Az „Állva temessetek el” klasszikus alapműve a cigánysággal foglalkozó irodalomnak: egy amerikai újságírónő személyes hangú útirajza Kelet-Európa azon népes és sokszínű társaságáról, amelyet „cigányok” gyűjtőnéven szokás emlegetni. Isabel Fonseca könyve a cigányság – e szinte mindenütt marginális helyzetű, régi európai népcsoport – szemszögéből nézve Kelet-Európát, mindenestül felforgatja elképzeléseinket arról, hogy voltaképpen mit is jelent az „európaiság.”

Részlet a „Dukáéknál Albániában” című fejezetből

Jetában sok keserűség volt a házasságával kapcsolatban, amely, mesélte, nem is jött volna létre, ha nem haldoklott volna a nagyapja. „Mielőtt meghalok, még szeretném látni, hogy az én kicsikéim férjhez mennek” – így hangzott az öreg kívánsága. Bexhet volt az egyetlen elérhető, ha nem is ideális férjjelölt (hiszen huszonegy éves korára már három feleséget elfogyasztott), így hát Jeta mellette kötött ki. Jeta ritkán duzzogott és sohasem sajnáltatta magát – nem is ért volna rá -, mégis úgy tekintett magára, sok-sok komikummal, mint akit csúnya igazságtalanság ért. Ennek ellenére hitt a megrendezett házasságban: szerinte nem ezzel volt a baj. A baj, mondogatta hangosan suttogva, Bexhettel van. Holott a legfőbb baj nyilvánvalóan az volt, hogy Jeta messze túl intelligens volt ahhoz az élethez, amelyet élnie kellett, sőt ahhoz is elég okos volt, hogy ezt belássa.
A cigány nőket ritkán sújtja a modern ember rossz közérzete – ahhoz túlságosan szűk térben mozognak. Jeta azonban különlegesen értelmes asszony volt. Marcel közvetítésével a roma polgárjogi mozgalom eszméi is hatottak rá, nem úgy, mint az ostobán önelégült Bexhetre. Népes családjában egyedül ő látott tovább az orránál, és ez kikezdte lelki egyensúlyát, türelmetlenné tette Albániával és Bexhet háza népével szemben.
Egy reggel, amikor már számomra is kezdett egy kicsit unalmassá válni Bexhet borotválkozó mutatványa, elhívtam Jetát, hogy menjünk ando foro – a városba. Vásárolnunk sem kellett, csak sétálgattunk, és Jeta meglepő éleslátással mesélt az életéről. Harminc éven keresztül robotolt ugyanazon a zsebkendőnyi udvaron; felnevelte és kiházasította a gyerekeit. De még ezek a házasságok is csak csalódást, megaláztatást hoztak a számára: hiába bonyolódott – az anyák és nagyanyák feladatát teljesítve – körültekintő és költséges tárgyalásokba az általa megfelelőnek tartott lányok szüleivel, a fiai egymás után meghiúsították terveit, és megszöktették, teherbe ejtették szívük választottját. Sosem pihenhetett, sosem tette ki a lábát egy-két napnál hosszabb időre a Kinostudióból, és akkor is csak a gyerekei érdekében utazott – mint utóbb kiderült, fölöslegesen –, hogy szemrevételezze egyik vagy másik feleségjelöltet.
Megálltunk egy üzlet előtt, amelynek az volt a neve, hogy floktet. Mi az a floktet? – kérdeztem Jetát, mivel semmit sem mondott az üres kirakat, amely mögött csak egy műbőrhuzatú fogorvosi szék és egy vele azonos irányba néző, betontéglákra emelt, régi karosszék látszott. A pulton fél méter magas, rozsdamarta, talán a negyvenes évekből származó szerkezet állt, amely króm felületével és rakétaformájával úgy festett, mint egy ősrégi turmixgép. Csakhogy ez a fura szerkentyű gumicső-csápokat rügyezett, a végükön csipesszel. Aha, szóval szépségszalon!
Bevonszoltam Jetát. Odabent két fehér munkaruhába öltözött, takaros kozmetikuslány álldogált, illedelmesen keresztbe font karral, egy-egy öblös hajmosó tál mellett. A lányok bocsánatkérőn vonogatták vállukat: bár a falon kézzel írt felirat hirdette a manikűrt, pedikűrt és kozmetikai kezelést is magában foglaló, harminc centnek megfelelő összegért kapható twalet complet-t, sajnos hiányoztak hozzá az eszközök: nem volt se körömreszelőjük, se arcfestékük. Az ablakból is látható régi berendezés, amint azt a körülötte kilőtt töltényhüvelyekként heverő, drótkapcsos ólom hajcsavarók is elárulták, nem volt más, mint egy gőzüzemű hajcsavaró-melegítő. Évek óta be sem kapcsolták. Volt viszont samponjuk, vagy legalábbis valami zöld színű lötty egy felirat nélküli műanyag flakonban, így hát kértem egy hajmosást. Eredetileg az volt a célom, hogy befizessem Jetát egy kezelésre. Ebből nem sok valósult meg, de már annak is örültem, hogy végül beleegyezett, hogy ő is megmosassa a haját – méghozzá egy gádzsival. Sosem láttam még olyan elengedettnek, mint itt, a fogorvosi székben, ahogy dudorászva, fitymálón lapozgatta a nyolcvanas évek elejének szovjet divatlapjait, a két fiatal kozmetikuslány pedig a vizes fejünket masszírozta. Jeta tudta előre, hogy emiatt a kis kiruccanás miatt késni fog az ebéddel, és Bexhet ordítozni fog vele, de nem érdekelte. Még mindig őrzöm az egyik hajcsavarót a floktet-ből. Oxidálódott és csupa vízkő, mintha évszázadokat töltött volna a tenger fenekén; alig lehet kivenni, mire való.
