hirdetés

Ismeretlen katona (Írók katonatörténetei)

A Szoba Kiadó ajánlata

2008. február 18.

Az antológia az első és talán az utolsó kísérlet annak bemutatására, mit jelentett az általános hadkötelezettség idején a dolgozó népet szolgálni, a Magyar Néphadsereg sorállományú katonájaként védeni a hazát. A kötetben szereplő határon túli szerzők írásai rámutatnak, hogy a szocialista blokk további országaiban sem volt ez nagyon másmilyen; a délszláv háborúk látómezőbe kerülése pedig (időben és térben egyaránt) nagyon is közeli, valós hadi helyzeteket mutat be egy eddig kevéssé figyelembe vett nézőpontból.

hirdetés

„Ez a könyv búcsú egy igazi »férfitémától«. Lassacskán és végképp, örökre kifutnak azok a nemzedékek, melyek, olykor nagy hangon, máskor némiképp szégyenlősen élcelődve magukon, egymás között szinte mániákusan újra meg újra előhozták hadseregbéli viselt dolgaikról való emlékeiket. Előrángatod, vagy magától kerül elő, néha magad sem vagy képes eldönteni; mindenképp: nem tudsz szabadulni.
 
Huszadik évét épp ma betöltő fiú álldogál az érdi fennsíkon egy fiatal fákból és bozótosból álló erdőcske szélén, az április végi, váratlan havazásban, és sír elkeseredésében. A tehetetlenségtől, a hazavágyástól, a magánytól, elhagyatottságtól. Ez vagyok én. Katona. És civil. Rendes katona, velejéig civil, no ezt nem tudom elmagyarázni. Civileknek nem lehet. »A civilek, a család? Talán elájulnának a szánalomtól, mint Dante a szélfújta lelkek láttán, ha tudnák a felét, amit mi tudunk, pedig azzal még semmit sem tudnának« — írja Ottlik Géza az Iskola a határonban. Talán majd ez a könyv. A bokrok közé húzódik, ne lássák a többiek, hogy sír, mint egy gyerek, mert, nyilván, gyerek. Elmúlt egy nyár, egy tél, most tavasz van, igaz, havazik, nyár jön, ősz, megint tél, megint tavasz, kezdődik a nyár, akkor engedik majd el innen, ez beláthatatlan.

Az úgynevezett katonaság. Hadsereg, néphadsereg, kinek hogy. Ilyesmi története sokunknak van. Ennél szomorúbb is. Tragikus. És vidám. Mulatságos, keserédes, ijesztő. Ijesztően nők nélküli. Elmúlt, hála az égnek, nagyon nem baj: noha nagy baj, hogy így véget érnek a dolgok. Ez a könyv, azt hiszem, mindenképp megtart valamit” — írja az antológia szerkesztője, Kukorelly Endre.
 
 
A kötet szerzői:
 
