hirdetés

Irodalom az éjszakában

2018. március 29.

21 helyszínen, 21 országból, 21 megfogalmazás, avagy különbözik-e a vonzódás, szerelem, szeretet, párkapcsolat fogalmunk más kultúrákétól, vagy minden szerelem ugyanolyan? Irodalom Éjszakája 2018 – Helyszíni tudósításunkat olvashatják.

hirdetés

21 helyszínen, 21 országból 21 megfogalmazás, avagy különbözik-e a vonzódás, szerelem, szeretet, párkapcsolat fogalmunk más kultúrákétól, vagy minden szerelem ugyanolyan? Miben különböznek, és miben hasonlítanak a meghallgatott szövegek? Az Irodalom Éjszakáján jártunk ezeken a kérdéseken merengve. Lelőjük a poént: ez is, az is, igen is, nem is.

Az esténk útvonaltervezéssel kezdődött. A magát irodalmi happeningnek definiáló kezdeményezés harmadik alkalommal hozta játékba a kortárs világirodalmat Budapest VI. kerületének különböző helyszínein, ahová az olvasóközönség leginkább térképet vagy szőnyeget vásárolni tér be. Az útvonalterv elkészítésére azért volt szükség, mivel 21 országból érkezett szövegrészletet hallgathattunk meg 21 különböző helyszínen, 21 (ami inkább 24) radnótis és a Radnóti Színházhoz közel álló színész tolmácsolásában, mindezt ráadásul március 21-én. A téma pedig mi más lehetett volna ezen a télbe hajló, első tavaszi estén, mint a szerelem. Ketten vágtunk neki az irodalom éjszakájának, azzal a tervvel, hogy a lehető legtöbb helyszínre elmegyünk. A teljesség igényével indultunk, de nem minden helyszínre értünk el a szűkös idő miatt.

Fotó: Szabó Márta

A meghallgatott szövegek hasonlósága abban áll, hogy mindig csak egy szereplő szemszögéből látjuk az adott kapcsolatot, csak az egyik fél érzéseivel, vágyaival tudunk azonosulni. Mart Kivastik Kilátás című novellájában egy észt kocsmáros olyan megilletődve mondja ki, „szeret engem", mintha ez a mondat még soha senki száját nem hagyta volna el. Hilde Østby regényrészletében (A vágyakozás enciklopédiája) a norvég Clara plátói szerelmének lerágott és szertehagyott körömdarabjait összegyűjti, dobozba rakja, és mindenhova magával hordozza. Egy finn anyuka mindkét gyerekét állami gondozásba adja, mert aktuális udvarlóit zavarja a gyerek(ek) jelenléte. Betekintést nyerhetünk abba is, hogy a különböző szerelmesek társadalmi hovatartozása minként befolyásolja hozzáállásukat a kapcsolathoz. Az észt pultos barátnője például még mindig szégyell kedvese előtt átöltözni, mert nem házasok. Azaz a nő házas, csak nem vele. A legtöbb érzelem mégsem akkor ébred a férfiban, amikor a nőről beszél, hanem amikor egy New York-i utazás alkalmával megejtett múzeumlátogatásról. A kocsma vendége, akinek a főszereplő a történetet meséli, meg is lepődik ezen:
– Te?
– Én.
– Minek?
– Mert ingyen volt, azér'.

Nyilván megérte. Annyira, hogy a magát „csak egy pultos"-nak nevező férfi a kiállítás utolsó képén elsírja magát, „azzal véget ér a művészet" – mondja.
A norvég zenész lány, aki egy orosz csellistába, Irinába szerelmes reménytelenül, kifejti barátainak – válaszul arra a kérdésre, hogy mi van, ha Irina nem is leszbikus –, hogy még Nyugat-Norvégiában is nehéz egyszerre homoszexuálisnak és kereszténynek lenni, hát még milyen lehet Oroszországban.

Fotó: Szabó Márta

A legtöbb meghallgatott szöveg egyébként mind szoros kapcsolatban állt a helyszínnel. A brit művészeti egyetemi hallgató, Faith történetét a Resident Art Budapest lakásgalériában hallgathattuk meg, az észt csapos a Radnóti büféjében, a szerelmi bánata miatt apácának állt Clara pedig az Avilai Nagy Szent Teréz Plébániatemplom hittantermében tárulkozott ki, de akadt azért olyan, ahol ennél kicsit több képzelőerőre volt szükség a helyszínválasztás megértéséhez.

