A  zsidó időszámítás 5709. évében, Ijár hó ötödik napján (a mi naptárunk szerint 1949. május 4-én), amely nap Izrael függetlenségi nyilatkozatának, egyben az állam megalapításának első évfordulója volt, egy jeruzsálemi rabbi azzal a javaslattal állt elő, hogy az aznap világra jött gyermekeket nevezzék Tesúának (szabadulás), ha lánynak, illetve Herútnak (szabadság), ha fiúnak születnek. A nyílt és határozott javaslat híven tükrözte az egyéves állam születésnapját ünneplő emberek hangulatát: naivak voltak, büszkék, közösségi szelleműek és szentimentálisak. Újszülött fiaiknak mindig emlékezniük kell az apáik és bátyjaik fegyvereivel kivívott áldásra, újszülött lányaik pedig sosem feledkezhetnek meg népük múltjának fájdalmairól. Az állandó harckészültségben, de magabiztosan élő nép a függetlenség érzelmi terheinek ilyeténmegosztását teljesen méltányosnak tekintette. Az amerikai megfigyelők szerint a lányok jártak jobban. A szabadulás szép szó, múltat idéző, de tiszta és érthető, ősi,mégis magával tudja ragadni a képzeletet. Könnyű magunk elé képzelni a Szabadulás nevű, sötét szemű szüzeket, amint ünnepélyes léptekkel vonulnak a háromezer év és három világvallás mártírjainak és hőseinek vérével átitatott, napégette történelmi helyszíneken. A szabadság szót azonban az amerikaiak kevesebb bizakodással használják.
Túl sokszor hallottuk emlegetni túl könnyedén, túl sokszor hallottuk, amint visszaéltek vele, és túl gyakran alkalmazták épp az ellenkezőjére. Élei lepattogzottak, fénye túlságosan megkopott az agyafúrt demagógok száján, semhogy egyéni minősítés nélkül kellő hitele volna. Hiszünk ugyan benne, de nem vagyunk biztosak abban, hogy amikor szomszédunk kiejti e szót, ugyanazt érti-e rajta, mint mi. De ebben a pillanatban Izraelben nem léteztek efféle kétségek. Később az érettség jelentéstana árnyékot vet majd a szóra, de 5709. Ijár 5-én Izraelben még minden férfinak, nőnek és gyereknek ugyanazt jelentette, így hát kitódultak az utcákra, megtöltötték a városokat, parádét rendeztek, petárdákat lőttek az égbe, tapsoltak, éljeneztek és énekeltek a szabadság tiszteletére. Tel-Aviv utcái – jóllehet a napfényben repdeső zászlók valamelyest felvidították – határozottan kopottabbnak, gyűröttebbnek tűntek, mint utolsó látogatásomkor, 1943-ban, amikor az amerikai hadsereg egy pihenőtábort üzemeltetett a közelében. A csak nemrég alapított várost, a sietősen, szinte egy kaptafára épült Tel-Avivot amagamodern, nyers német stílusával, úgyszólván mindenütt fakó homokszínűre festett betonfalaival sosem lehetett szépnek nevezni, de nagyon tiszta és rendezett volt, házait roppant gonddal tartották A függetlenség napja karban, s mindenfelé apró zöld és virágzó kertek tarkították az erkélyek mérhetetlen sokasága alatt. A háború és az elhanyagoltság éveinek hatása mostanra mindenütt szembetűnt: a málladozó festékrétegek, elgörbült zsalugáterek, bombák ütötte sérülések, elszakadt vezetékek, elvadult, gyomos kertek között az embernek az volt az érzése, hogy jóval többen költöztek a városba, mint amennyien kényelmesen elférnének benne. Még az a pár új épület is a régi sivár, szögletes stílusban épült, mintha az a Berlin-mániás építész, aki a korábbi városképet kialakította, máig is őrizné zsarnoki egyeduralmát. A függetlenség kivívásának első évfordulóján a főútvonalakon és a vízparton akkora volt a tömeg, hogy nehéz lett volna tiszta képet nyerni az épületekről.
 A város külterületeiről és az ország távolabbi pontjairól is ünneplő emberek sokasága özönlötte el az utcákat, lepte el a tengerpartot, a bárokat és az éttermeket, s a délutánra tervezett díszszemle útvonala mentén fürtökben lógtak az ablakokból meg az erkélyekről. Megszámlálhatatlan – a khaki húszféle árnyalatából készült, legkülönbözőbb szabású egyenruhát viselő – katona csatlakozott a tömeghez. Virággal díszített dzsipek, amerikai gyártmányú harckocsik és a hadsereg színeiben pompázó parancsnoki gépkocsik száguldoztak lármásan, ijesztő sebességgel a sétálgató polgárok tömegei között. A járművek rozoga állapotban voltak: behorpadt, sérült karosszériák, törött fényszórók, repedt szélvédők, mintha a hadsereg még az ünnepen sem akarta volna eltüntetni a győzelemért vívott harc nagy becsben tartott sebeinek nyomát. A főként brit és amerikai egyenruhát, Afrika-hadtest típusú sapkát viselő katonák többsége a győztesek közismerten kőkemény, magabiztos arckifejezését öltötte magára. Rémületesen fiatalnak látszottak valamennyien, kivált a tisztek, még a legmagasabb rangúak is. A tény, hogy nemrég fejeztek be egy igen küzdelmes hadjáratot, jól láthatóan emelte felkészültségüket, megedzette izmaikat, és pihenni is eleget pihentekmár, hogy eltűnjenek róluk a gyötrelmes kimerültség nyomai. Sok tiszt a brit gárdistáknál meg a királyi légierőnél divatos dús seprűbajuszt viselte, arcbőrük pedig a hegyekben és a sivatagban töltött hosszú hónapok alatt alaposan lebarnult, amitől erőteljesen emlékeztettek a brit 8. hadsereg katonáira a Tunézia elfoglalását követő időszakból. Megemlítettem a hasonlóságot egy honfitársamnak, aki már hosszú ideje élt Tel-Avivban. A férfi az errefelé jól ismert kajánsággal vágott vissza: „Magamég nem hallotta? A zsidók lassan normalizálódnak.” A katonák ide-oda kószáló csoportjai újra meg újra rázendítettek vidám győzelmi dalaikra, hogy ezzel is emeljék az ünnepi hangulatot. Nem tudok héberül, de ezekben a diadalmas dallamokban nyoma sem A függetlenség napja volt annak a fenyegető felhangnak, ami teljesen átszövi például a szintén gyakran éneklő német csapatok indulóit. Mindazonáltal ha valaki azt hinné, hogy ezek a katonák afféle egyszerű, „túl jó, hogy igaz legyen” fiatal férfiak, akiknek a szíve csordultig teli van hazafias érzelmekkel, elég egy rövid beszélgetés velük, hogy az illető ráébredjen tévedésére. Először is,mintminden katona, ők is meg voltak győződve arról, hogy az efféle díszszemléket elsősorban a civilek kedvéért rendezik, és a masírozás csupán fárasztó nyűg annak az egységnek, amelyik elég peches, hogy kijelöljék a feladatra.