Antal Balázs („E minősítésű alkalmatlan”)
Balázs Attila (szakaszvezető, szakaszparancsnok, Jugoszáv Néphadsereg)
Borbély Szilárd (honvéd, Szombathely, 1982–1983)
Bozsik Péter (közlegény és katonarendőr, Jugoszlávia, 1982–1983)
Garaczi László (honvéd, Kalocsa, 1975)
Farkas Zsolt („egyébként A kategóriás, határőr lett volna”)
Fenyvesi Ottó (közlegény, Jugoszláv Néphadsereg, 1978–1979)
Ferdinandy György (közlegény, Rákospalota, 1955–1956)
Ficsku Pál (honvéd, Nagykanizsa, 1985–1986)
Háy János (honvéd, Jánoshalma, 1980–1981)
Hazai Attila („1987-ben egészségügyi okok miatt felmentették a katonai szolgálat alól”)
Jász Attila (honvéd, Szekszárd, 1984–1985)
Jenei László (őrkatona, Debrecen, Lillafüred, 1984–1985)
Józsa Márta (közleány, román hadsereg, 1978–1980)
Kiss Ottó (őrvezető, híradós század, 1985–1986)
Krausz Tivadar (közlegény, Csehszlovák Hadsereg, 1983–1985)
Kukorelly Endre (szakaszvezető, 1970–1972)
Margócsy István (szakaszparancsnok, tizedes, Hódmezővásárhely, 1967–1968)
Ménes Attila („1982-ben kellett volna bevonulnia”)
Mile Lajos (honvéd, Hódmezővásárhely, Szeged, 1977; őrvezető, Cserépfalu, 1985–1986)
Nagy Gergely (honvéd, Zalaegerszeg, 1987–1988)
Pallag Zoltán (honvéd, Tapolca, Székesfehérvár, 1999)
Para-Kovács Imre („nem volt katona”)
Parti Nagy Lajos (honvéd, Kiskőrös, 1972–1973)
Peer Krisztián („pszichésen alkalmatlan [...] majd [...] alkalmasnak nyilvánítják [...] bujkál”)
Podmaniczky Szilárd (honvéd, Nagyatád, 1987–1988)
Szerbhorváth György (közlegény, Jugoszláv Néphadsereg/Jugoszlávia Katonasága, 1991–1992)
Szilasi László (felderítő katona, Lenti, 1982–1983)
Tóbiás Krisztián (közlegény, Jugoszlávia, 2000–2001)
Tóth Farkas (honvéd, Debrecen, 1988–1990)
Vámos Miklós (honvéd, Kalocsa, 1969–1970)
Vári Fábián László (közlegény, Gardelegen, NDK, 1972–1974)
Zemlényi Attila (határőr, Körmend, Hétforrás, Somoskőújfalu, Balassagyarmat, 1987–1989)
 
 
Részletek a kötetből:
 
„A lenti sorkatonák között használt nyelv erősen leszűkített szókincsen, cserébe viszont helyenként igen hatékony képiségen alapult. A reggeli ébresztő kötelező parancsszavai például mindenkinek közvetlen, fizikai fájdalmat okoztak. Éppen ezért illett őket énekelve, nagyon lassan fokozódó hangerővel, az első szót alaposan elnyújtva, finoman eső hanglejtéssel, a többit pedig apránként emelkedő vonal mentén kiejteni, s aztán, mivel a föl!re már valóban mindenki megébredt, azonnal hozzátenni a obligát, de megunhatatlanul lelkesítő közösségi viccet, hogy tehát ki lehet reccsenni a gecitócsákból. Volt valóságalap. Mindenki maszturbált. S ha ez a tény az állandó és kölcsönös élcelődések alaptémájaként szolgált is, éppen ezért, valamiféle elnéző és együttérző szeméremérzettől vezettetve, néhány szélsőségesebb esettől eltekintve, soha senki sem neheztelt meg igazán azért, ha takarodó után, alulról vagy felülről induló ritmika szerint, nyikorogni és inogni kezdett alatta vagy mellette a félmázsás emeletes vaságy. Beszóltak, persze, hogy egyértelmű legyen, melyik ágytárs az épp aktuális tettes, de aztán egy szó se több, hagyták békén. A kifröccsenő sűrű kulimász pedig az éjszakai testmelegben aztán valóban beszáradt, kisebb-nagyobb kemény és lapos korongot képezett a pizsama anyagán, s reggelente talán valóban hallani is lehetett volna, ahogyan a felületek — bőr, ruha, ágynemű — halk reccsenéssel, néha fájdalmasan, elszakadnak egymástól. Lelkesítő volt, hogy a test azért mégiscsak működik, s helyes volt reggelente azonnal emlékeztetni rá. Mindez azonban az első reggelen még nem állt össze persze így. Nem volt világos, hogy hol vagyok, hogy miért vannak itt a többiek, hogy ki üvölt, hogy miért változott meg a hosszú ember ilyen rövid idő alatt ennyire nagyon, és egyébként is: más dolgom volt. Teljesen mással voltam elfoglalva. Viszketett és égett a bőr a bal mellem alatt. Megnéztem, élénkvörös csík tekergett rajta, félig kidudorodva a bőrfelszínből, mint egy kisebb vízisikló, vagy nagyobb gyűrűsgiliszta. Megrágott valami különös bogár, élősködő. Belém tetovált egy gyerektenyérnyi vérvörös spirált. Fájt, zavart, de tetszett is nagyon, mert tudtam, hogy egyszer majd, amikor mesélek róla, jelkép lesz belőle, magasrendű átvitt értelmeket tulajdoníthatok a titokzatos módon rám rajzolódott, különös ábrázolatnak.”
 
