hirdetés

Czakó Zsigmond életéről és öngyilkosságáról

Irodalomtörténeti adalékok egy kortárs regényhez

2018. december 1.

Miket érdemes tudni a fiatalon öngyilkosságot elkövetett XIX. századi drámaíróról? Miért ne higgyünk egy posztmodern írónak? És hihetünk-e az irodalomtörténészeknek? A Léleknyavalyák című regény titokzatos alakjáról gyűjtöttük össze információkat. – Kiss A. Kriszta portréja Czakó Zsigmondról.

hirdetés

Hálás vagy hálátlan feladat a – róla szóló tanulmányokat nem feltétlenül ismerő, a XIX. századi irodalomban nem kifejezetten jártas – nagyobb közönségnek Czakó Zsigmondot röviden és lényegre törően bemutatni: még nem döntöttem el. Számomra csupán az vált egyértelművé Milbacher Róbert Léleknyavalyák című regényét olvasva, hogy többet szeretnék megtudni a drámaíróról: az életéről, a haláláról, a szövegeiről. Talán a regény többi olvasójának is érdekes adalékokkal szolgálhat, illetve visszamenőleg hozzátehet az olvasásélményhez egy kisebb irodalomtörténeti áttekintés.

Barabás Miklós: Czakó Zsigmond

Szembetűnő az – az egyébként nem túl meglepő – tendencia, hogy a 27 évesen öngyilkosságot elkövetett íróhoz a legtöbben tragikus, ugyanakkor mindmáig rejtélyes halála felől közelítenek. A legutóbbi Czakó-monográfia szerzője is megfogalmazza, hogy „helyeselhető lenne, ha az érdeklődés inkább Czakó Zsigmond élete, mintsem halála felé fordulna." (1) Ennél pedig még gyümölcsözőbb volna, ha a művei felé irányulna az érdeklődés (ahogyan az egyébként a monográfia írójáról, Dörgő Tiborról elmondható). Czakó Zsigmond neve egészen valószínű, hogy az ország egyetlen gimnáziumában sem hangzik el, és az egyetemi előadásokon is ritka, illetve tanárfüggő, hogy szóba kerül-e. Ami nemcsak azért meglepő tény, mert az 1840-es évek egyik legismertebb drámaszerzője, és a '48-as forradalom előtti irodalmi kör egy oszlopos (bár sok szempontból mindig elkülönülő) tagja volt Czakó, hanem mert egy-egy műve valóban kiemelkedő – bár nem túlbecsülendő – tehetségét igazolja. Felejtés ellen nemigen tudok jobb eszközt elképzelni, mint egy szépirodalmi művet (ezzel élt Milbacher, és korábban már Jókai is egy novellájában), de azok sem maradnak olvasnivaló nélkül, akik kifejezetten az adatokra kíváncsiak: én magam elsősorban Szilágyi Márton 2005-ös tanulmányára, illetve a már citált monográfiára támaszkodom Czakó Zsigmond bemutatása során.

Nem annyira titokzatos, mint halálának körülményei, de ugyanúgy meghatározhatatlan, pontosan mikor született Czakó Zsigmond. Csak keresztelőjének dátuma ismert – a kutatók ebből a dátumból igyekeznek visszakövetkeztetni, volt azonban olyan is, aki a drámaíró öccsét, míg más az édesanyját kereste fel a pontos nap kiderítése érdekében. Annyi biztos, hogy 1820 júniusában született Czakó Zsigmond az erdélyi Dés településén. Édesapjáról rendszerint minden tanulmány említést tesz – a fia életét meghatározó személyként mutatják be –, hiszen megszállottja volt a középkorban elterjedt áltudománynak, az alkímiának, e mániája és egy ellene indított igazságtalan per miatt a családi birtokot elárverezték, így vagyon nélkül maradtak. Az apa ezután sem fejezte be az állandó kísérletezést, ezért a két fiú édesanyja testvéréhez költözött Tordára, akivel ezután együtt egyengették a fivérek útját. Czakó édesanyjának egyik visszaemlékezéséből tudhatjuk, hogy a későbbi drámaírónak már gyermekkorában is érdekes világnézete volt, rajzain fordítva szerepeltette a világot: a ló utazott a szekéren, amit az emberek húztak, és a róka kergette a vadászkutyát. Tanulmányait Désen, Kolozsváron, Nagyenyeden és Pesten folytatta, de Bécsben is tartózkodott néhány hónapot művelődés céljából. Vándorszínésznek állt, ahogyan az a korban megszokottnak is tekinthető (emlékezzünk csak Petőfire és Aranyra), de a színpadon nem volt kiemelkedő tehetség, egy-egy epizódszerepnél, illetve a színházi énekkarnál nem jutott tovább. Természetesen ez nem is szerepelt vágyai között, hiszen ő mindig is írni szeretett volna. 24 éves volt, mire végre elfogadták és színpadra állították egy darabját, a Kalmár és tengerészt, amivel dicsőséget és elismerést szerzett. Következő drámáját, a Végrendeletet is siker koronázta, és hasonlóan jó fogadtatásban részesült egy általa lefordított francia darab bemutatója is.