Fotó: Szabó Márta

A német Benedict Wells regényrészlete (És véget ér a magány) például az Escape Zone-ban volt hallható. A terem elején lévő labirintust könnyen lehetett egy megfeneklett szerelem szövevényes útjának tekinteni, a felolvasásnak otthont adó, kicsit romos, szocreál bútorokkal berendezett, graffitikkel és ijesztő moncsicsikkel (vagy hasonló furcsa lényekkel) dekorált szoba pedig kellemesen nyomasztó hátteret kölcsönzött a haldokló szerelemnek, mintha csak egy budapesti romkocsmában találkozott volna sok év után először az a régi szerelmespár.

Fotó: Kékes Szaffi

A japán írónő, Itojama Akiko Neet című novellája sem véletlenül kerülhetett a Culinary Insitute of Europe konyhájába. A szöveg alapvetően korunk Japánjának egyik legmeghatározóbb társadalmi problémájával foglalkozik, azaz olyan fiatalokkal, akik úgynevezett NEET-ek (Not in Education, Employment, or Training). Az elbeszélő exbarátja ennek az életformának köszönhetően a létminimumon él, konkrétan éhezik, amit akár a társadalomból való kirekesztettségként is értelmezhetünk. A novellában mintha az étel vagy annak hiánya váltaná ki az érzelmeket. A finn írónő, Rosa Liksom Ideglenes novelláskötetének szereplői sem véletlenül kelhettek a Lengyel Intézet egyik kirakatában életre. Ezek a groteszk, Örkény-alakokat idéző karakterek mintha mindent csak a külvilágnak tennének. Minél jobban eltérnek az átlagostól, annál jobban csillognak.

Fotó: Szabó Márta

Mircea Cărtărescu Miért szeretjük a nőket? című kisprózagyűjteményének egyik darabját Gazsó György olvasta fel az Artpool P60 kiállítóterében. A részlet a nyolcvanas évek kommunista Romániájában mutat be két fiatalt, akiknek korántsem misztikus szerelme szellemi izgalmon és testi vágyakon alapul, de kapcsolatukat a távolság és a titkosszolgálat (Securitate) is ellehetetleníti, amikor a lányt beszervezik. Hogyan is lehetne fenntartható egy szerelem a hatalom elnyomásában?

Fotó: Szabó Márta

A spanyol Javier Marías regényének (Beleszerelmesedések) részletében, amit Tóth Ildikótól hallhattunk a Farm Gastrobarban, a szerelem nem kultúra- és helyspecifikus. Két nő beszélget egy kávézóban. Az egyik nemrég veszítette el a férjét. A másik, míg élt a férfi, gyakran figyelte a házaspárt a kávézóban, de hogyan mondja meg az özvegynek, hogy őket tartotta a tökéletes párnak, miután az egyik fél már halott. A köztük lezajló párbeszédet a házaspárt figyelő nő narrálja. Ez a külső perspektíva érzékenyen világít rá a gyászoló nyelvi gesztusaira, hogyan élteti elhunyt párját a többes szám első személyben, hogyan gondolkodik a veszteség után is kettejük helyett, a betölthetetlen űr hogyan hívja fel magára az özvegy figyelmét a nyelvbotlásokban, és hogyan szégyelli el magát ezért a hibáért. A gyászmunka külső megfigyelése arra mutat rá, hogy a veszteségérzet univerzális, minden kultúrában hasonló.