(Szilasi László: Elérte [Lenti, MN 6783, 1982–1983])
 
 
„Amikor éjszaka megérkeztünk Kanizsára, még nem is sejtettem, hogy átesek az első, és a legfontosabb kiképzésen. Megkaptuk a ruhákat, körletet, satöbbi, mehettünk aludni. És akkor jött a legfontosabb dolog, ami a túléléshez kell. Nem tudtam elaludni az ágyak nyikorgásától és zörgéseitől, arra az utolsó mondatra gondoltam, amit a szerelmem mondott, aztán az arcára, az érintésére, a mellei illatára, a puncija ízére, valami remegett már bennem is, és rájöttem, hogy a többiekben is ilyen utolsó mondatok remegnek, már rázkódott a körlet, sikítottak az ágyak, aztán egyre halkult a lihegés, mire teljes csönd lett volna, felharsant az ébresztő. Ekkor tudtam meg, a hadseregben a legfontosabb stratégiai dolog a maszturbálások szolidáris összehangolása. Ez volt az első, igazi, katonadolgom.”
 
(Ficsku Pál: Egy tápos pszichopata naplójából [katona-raszter])
 

 
„A katona mindig megtalálja a módját, hogyan intézze el mindennapi, halaszthatatlan ügyeit. Akár a déli sorakozó alatt. Aki pl. a latrinát szeretné sürgősen meglátogatni, egy-két szál cigarettával megvesztegeti bajtársát, azt, aki legalább tíz-húsz névvel előtte vagy mögötte van az azbuka (szerb ábécé) szerinti listán, hogy jelentkezzen helyette is a névsorolvasáson. Ha a vállalkozó félbe szorult némi üzleti hajlam, akár még a szenvedő alany ebédjének egy részét is megszerezheti.
A sorakozó alkalmat nyújt ismerkedésre is. Elsősorban a muzulmán sorstársakkal. Az ebéd vagy bab, vagy káposzta. Kevéske disznóhússal. A történelemórákon tanultak ismeretében ez azt jelenti, hogy ha van legalább egy muzulmán ismerősöd, minden ebédhez szerezhetsz még egy szelet húst. A muzulmán kiskatonák általában csak egy-két hónapig bírják a „kiképzést”, majd hozzászoknak, hogy az éj leple és saját takarójuk alatt, nem is előlünk, inkább egymás elől elrejtőzve majszolgassák a disznóhúskonzerveket. Azokon a pokrócokon talán még Allah fényességes szeme se lát keresztül.
Ez azonban amennyire szánalomra méltó, annyira bosszantó. Minden háborúban az élelem a legnagyobb kincs. És itt háború van. Mindenki őriz a szekrényében néhány doboz, hadgyakorlatról megspórolt húskonzervet. Ezek a húskonzervek időről időre eltűnnek. Elég egyértelmű, kik vitték el, és ilyenkor jön a megtorlás.
Muzulmán testvéreink WC papír helyett vizet használnak. A kis műanyag flaska mindig ott van a pottyantó mellett. Ha ebbe a vízbe észrevétlenül sót, borsot, csípős őrölt paprikát adagolunk, elég komoly kellemetlenséget okoz végbéltájékon. De hát háború van.”
 