Az első katona, akivel beszéltem, öt évet szolgált a Brit Királyi Légierőnél, előbb Észak-Afrikában, majd Krétán és Olaszországban, aztán négy évet a Haganábanmeg az izraeli hadseregben, és semmimásra nem vágyott, csak arra, hogy leszereljék. Pedig nem voltak túl vérmes reményei a civil életben rá váró esélyeket illetően, mivel a hadviselésen kívül semmi máshoz nem értett, ráadásul nyelvi nehézségei is akadtak: folyékonyan beszélt ugyan angolul, franciául és németül, de héberül egymukkot sem tudott, ami érzése szerint súlyos gazdasági hátrányt jelent majd számára egy olyan országban, amely ősi, rendkívül nehéz anyanyelve segítségével, látványos erőfeszítések árán igyekszik egységesíteni a világ minden tájáról összeverődő, soknyelvű népességét. Komoly gondot okozott az országnak a békés polgári életbe beilleszteni azt a rengeteg fiatalembert, akik serdülőkoruk óta csak a háborúzást és az öldöklést tanulták. Hasonlóan az idősebb franciákhoz, akik szeretettel és aggodalommal figyelték az FFI (Forces Françaises de l’Intérieur) féktelen ifjait, hasonlóan az amerikai pszichiáterekhez, akik gyanakodva méregették saját hadseregünk hazatérő ejtőernyőseit és vadászpilótáit, mivel az egykori hősök megmagyarázhatatlan erőszaktetteitől és lelkibeteg anarchizmusától rettegtek, Izrael polgárai szintén szorongva fürkészték Jeruzsálem védőinekmeg a Negev-sivatag győzteseinek arcán a veszélyesség esetleges jeleit. Egy újszülött államnak, amely egy élet-halál háborút követő káosszal küszködik, amelyet újabb és újabb hullámokban özönlenek el az Európából, Észak-Afrikából meg Ázsiából érkező bevándorlók – mégpedig végletesen eltérő kultúrájú és életszínvonalú bevándorlók, közülük sokan a koncentrációs táborokban töltött évektől testileg, lelkileg leromlott állapotban –, egy ilyen államnak a legfőbb vágya természetesen a stabilitás. A stabilitás pedig megköveteli, hogy minél hatalmasabb területeket hódítsanak vissza a sivatagtól a mezőgazdaságnak, hogy új gyárakat építsenek, a régieket meg korszerűsítsék, hogy kevesebbet énekeljenek és többet dolgozzanak, hogy halványodjon a dicsőség, és másfajta, talán nehezebb áldozatokat hozzanak meg. A függetlenség napja Továbbra is kérdés, mennyire lesz kedvükre való a hét esztendeig fegyvert viselő, vasállú fiatalembereknek, hogy megműveljék ameghódított földet, és működtessék az életük árán megvédett gépeket.

