borzasztó részletességgel tárja elénk mindazok nyomorú sorsát, akikre az elmúlt két évtizedben ráomolni talált egynémely nemes homlokzat. Az úri közönség borzadva röhög. Lelki szemeink előtt a Síp utca frízei vidáman szabadesnek.

     Haller Béla, a februári lapszám vendégszerkesztője a karneváli maszk történetével rukkol elő és felvázolja a Velencébe látogató turisták tipológiáját. Láng Zsolt apokalipszis-élménnyel és Thomas Mannal szolgál, Deréki Pál pedig politikailag inkorrekt poénokkal.

 

Meg kell azonban adni, hogy a beszélgetés nem zökkenőmentes: a különasztalhoz ültek sajnos nem képesek megtölteni a teret, zavarban vannak a szerepükben, ezért időnként már kókadozik a hallgatóság. A vacsora kezdetével a feszengő sürge látogatók nagyja meg is pattan, így az addig is csekély vendégsereg egészen családiasan húzódik össze, három asztaltársaságnyi a csapat. És itt kezdődnek a valódi viszontagságok.

 

Mert az étterem egészen viccesen borzasztó. Már rendelni is kisebb akadályfutás.

     A kenyérgombócos húsleves megadja a kezdő lökést: közepesen menzaízű, s ahhoz képest rémisztően sötét lötty, ráadásul nem csak annak hoznak, aki rendelt, hanem annak is, aki csak vizslatja a kifejezetten erre az estére összeállított étlapot. A kiszolgálás kriminális: mire elém kerül a leves után az előételekből összeállított ízelítő, Kali Kinga már gyűlölködő hévvel ecseteli, mi munkába tellett kisajtolni ezt a menüt. Felelősséget nem vállal, és jobban is jár: nevetségesen hat a franciásan egymás tetejébe halmozott alig valamicske kóstoló, s a vargányás melegszendvics kenyere kicsit nyúlik, a szív alakú sajtkrémes bruscetta mintha elöregedett volna. A bélszín carpaccio meglepő módon kiváló, de éppen lehet is, mert lassan kirohannánk már a világból, amikor a ruccolát kockára vágott jégsalátával látjuk keveredni.

     Mire ennek a végére érünk, Király Kinga már éhségtől révült szemmel sarki giroszokat emleget, de így sem siet senki a segítségére. Ezen felbuzdulva megvitatjuk a fővárosi vendéglátóipar nyomorúságát – hol van már az a rizottó, háromnegyed órája?

- Mi magyar-éber szakon diplomáztunk Kolozsvárt – oktat Kali. Bartha Gabóval, akivel mint két margaréta, úgy hasonlítanak, sorjázzák az előfeltételeket. Éber az, akinél mindig van fogkefe, hisz sose tudni, hol alszik. Éber, aki hajnalonta felhívogatja a tanárait, szabályszerűen bemutatkozik és előadja, hogy van egy kiváló ötlete.

     - Egyszer csináltunk egy kiállításmegnyitót, ami botrányba fulladt, mert ketten ültek az asztal alatt és ugattak. De nem lehetett tudni, hogy ugatnak, vagy az István a királyt éneklik.

Két pincér lézeng a helyen, de azt nem mondhatnánk, hogy a segítségünkre sietnek: a fiatalabbik korahuszonéves, meglehetős műgonddal körülnyírt hármoszálnyi szakállában lehet minden tudása. Fogalma nincs, mi szerepel az étlapon, és előbb magabiztos ostobasággal, később már sértődötten beszél mellé a velencei kenyeres fussiliről. Hiába intenek, ostobán beleválasztunk a rizottóba, amiről sejthető, hogy problémás lesz: február lévén friss zöldség, Budapesten lévén házi kolbászka se sok állhat rendelkezésre. Meg se érkezik, csak háromnegyed óra után, többedik felszólításra. S míg a többiek hosszas várakozást és szitkozódást követően végre elégedetten ízlelegetik a megérdemelt kacsacombokat, addig mi fanyalogva turkáljuk a borzasztóan elsózott trutymót, amibe, ahogyan az várható volt, házi kolbászkák helyett cserkészkolbász jutott. Úgy kell nekünk: miért nem küldtük vissza?!

Nos, a főpincér miatt. Ő ezen a helyen az egyetlen szerethető. Mikor szájhúzva jelezzük, hogy nem az igazi az étel, megjegyzi:

     - De hát tessék csak megérteni, el kell adnunk a sörünket.

     Ezután ha nem is minden, de pár dolog meg van bocsátva. Ez az ötvenesforma ember kisvendéglőbe illik, kockásabroszosba, ahol incselkedhet a vendégekkel, nem egy ilyen hodályba, ahol a látszólagos kifinomultság mögött nem csak szakmai tudás nincs, de világítás se a női vécében.

 

De legyünk igazságosak: a desszert, a sült puding helyrebillent. Rejtély, hogy az izgalmasan krémes-folyós pudingot hogy tudták az olajban sütés erejéig formában tartani, de a végeredmény kiváló. És mellé Vázsonyi János és Soós Gabriella leheletfinom zenéje a vigasz az előzményekért.

     Ez, kérem, ez aztán irodalmi közélet.

     Kicsit házi, néha fájdalmas, meg apró is meg fanyalog is, és többnyire a hangulat menti meg a produkciót. Ez mind hozzá tartozik. Meg az is, hogy a vacsorából elköszönve hazáig támogatjuk önjelölt szépíró barátunkat, aki talajrészegen Füst Milánt szaval idegeneknek, őszintén meggyőződve arról, hogy ezek az ő versei – csak ez már egy másik regiszter.