(Tóbiás Krisztián: Táplálkozz okosan! — jegyzetek)
 

 
„Nem volt pedig szokatlan a fölösleges, sőt az állandó szívatás. Az alapkiképzés volt ennek az aranykora. Gyakorlatilag vérszomjas vadállatok fenekedtek arra az ágrólszakadt, nyakig beszart csapatra, amit az úgynevezett előfelvettek alkottak. Ahogy megérkeztek, mindenki vérben forgó szemmel kezdett el velük üvöltözni. Ennek oka, a természetes emberi gyöngédség mellett, roppant egyszerű volt. A kor szellemi olimpikonjai valamelyik kies pártbizottságon azt agyalták ki, hogy mielőtt »az előfelvett állomány bevonul«, a már sorkatonai szolgálatot teljesítő kétéves katonák legjobbjai Baján kapjanak tisztes kiképzést, és így legyenek ők az újonc előfelvettek kiképző tisztesei, rajparancsnokai. Szép gondolat! Vagy két hónapig fingatták a szerencsétleneket Baján, akik aztán alig várták a táposokat, nyulakat. (»Szétszopatjuk az agyát a tetves kopaszoknak!«) Ragaszkodásukat tovább hevítette annak tudata, hogy ők egy fél évig maradnak még azután is, hogy ez a sok mozgássérült tápos leszerelt. Ja! Ráadásul kaptak néhány csillagot is.”
 
(Mile Lajos: Kesztyűs kézzel)
 

 
„Elég erős mezőny jött össze, lógosok, szimulánsok és valódi hülyék — egy előcsarnokban várakoztunk, és egymásnak meséltük, mivel fognak minket leszerelni.
Az egyik csákány azt mutatta be, hogy ha eléggé hátrarántja a karját, akkor kiakad a válla. Valaki megkérdezte, hogy ezzel akkor most hogyan, mire azt válaszolta, hogy például kézigránát-használatnál ez nagyon veszélyes lehet.
Voltak allergiások, kórosan soványak, ideg- és elmebetegek, mint én, és egy tolókocsis srác, aki szerintem nem szimulált, mert az egyik karja is hiányzott.
Mindenki E betűt kapott (egészségügyileg alkalmatlan), aki bement előttem, még a vállkiakasztós ember is.
Hangos csókolommal köszöntem, és percekig kerestem a kilincset az ajtó rossz oldalán, hogy becsukjam magam mögött.
Az orvos-ezredes az asztalához hívott és leültetett.
— Kovács elvtárs, maga sajnos nem lesz katona — mondta, és sajnálkozva nézett rám.
Nem tiltakoztam, de szomorúnak tűntem én is, úgyhogy szomorkodtunk egy darabig. Nem tudtam, hogy mit csináljak: álljak-e fel, vagy még mondani fog valamit.
Mondott.
— Sajnos, ezzel a májjal pihennie kell.
Kijöttem.
A parancsnokság halszürke falai elmúltak mellőlem, de nem a buszmegálló felé indultam, inkább gyalog mentem, végig a Csabai út mellett a belváros felé. Negyven percig tartott az út, volt időm feldolgozni a történetet, és végül úgy döntöttem, hogy nem fogok káromkodni.”
 
(Para-Kovács Imre: Mi, alkalmatlanok)
 
 
„Egyik haverunk pl. megkopaszodva szerelt le, a másiknak a veséje ment tönkre. Sanyi barátom, a nagyivó, úgy jött ki, mint egy szentfazék, valami szektába lépett be, ezáltal véget ért a barátságunk is. Lajos barátomat meg, amint bevonult, egyenesen a pszichiátriára szállították, és le is szerelték hamarosan. Aztán beszámolót tartott azon élményeiről, amelyeket a diliházban szerzett. Arra emlékszem, ekkor merült föl először, hogy Pestre költözhetnénk, Lajos egyik ágyszomszédja szerint ugyanis létezik ott egy több ezer fős pszichopata elit, »szellemi emberek, művészek, filozófusok«, ott van élet, nem úgy, mint itthon, Debrecenben. Én hallgattam ezeket a híreszteléseket és szorongásaim egyre erősödtek. Már egy éve lediplomáztam, de a behívóm egyre késlekedett. Reméltem, hátha kimaradok a szórásból, néha előfordult, hogy elfeledkeztek valakiről, lottó ötös.
Telt-múlt az idő, sokasodtak az érveim, hogy ezt a bulit inkább elbliccelem. Nagyon is szerettem az anyámmal lakni, anyás gyerek voltam mindig is. Ráadásul éppen akkoriban megismerkedtem egy kecskeméti lánnyal, bizonyos Edittel, akinek aprócska mellei voltak ugyan, viszont minden más porcikája ellenállhatatlanul vonzott (szűznek vallotta magát), vele szerettem volna összejönni. Rettegtem életem kényelmének elvesztésétől is (ágyba szervírozott reggeli, saját félszoba, munkamentes hétköznapok, egyéni időbeosztás stb.). Másfél év kínlódás, lófasz ezeknek a seggébe! Normális ember Hajnóczyt olvas, Sex Pistolst hallgat, Fellini-sorozatra vált bérletet, csajok után jár.”
 