Irvin Shaw: Izraeli riportok - Robert Capa 94 fotójával, fordította Résch Éva

Az Izraeli riportok Irwin Shaw és Robert Capa közös munkája, akik 1949-ben találkoztak Izraelben, és együtt utazták be az országot. Nem a hagyományos író-fotós felállásban dolgoztak, egymástól függetlenül igyekeztek érzékeltetni az ősi szent föld újjászületésével felmerülő ígéreteket és nehézségeket. Munkájuk végére érve csodálkozva tapasztalták, hogy más-más műfajban készített anyagaik meglepő módon kiegészítik egymást.
Könyvük a modern újságírás lenyűgöző példája – tömör, személyes hangvételű, őszinte, egyszersmind mélyen az események felszíne alá hatol. A viharos gyorsasággal változó események közepette Izrael problémáinak természetét és népének ethoszát igyekszik megragadni, akár Jeruzsálemről, Tel-Aviv modern metropolisáról vagy a hatalmas, megművelendő térségekről tudósít.
Szerzői nem titkolják az új nemzet iránti lelkesedésüket, de távol áll tőlük, hogy propagandaművet gyártsanak. A kétségeket és nehézségeket éppúgy megörökítik, mint a bátorságot, reményt és elkötelezettséget.

Irwin Shaw (1913–1984) amerikai író, színpadi szerző és újságíró – a híres háborús regény, az Oroszlánkölykök (1948) alkotója – a The New Yorker és a Holiday magazin megbízásából utazott Izraelbe. Jelen könyv szövegének javát e magazinokba szánt tudósításai adják, s a képaláírások is tőle származnak.

Robert Capa (szül. Friedmann Endre, 1913–1954) magyar származású fotóriporter és haditudósító többek közt a spanyol polgárháborúban, a második világháború hadszínterein és az indokínai háborúban készült lenyűgöző fotóival vált világhírűvé. Kissé elmosódva (1947) című háborús memoárja és a John Steinbeckkel közös, szovjetunióbeli utazásukról szóló Orosz napló (1948) az elmúlt években magyarul is megjelent. Capa 1948 és 1950 között évente járt és fotózott Izraelben.