Azonban mintha szükségszerű lenne, hogy a sorozatos sikerek után bukás következzék: ezután született drámáját, a mindössze négyszereplős kamaradarabot, a filozofikus hangvételű, nevelésről és annak kudarcairól szóló Leonát már sem a kritika, sem a közönség nem ünnepelte – annak ellenére, hogy ekkorra már a Nemzeti Színház házi szerzőjének számított Czakó. Előző drámáiban megmutatta, hogy pontosan tudja, hogyan működik a korabeli magyar színjátszás – de a Leona írása során ez nem szerepelt célja között: egy olyan mély, bölcseleti szöveget hozott létre, amelyre az akkori közönség egyáltalán nem volt felkészülve. Nem tudtak mit kezdeni a bemutatott panteista világnézettel (buddhistának gondolta a korabeli kritika, és nem is annyira alaptalanul, mivel a szerző élénk érdeklődést mutatott a keleti filozófiák felé), a cselekmény alakulása és a szereplők motivációi megmagyarázhatatlanok voltak számukra. Laczkó Mihály így foglalja össze a lényegét: „a társadalom, a modern civilizáció elaljasítja az embert; a szabad természetben élt remeteélet pedig tragikusan védtelenné teszi minden külvilágival szemben. A tragédia éppen ezért teljes – nincsen emberi hely, se itt, se ott, sehol." (2) A darab nem is ért meg sok előadást, és a szerző újra elnyomta kísérletező kedvét, amikor következő drámáját, A könnyelműeket írta. Solt Andor foglalkozik legbehatóbban Czakó „tépett lelkével" – tanulmányában arról ír, hogyan élt idegenül „közömbös és ellenséges embertársai között". (3) Leginkább az általa írt drámák főhősein keresztül próbálja megfejteni lelkivilágát, de részletesen kitér a szerző életének viszontagságaira is: a kritika kegyetlenségére, a mindennél jobban vágyott elismertségre, a folytonos elégedetlenségre saját magával szemben, a közönség követelményeihez való idomulásra, amely sértette Czakó kifinomult(abb) ízlését – megmutatja tehát, hogy irodalomszociológiai szempontból is érdemes öngyilkossága okait keresni. És talán érdemesebb, mint bárhol máshol...

A zongorajelenet Czakó Zsigmond Végrendelet című drámájából, metsző Tyroler József
Laborfalvi Róza mint Gróf Alpáriné, Lendvay Márton mint Gróf Táray Béla, Komlóssy Ida mint Antónia