(Ménes Attila: Antikatona)
 
 
„Véleményem szerint a mai napig szükség van a közép-európai, s a magyar hadseregek felállításra és megőrzésére, mert a magyaroknak is feladatuk, hogy beleszólhassanak a kelet-európai világpolitikába.
A harc és a háború azonban gyilkosságot is jelent, mely a mai modern világunkban tiltott tabunak számít, melyet a Keresztények Istene egyáltalán nem kedvel, s ami könnyen tönkre teheti posztmodern világunkat, éppúgy, ahogy megnehezítette a középkori népek, köztük a németek, franciák, magyarok, portugálok, csehek és szlovákok életét.
Ezért én, mint a vadászezred egyik legügyesebb tizedese, javasolom, hogy a magyar katonák soha többet ne öljenek embereket, csak a gépeiket és a muszklijukat fejlesszék, hátha mégis szükség lesz rájuk, és ne adj isten megint beköszönt a világvége. Akkor lehet, hogy muszáj lesz lövöldözni. Bumm. Bumm. De addig is harcoljunk a Világbékéért, s maximum csak csirkéket, halakat, disznókat gyilkoljunk!”
 
(Hazai Attila: A vadászezred legügyesebb tizedesének vallomása)
 
 
„A tiszt közölte vele, hogy rá esett a választás, de higgye el, hogy csak véletlenül, hiszen előfelvételis, leendő bölcsész, bemennek majd a parancsnoki autóval a körzeti rádióhoz, és beszélni kell az itteni életről. Hogy mit mond, az a maga dolga, mondta, ő csak segítene néhány szempont kiemelésével. Nem volt szájbarágós, nem volt tolakodó sem. Puha volt, mint a szőnyeg, meg a fotel.
Az interjú kiválóan sikerült, Miszter akárhogy erőltette most az agyát, semmire sem emlékezett belőle. Egy hét múlva viszont újra hívatták, és utána újra. Egy hónap múlva párttag volt. Ettől nem lett könnyebb a lélegzetvétel, nem szorongott kevésbé. Épp ezért az egésznek értelme sem volt.
Nem érdekből tette. Akkor miért? Mert a kinti kiismerhetetlen agresszió után odabent tapintható volt a csend. Legalább azokra a tízpercekre nyugta volt. Ilyen egyszerű fogalmakkal operált, isten bizony, nem vette ő azt észre, hogy a szolgálat elől menekülve még nagyobb szolgálatra kötelezte el magát. A tizenegy hónap végeztével tanulni ment, és az első félévben ott lépett ki a pártból. Kiemelték, és ő ellökte a kezet. Az ottani párttitkár kiborult, nem elvi, inkább praktikus okokból, hogy neki ebből mennyi kellemetlensége, papírmunkája lehet. Miszter elmondta neki, milyen volt az őrség, milyen volt egyedül az erdőben, és valahogy kettévágva, mert ugyan felül koromsötét volt, de lent az arasznyi hó tükörképeként újabb arasznyi fényes sáv húzódott. Kísérteties volt. Állva lehetett aludni, és még járás közben is kicsit. Már a második héten sikerült. Az útvonal a körlettől az őrszobáig, onnan a bódéig, s a körül, sajnos még most is bennem van, ismerte fel Miszter, és megborzongott.”
 