Fotó: Leličová Marie

Adorjáni Bálint és Józsa Bettina remekül kihasználta az Art&Deco lakberendezési üzlet tereit a tükrök segítségével. A szlovák Pavel Vilikovsky Túláradó érzelem című megerőszakolástörténetét két szereplő, a rehabilitációs intézet asszisztense és a tizenhat éves mozgássérült lány párbeszédéből, a lány naplóbejegyzésszerű gondolatfoszlányaiból és az elbeszélő távolságtartó, értékítéletmentes narrációjából fejthette vissza a közönség. Egy szeretetre és törődésre vágyó lány naplófoszlányaiban eleinte úgy beszél a zaklatóról, mint az első igaz szerelméről. A szerző érzékenysége felkavaróan rámutat a kiszolgáltatott helyzetben lévőkre, ahogyan védtelenül-védhetetlenül zaklatás áldozatai lesznek, miközben egy fals szerelemfelfogás által igyekszik az elkövető elhitetni az áldozattal, hogy az aktus helyénvaló, az a szerelem, amikor fáj. A tér különlegessége, hogy a nézőket szembe ültették a megerőszakoló férfi szólamát olvasó színésszel, míg a háta mögé akasztott tükörben a lány szólamát olvasó színész gesztusai voltak követhetőek, jelezve, az áldozatok szégyent éreznek, nem tudnak beszélni a megalázó helyzetekről, ezért szükség van egy médiumra, esetünkben a prózára, amely hangot ad és tükrözni tudja a probléma jelenvalóságát és mélységét.

Fotó: Leličová Marie

A felolvasások minden félórában ismétlődtek az egyes helyszíneken, hogy az érdeklődők egyik helyről a másikra érhessenek. Néhány helyre csak becsekkoltunk, ha épp elkezdődött a felolvasás, kerestünk egy másik helyet, hogy a húszperces várakozás helyett inkább új szövegekkel ismerkedhessünk. A közönséget az irodalmi élmény mellett a rendezvény térképéhez mellékelt lap is motiválta, amelyre a szerzők országainak kulturális intézményei nyomhatták rá pecsétjüket a felolvasást követően. Aki négy pecsétet összegyűjtött, részt vehetett a záró könyvsorsoláson, amit az Anker'tben rendeztek, a Molnár Enikő Jazz Band koncertjével együtt.

Fotó: Szabó Márta

A helyszínek közötti útvonalakon térképpel és Irodalom Éjszakája-kiadványokkal szaladgáló emberekkel találkoztunk, akik a térkép és az utcanévtáblák összeegyeztetésén munkáltak. A súlyos szövegek között jól esett a március végi hűvös, tisztulni próbáltak a fejek a megrázó vagy épp kedves szerelmi történetektől, hogy az agyunkban és lelkünkben legyen hely a következőknek. Máris várjuk a a 2019-es Irodalom Éjszakáját.

 