Versényi György 1882-ben jelentette meg írását, amelyben – igencsak tömören és mindenfajta alátámasztás nélkül – azt próbálja meg bebizonyítani (vagy talán inkább elhitetni), hogy szerelmi bánat okozhatta Czakó öngyilkosságát: „ha igaz a rokonok állítása, úgy a rejtvény igen egyszerű módon megfejthető volna. Ők azt mondják, hogy a költőnek K. R. aszszonynyal volt szerelmi viszonya. A nő halála után megtalálták hagyatékában a költő leveleit, melyek e viszony bensőségéről tanúskodtak." (4) Ezt a szóbeszédből hallott „állítást" Szilágyi Márton rendkívül szellemesen így cáfolja meg: „Versényi nem árulja el az állítólagos szerető nevét sem, így ezen a nyomon sem lehet elindulni; Czakó hozzá intézett levelei pedig azóta sem bukkantak fel sehol, sőt, egyetlen irodalomtörténész (Versényi sem!) sem beszélt arról, hogy valaha is látta volna őket, így hát bizonyítani se bizonyítanak semmit. Arról pedig még nem is szóltunk, hogy ezeknek az állítólagos leveleknek a létéről miért éppen Czakó rokonsága szerzett volna tudomást, amikor a – Versényi szerint: férjezett – asszony halála után bukkantak fel a nő hagyatékából. Mindebből a logikailag és forráskritikailag is felettébb bizonytalan előzményből aztán igen nehéz levezetni az öngyilkosság tényét: kérdéses, nem újabb lélektani rejtélyt nyitna-e meg annak föltételezése, hogy valaki egy ilyen szituációból egy nyilvános főbelövésbe meneküljön? Az amerikai párbaj fölvillantása pedig talán már egyértelműen irodalmi hatás: Jókai Mire megvénülünk című regénye ismert alapkonfliktusának adaptálása – itt csak azt nem lehet eldönteni, ez is a rokonok verziója-e (ha igen, jól mutatná az irodalmi alapanyagból eredő konfabuláció jellegzetességeit), vagy már Versényi innovatív ötlete." (5) Hasonló „innovatív ötletek" és – nem feltétlenül rossz szándékú, Csengery Antal esetében például indokolt – ferdítések találhatók szinte minden visszaemlékezésben, de talán a szerelmi viszony az egyik leghangsúlyosabb a rejtélyt kutatók számára. Ezért is fontos kiemelni, hogyan került be a diskurzusba ez a „viszony" és ezek a „levelek".

Szükségszerűen következik portrém műfajából, hogy korántsem adhatok teljes képet Czakó Zsigmondról... de talán nem is lehet róla egy ilyen képet megalkotni. Látjuk ugyanis, hogy a sok évvel ezelőtt keletkezett tanulmányok és a közelmúltban publikált írások szerzői is mind-mind az információk hiányából következő bizonytalanságuknak adnak hangot (aki nem így tesz, annak szövegéhez gyanúval kell fordulnunk). Ami pedig a lehető leginkább összezavar, hogy amikor ezeket a szövegeket időrendben olvassuk, egymásnak teljesen ellentmondó tényeket (?) találunk, ami miatt egyre eldönthetetlenebbé válik, ki volt valójában Czakó Zsigmond, és miért lett – éppen így, a Pesti Hírlap szerkesztőségében – öngyilkos? A 2018-ban született regény látszólag választ ad a kérdéseinkre. De ne feledjük, hogy egy (a posztmodern játékokat előszeretettel használó) szépirodalmi alkotásról van szó, és nem tényirodalomról. A Léleknyavalyák egyik legnagyobb érdemének tartom, hogy könnyen ösztönözheti az olvasókat az elfeledett drámaíró utáni kutatásra. Ha Hummel József példáját követve csak néhány napot szánunk Czakó személyére, még több izgalmas információval gazdagodhatunk.

 

JEGYZETEK:

(1) DÖRGŐ Tibor, Czakó Zsigmond és világértelmező drámái, Budapest, Napkút Kiadó, 2004, 39.
(2) LACZKÓ Mihály, „Aki tövis közt bolyongott”: Czakó Zsigmond, História, 1989, 28-30.
(3) SOLT Andor, Czakó Zsigmond, a tépett lélek, It, 1940, 53.
(4) VERSÉNYI György, Adalékok Czakó Zsigmond életéhez, Figyelő, 1882, XIII. köt., 321-323.
(5) SZILÁGYI Márton, „sötét halálával az öngyilkolásnak...": Czakó Zsigmond halála, It, 2005, 20-41.

Kiss A. Kriszta

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.