(Jenei László: A sivatag lehelete)
 
 
„Másszor viszont jöttek a tisztek. Egyszer az egyiknek eladtunk Magyarországról kapott fogamzásgátlót, nagyon örült neki, otthon, Moldovában, már az ötödik gyereket szoptatta az asszony, a fogamzásgátló pedig tilos volt, hatalmilag. Tilos és ismeretlen, ez gyakori mellérendelés. Hazavitte boldogan az illegális drogot, majd letörten jött vissza szabadságról, az asszony nagy patáliát rendezett, mondta, hogy csak egy katonatiszt lehet ilyen hülye, hogy elhiszi: egy ilyen kis izét bevesz az ember a száján keresztül, aztán nem lesz gyereke. És még pénzt is ad érte. Hát mi köze a számnak a farkadhoz, ordíthatta magánkívül a tisztné, de ennyire részletesen azért nem mesélte el az ura. A többi tiszt vagy nőtlen volt, vagy nem beszélt a feleségéről. A mi seggünkről beszélgettek többnyire, és álnaivan csodálkoztak, hogy vajon miért menstruálunk mi állandóan hetente. Valamit muszáj volt hazudni, hogy legalább ne mindig a seggünktől akarjanak megragadni, de hiába reménykedtünk, nem sikerült megúsznunk. A gyakorlótéren szögesdrótból font izék voltak, nagy és félelmetes dolgok, mindig fennakadtam rajta. Ott lógsz valami szögesdróton, tele vagy karcolással, a búzamezős-munkásosztályvéres kék ruhádban, hasad a vászon és a bőr a combodon, se ki, se be, és akkor jön egy mustárszín zsávolyba öltözött nagy darab román, szavát sem érted, megfogja a feneked, kicsit a pinádba dugja a markát, úgy emel ki, végezetül még a fenekedbe is belesüllyeszti a kezét, hogy szarabb legyen, aztán mikor elég volt neki, kiemel a szögesdrótból. Nem lehetsz elég ügyes, hogy elkerüld. Megláttam egy románul ordító tisztet, és azonnal fennakadtam valahol. Pedig amúgy egész ügyes voltam ilyesmiben, kerítésmászás, cseresznyelopás, viráglopásban verhetetlen voltam, legalábbis a lányok között. A fiúknál nem volt elég lenni, létezni, náluk teljesíteni kellett, mint egy honvédelmi gyakorlaton.”
 
(Józsa Márta: Az 568-as számú tanuló)
 
 
„Sok mindent meg kell tenni, ha az ember nem akar pária lenni. Nem, nem vertem meg a spiclit, aki jelentett rólam. Mondhatni hálás vagyok neki. K.-nak nevezem most el, mert csak arra emlékszem, mintha kával kezdődne a neve. Jugoszláv nemzetiségűnek vallotta magát, boszniai horvát nemzetiségű volt, és nem titkolta, hogy rendőri pályára készül, ha leszerel. Már az elején benyalta magát a tiszteknél. Az albánverésnél. Egy hónapos katonák ha lehettünk, amikor a dzsombák, azaz az öreg katonák járőrözésből behoztak a vécére egy albánt. (Az albánok voltak a titoista Jugoszlávia zsidajai, mindenki utálta őket.) Soha sem felejti el, épp a vécét pucolta. Vigyázz, hallotta, aztán egy nagy csattanás. Azt tapasztalatból tudtam, hogy a gumibot szól így. Csak fél szemmel mertem odanézni, még a katonai esküt sem tették le, és ott láttam buzgólkodni K.-t. Onnantól kerültem. Volt a jugoszláv néphadseregben egy olyan fogalom, hogy pozsárni, szabad fordításban tűzőr. Az őrség olyan formája, ahol nem adnak éles töltényt. Általában egy altiszt és egy katona volt ilyenkor szolgálatban. Nos egy ilyen alkalommal, amikor én tűzőr voltam a folyosón, és ez a K. pedig, afféle benyalatosként, vagy azért, mert az altiszteknek más dolguk volt, netán jutalomként, mindegy, már nem emlékszem, szóval úgy jött ki, hogy arra az időre voltaképpen a felettesem lett. Unatkozott a szerencsétlen, és úgy gondolta, hogy megleckézteti a magyart. A magyar, bár nem szeretett verekedni, mégiscsak híres tömegverekedő faluból származott, ahol a bicskázás sem számított ritkaságnak. Amúgy meg versenyszerűen dzsúdózott egy rövid ideig. Szóval kóstolgatták egymást, mint a ketrecbe zárt sakálok. Azt mondta, thai-boxot tanult vagy miafaszt, akkor azt sem tudtam, mi az. Nem részletezem, befogtam egy törésbe és megadásra kényszerítettem. Később visszahallottam, hogy vigyázni kell a magyarral, és semmiképpen nem szabad közel engedni magadhoz.”
 