Irodalom Éjszakája 2018
21 helyszínen, 21 országból 21 megfogalmazás, avagy különbözik-e a vonzódás, szerelem, szeretet, párkapcsolat fogalmunk más kultúrákétól, vagy minden szerelem ugyanolyan? Miben különböznek és miben hasonlítanak a meghallgatott szövegek?  Az Irodalom Éjszakáján jártunk ilyen kérdéseken merengve. Lelőjjük a poént: ez is, az is, igen is, nem is.
Az Irodalom Éjszakáját megelőző előkészületek útvonaltervezéssel kezdődtek. A magát irodalmi happeningnek definiáló kezdeményezés játékba hozta a kortárs világirodalmat Budapest VI. kerületének különböző helyszíneivel, ahová az olvasóközönség mondjuk térképet vagy szőnyeget vásárolni tér be. Az előzetes útvonal elkészítésére azért volt szükség, mivel idén 21 országból érkezett szövegrészletet hallgathattunk meg 21 különböző helyszínen, 21 (ami inkább 24) radnótis és a Radnóti Színházhoz közel álló színész tolmácsolásában, mindezt ráadásul március 21-én. A téma pedig mi más lehetett volna ezen a fagyba torkolló, csodás elsőtavaszi estén, mint a szerelem. Ketten vágtunk neki az irodalom éjszakájának, azzal az útvonaltervvel, hogy a lehető legtöbb helyszínre elmegyünk és meghallgatjuk a felolvasásokat. A teljességre törekvés igényével indultunk, de az idő szűkössége miatt csak az alábbi helyszínek meglátogatása sikerült.
A meghallgatott szövegek hasonlósága abban áll, hogy mindig csak egy szereplő szemszögéből látjuk az adott kapcsolatot, csak az egyik fél érzéseivel, vágyaival tudunk azonosulni. Mart Kivastik Kilátás című novellájában egy észt kocsmáros olyan megilletődve mondja ki, „szeret engem”, mintha ez a mondat még soha senki száját nem hagyta volna el. Hilde Østby regényrészletében (A vágyakozás enciklopédiája) a norvég Clara plátói szerelmének lerágott és szertehagyott körömdarabjait összegyűjti, dobozba rakja és mindenhova magával hordozza. Egy finn anyuka mindkét gyerekét állami gondozásba adja, mert az épp adott udvarlóit zavarja a gyerek/ek jelenléte.
Betekintést nyerhetünk abba is, hogy a különböző szerelmesek társadalmi csoportokhoz való tartozása, minként befolyásolja hozzáállásukat az egész kapcsolathoz. Az észt pultos barátnője például még mindig szégyell előtte átöltözni, mert nem házasok. Azaz a nő házas, csak nem vele. A legtöbb érzelem mégsem akkor mutatkozik a férfin, amikor a nőről beszél, hanem akkor, mikor kitér arra, hogy a New York-i utazás alkalmával elmentek egy múzeumba. A kocsma vendége, akinek a főszereplő a történetet meséli jól meg is lepődik ezen:
- Te?
- Én.
- Minek?
- Mert ingyen volt, azér’.
Nyilván megérte. Annyira, hogy a magát „csak egy pultos”-nak nevező férfi a kiállítás utolsó képén elsírta magát, „azzal véget ér a művészet” – mondja.
A norvég zenész lány, aki egy orosz csellistába, Irinába szerelmes reménytelenül, kifejti barátainak – válaszul arra a kérdésre, hogy mi van, ha Irina nem is leszbikus – még Nyugat-Norvégiában is nehéz egyszerre homoszexuálisnak és kereszténynek lenni, hát még milyen lehet Oroszországban.
A legtöbb meghallgatott szöveg egyébként mind szoros kapcsolatban állt a helyszínnel. A brit művészeti egyetemi hallgató Faith történetét a Resident Art Budapest lakásgalériában hallgathattuk meg, az észt csapos a Radnóti büféjében, a szerelmi bánata miatt apácának állt Clara pedig az Avilai Nagy Szent Teréz Plébániatemplom hittantermében tárulkozott ki, de akadt azért olyan, ahol ennél kicsit több képzelőerőre volt szükség a helyszínválasztás megértéséhez. A német Benedict Wells regény részletének (És véget ér a magány) például az Escape Zone adott otthon. A terem elején lévő labirintust könnyen lehetett egy megfeneklett szerelem szövevényes útjának tekinteni, a felolvasásnak otthont adó, kicsit romos, szocreál bútorokkal berendezett, graffitikkel és ijesztő moncsicsikkel (vagy hasonló furcsa lényekkel) dekorált szoba pedig kellemesen nyomasztó hátteret kölcsönzött a haldokló modern szerelemnek, mintha csak egy budapesti romkocsmában találkozott volna sok év után először az a régi szerelmespár. A japán írónő Itojama Akiko Neet című novellája sem véletlenül kerülhetett a Culinary Insitute of Europe konyhájában megrendezésre. A novella alapvetően korunk Japánjának egyik legmeghatározóbb társadalmi problémájával foglalkozik, azaz olyan fiatalokkal, akik úgynevezett NEET-ek (Not in Education, Employment, or Training). Az elbeszélő ex barátja ennek az életformának köszönhetően a létminimumon él és konkrétan éhezik, amit itt akár a társadalomból való kirekesztettségként is lehet értelmezni. A novellában mintha az étel, vagy annak hiánya váltaná ki az érzelmeket, ezen keresztül bemutatva a problémát. A finn írónő Rosa Liksom Ideglenes novelláskötetének szereplői sem véletlenül kelhettek a Lengyel Intézet egyik kirakatában életre. Ezek a groteszk Örkény stílusát idéző karakterek, mintha mindent csak a külvilágnak csinálnának. Minél jobban eltérnek az átlagostól, annál jobban csillognak.