Felfrissülve indultunk haza. Omladozó, kiégett, kifosztott bolthelyiségek tucatja mellett haladtunk el, pedig Tirana központjában voltunk. Az állami szülészkórház fenyegető, totalitárius monstruma előtt Jeta egyszer csak megtorpant, majd kézen fogott, és bevonszolt a kapun: ha elkésünk, hát elkésünk, ezt mindenképpen látnom kell. Elrobogtunk a betegfelvételi pult mellett, de senki sem állta utunkat: Jeta oly magabiztossággal közlekedett, mintha az övé volna a kórház. Némán barangoltuk végig a hosszú, gyéren megvilágított folyosókat.
 Sárgacsempés falak, öreg vaságyak, jajongás és bűz: mintha egy tizenkilencedik századi elmegyógyintézetbe csöppentünk volna. A nők rongyos, koszlott köntösökben járkáltak, várakoztak a folyosón, vagy kuporogtak a földön. Nem volt elég ágy. Csak az fekhetett le, aki éppen vajúdott, vagy szült, vagy valamiféle operáción esett át. Egy sorban hat, egy szobában tizenkét ágy fért el. Egy helyen zajlott minden: szülés, abortusz, és az összes többi sikoltozós beavatkozás, csupán egy paravánnyira a többi fekvőbetegtől, és alig néhány méternyire a kint várakozó, halálra rémült asszonyoktól. De itt legalább nem voltak szegregált szobák, mint Szlovákiában: külön a cigányoknak, külön a gádzsiknak.
Beszéltünk a bentlakó orvossal. Néha van penicillin, néha nincs, mondta. Fájdalomcsillapítót hónapok óta nem kaptak. Ultrahangkészülékről hírből sem hallottak, inkubátorból pedig csupán kettő van – a harmadikat a múlt héten ellopták, a kórház összes hűtőszekrényével és a bennük tárolt gyógyszerekkel együtt. Az Egészségügyi Minisztériumot ugyancsak kifosztották: még a lépcsőt is elvitték.
Orvosként rosszabbnak látja a helyzetet, mint valaha, mondta Viollca Tarc doktor, aki tizennyolc éve dolgozott a kórházban. Mindazonáltal optimista. Hodzsa idején (akinek az albán egészségügy volt a legfőbb büszkesége) tiltották a fogamzásgátlást, akárcsak az abortuszt – így a nők előbb rutinszerűen elvégezték magukon a terhesség-megszakítást, és csak utána fordultak orvoshoz. 978 nő közül egy meghalt, legalábbis azok között, akik egyáltalán eljutottak a kórházba. A többség maradandó fájdalmakkal és folyton kiújuló fertőzésekkel küszködött, sokan pedig a kontár munka eredményeként mindörökre terméketlenné váltak.
Most már, folytatta a doktornő, elvileg az orvosok is végezhetnek abortuszt. Csakhogy, bár az új kelet-európai szabadságjogok többsége Albániában is érvényes (például sajtószabadság van), az egykor tilalmas dolgok most az eszközök hiányában lehetetlenek. A fogamzásgátlás megengedett, de nincs fogamzásgátló, és bár a kórházban elvégzett abortusz biztonságosabb a házi változatnál, nem sokkal kevésbé borzasztó (…)
Miközben hazafelé baktattunk, Jeta elmesélte, hogy neki már huszonnyolc abortusza volt („Jetának huszonnyolc abortusza volt”, így mondta, egyes szám harmadik személyben). Mindet ő végezte el saját magán egy kifőzött és kettébe hajtott dróttal, utána pedig általában itt kötött ki, a szülészeten, ahol az orvosok „elboronálták” a dolgot. Azon tűnődtem, ugyan hol hajthatta végre ezeket a műtéteket a Duka-portán, ahol egy akkora dézsa sem volt, amelyben elfért volna egy felnőtt asszony. Jetától nyugodtan megkérdezhettem volna, mégsem tettem.
Kelet-Európában nem ritkák az efféle rémtörténetek, és miközben Jetát hallgattam, más, korábban hallott beszámolók is eszembe jutottak. Az egyik romániai barátnőm, például, Jetához képest viszonylag olcsón megúszta. Két alkalommal végeztek rajta illegális abortuszt Ceauşescu Bukarestjében: a lány a konyhaasztalon feküdt, a barátja az ajtónál őrködött. De neki legalább volt orvosa – vagy legalábbis egy magát annak állító névtelen, harisnyamaszkos egyén, aki hajlandó volt megműteni. A lány sohasem tudta meg, hogy az illető valóban orvos volt-e, a munkát mindenesetre elvégezte – először egy üveg whisky, másodszor pedig egy karton Kent cigaretta fizetségért.