(Bozsik Péter: Katorga — egy katonaszökevény foszladozó emlékei)
 
 
„A mi ezredünk parancsnoka alezredesi rangban volt, erre jöttek ezredesek. Mert a régi szép nagy Jugoszláviában príma állás volt a hadseregben: állatorvos vagy, bevonulsz, kapsz lakást, pénzt, paripát. Ki gondolta, teszem azt, 1972-ben, hogy mi lesz ennek a vége? És hát egy állatorvos, az mégis okos ember. Egyetemi végzettséggel elmész hivatásos tisztnek, rögtön kapitány vagy, tíz év, és már ezredes.
Aztán meg menekülhetsz. Hoztak pár lovat is, azokat kimentették. De hát az ezredes elvtárs-urak a lakásukat nem tudták magukkal hozni. Sőt, mivel a kaszárnyába szorultak be, semmi civil cuccot nem tudtak kimenekíteni magukkal. Semmit, szó szerint. Se a gyerekkori fényképeket, se egy vázát, se egy zoknit, se egy lábast.
Visszaszorultak Kikindára. Hiába ezredes, honnan kapjon most egy lakást? Beköltöztek a klubba, a könyvtárba. Folyton áthívtak gépelni. Jelentéseket, mi történt velük Szarajevóban, vagy éppen a privát kérelmeiket, hogy kéne lakás, feleségem, gyerekem van, amúgy meg éppen semmim-semmim sincsen.
A mi parancsnokunk persze ugrált, hogy ez az egész az övé, a kaszárnya, ne jőjjönek neki itten ezredesek, hogy ez kéne, az kéne. Ezeket az állatorvosokat valójában jobban sajnáltam, mint saját magunkat, saját magamat. Ezek aztán le voltak darálva, le lettek alázva. Ötven éves, ezredes, állatorvos, okos, kimért, művelt emberek, aztán elmegyek gépelni hozzá, és az ágya ott van két méterre tőlem. Ez maradt neki az életből. A családja ki tudja merre. A lakása elveszett, elveszett mindene.
No ja, a történelmi igazság mégis az, mi a szarnak kellett neki elmennie a Jugoszláv Néphadseregbe? Ennyire hitt Titónak? Hát ennyire hitt.”
 
(Szerbhorváth György: Kit érdelel[sz])
 