Mircea Cărtărescu Miért szeretjük a nőket? című kispróza gyűjteményének egyik darabját Gazsó György olvasta fel az Artpool P60 kiállítótérben. A részlet a nyolcvanas évek Romániájának kommunista érájában mutat be két fiatalt, akik között a létrejövő szerelem nincs misztifikálva, szellemi pezsgésen és testi vágyakon alapuló kapcsoltukat nemcsak a távolság, hanem a titkosszolgálat (Securitate) is ellehetetleníti, amikor a lányt beszervezik, majd kiábrándultsága még jobban elidegeníti őt az elbeszélőtől. Hogyan is lehetne fenntartható egy szerelem a korszak hatalmi elnyomása alatt?
A spanyol Javier Marías regényének részletében, amit Tóth Ildikótól hallhattunk a Farm Gastrobarban, nem érződik a szerelem kultúra- és helyspecifikus bemutatása. Két nő beszélget egy kávézóban. Az egyik nemrég veszíttette el a férjét. A másik, míg élt a férfi, gyakran figyelte a házaspárt a kávézóban, de hogyan mondja meg az özvegynek, hogy őket tartotta a tökéletes párnak, miután az egyik fél már halott? A köztük lezajló párbeszédet a házaspárt figyelő nő gondolatai egészítik ki narrátorként. Egy külső perspektíva megfelelő érzékenységgel világít rá a gyászoló nyelvi gesztusaira, hogyan élteti elhunyt párját a többes szám első személyében, hogyan gondolkodik a veszteség után is kettejük helyett, a betölthetetlen űr hogyan hívja fel magára az özvegy figyelmét a nyelvbotlások által, és hogyan szégyelli el magát ezért a hibáért. A gyászmunka kívülről történő megfigyelése egy univerzális veszteségérzetre mutat rá, amely minden kultúrában hasonló módon nyilvánulhat meg.
Adorjáni Bálint és Józsa Bettina felolvasása nagyon jól kihasználta az Art&Deco lakberendezési üzlet tereit a tükrök segítségével. A szlovák Pavel Vilikovsky Túláradó érzelem című megerőszakolás történetét két szereplő, a rehabilitációs intézet asszisztense és a tizehatéves mozgássérült lány párbeszédéből, a lány naplóbejegyzés szerű gondolatfoszlányaiból és az elbeszélő távolságtartó, értékítéletmentes narrációjából fejthette vissza a közönség. Egy szeretetre és törődésre vágyó lány naplófoszlányaiban eleinte úgy beszél a zaklatóról, mint az első igaz szerelméről. A szerző érzékenysége felkavaróan rámutat a kiszolgáltatott helyzetben lévőkre, ahogyan védtelenül-védhetetlenül zaklatás áldozatai lesznek, miközben egy fals szerelemfelfogás által igyekszik az elkövető elhitetni az áldozattal, hogy az aktus így rendben van, az a szerelem, amikor fáj. A tér különlegessége, hogy a nézőket szembe ültették a megerőszakoló férfi szólamát olvasó színésszel, míg a háta mögé akasztott tükörben a lány szólamát olvasó színész gesztusai voltak követhetőek, mintegy jelezve, az áldozatok szégyenükben sokszor nem is tudnak beszélni ezekről a megalázó helyzetekről, ezért szükség van egy médiumra, esetünkben a prózára, amely hangot ad és tükrözni tudja a probléma jelenvalóságát és mélységét.
A felolvasások minden félórában ismétlődtek a helyszíneken, hogy az érdeklődők egyikről a másikra elérhessenek, viszont néhány helyre mi is csak becsekkoltunk, mert mire odaértünk, már épp elkezdődött a felolvasás, és kerestünk egy másik helyet, hogy a húsz perces várakozás helyett inkább halljunk szövegeket. A közönség egyik főbb motivációja az volt, hogy a rendezvény térképéhez mellékeltek egy lapot is, amelyre a felolvasott művek országainak kulturális intézményei nyomhatták rá a pecsétet a felolvasást követően. Aki négy pecsétet összegyűjtött, részt vehetett a záróeseményen történő könyvsorsoláson, amit az Anker’tben rendeztek a Molnár Enikő Jazz Band koncertjének kíséretében.
A helyszínek közötti útvonalak mentén térképpel és Irodalom Éjszakája kiadványokkal szaladgáló emberekkel találkozhattunk, akiket vagy elkerültünk, hogy hamar odaérjünk a következő felolvasásra, vagy épp szembe jöttek velünk, a térkép és az utcanévtáblák összeegyeztetése közben. A súlyos szövegek között jól esett a március végi hűvös, tisztulni próbáltak a fejek a megrázó vagy éppen kedves szerelmi történetek befogadásától, hogy a következő felolvasásoknak helyet készítsünk az agyunkban és lelkünkben. Máris várjuk a a 2019-es Irodalom Éjszakáját.

Sárkány Tímea – Szilasi Flóra

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.