 
„nem kéne ilyen lelki ügyekkel foglalkozni, mert az ilyenkor a legártalmasabb. Arra mennek rá. Mármint a gecik. Már messziről kiszúrják, hogy ez olyan, bazmeg ezeknek erre rájár a szemük. És akkor biztosan kicsinálnak. Mondta, hogy volt egy haverja, aki a végén őrségben szétlőtte a fejét géppisztollyal, egy egész sorozatot magába nyomott, mert begörcsölt az ujja a ravaszon. Tisztára darabokra ment a koponyája. Állítólag az őrtorony mellett agyvelővel keveredett hajcsomók lógtak a bokrokon. Figyelj, nézd meg, bazmeg, nézd meg, hogy mindenütt lyukasak az őrtornyok fedelei, mint a szita, bazmeg ott már mindenütt szétlőtte valaki az agyát.
Könyvet vittem magammal, bent volt a kabátom alatt, hogy ne látszódjon, az öv tartotta. Ültem a toronyban. Rálátás volt a betonelemekből összerakott kerítésre hosszan, és a szántóföldekre. Járt a szemem. Betonelem, szántóföld, könyv, aztán föl a tetőre. Ahogy a haverom mondta, mint a szita, csak be volt már foltozva, de látszottak a lyukak, azt nem tudták eltüntetni. Hiába csinálnak bármit — mondta a haverom —, a nyomok ottmaradnak. Nem lehet, hogy ennyien kinyírták magukat — mondom —, már itt vagyunk hat hónapja, s eddig még senki. Lehet, hogy a végére szakad el, hogy az utolsó hónapokban. De hogy erről nem írtak az újságok, mondom, mire a haverom, hogy biztosan hadititok, hogy mennyi a veszteség. És a szülők sem beszélhetnek róla, csak hogy szerencsétlenség áldozata volt a gyerek. Nem volt külső körülményre utaló nyom. Mi az, hogy külső körülményre utaló nyom? Szóval idegenkezűség. Mittudomén, elesett és átszúrta a fogas a homlokát, azt mondják, nem is hogy géppisztollyal szétdurrantotta a koponyáját. Hülyeség — mondom —, ezt nem lehet titokban tartani. Váltogattam a könyveket, de egyiket sem olvastam el. Mert örökösen bejátszottak a lyukak. Tükröződtek e fehér papíron. Ott jobban világított a levegő. Vagy a szememben voltak a foltok. És bármire ránéztem, ott át volt lőve. Mintha a szememen át lett volna keresztüllőve minden. A könyv, a betonelemek, a szántóföld, az őrtorony fedele, a levegő és a haverom, aki mondta, hogy mindenütt látszanak még a nyomok, nem lehet eltüntetni.
És tényleg nem lehetett.”
 
(Háy János: Meleg)
 
 
„Én, mondjuk Sunyi Sanyi, esküszöm, és akkor van az első körben a szakaszból 9 automatikus Sunyi Sanyi, hogy a Magyar Népköztársaságnak hűséges katonája leszek. Akkor üvöltenek, hogy saját neve, bassza meg, és akkor a második körben, van még legalább három Saját Neve nevű csávó. De az is szép, amikor az a sok név összekeveredik egy bábeli katonanévvé.
Alkotmányunkhoz, törvényeinkhez híven, becsülettel teljesítem kötelességemet. Elöljáróim és feljebbvalóim parancsának engedelmeskedem. Na itt vagyok én ebbe gyalásóval beásva tövig, ebbe az elöljárós meg feljebbvalós, a parancs az parancs-dologba, asszem, ha ezt már kimondtam volna élesbe, akkor jól megszívtam volna és én lennék a hosszútávon futkosó magányossága.
Esküszöm, hogy hazámat, annak határait, függetlenségét és alkotmányos rendjét életem árán is megvédem. Az ellenséggel alkuba soha nem bocsátkozom, ellene mindenkor bátran harcolok. Itt még egyszer meg kell esküdni, de a másik mondatot már szeretem, az olyan Klint Ísztvúdos, Csársz Bronzonos, szinte hallom, ahogy a Bronzos mögött szól a Morrikóne-féle halálzene, nincs alku, nincs bocsánat. Szabadságharcos és honvédő elődeink példáját követve zászlóinkat, csapatainkat, bajtársaimat el nem hagyom. Hát Mezei tiz. elhagyta kicsikét, az itteni bajtársait, mert áthelyezték egy másik határőr kiképzőbázisra, gondolom úgy vélték, hogy az a jobb mokkás megtépázta neki az elődeink szép példáját, nem bírná már úgy, szívvel-lélekkel azt a sok jó üvöltözést. Fegyvereinket és egyéb harci eszközeinket megóvom. A katonai ismereteket elsajátítom. Nagynehezen elsajátítom én őket, mármint a reteket, a sós, fekete, fegyverzsíros ismereteket, leszek szép zöld menyasszony, meg is esküszöm a többiekkel, de nagyon visszafogok a harcmodorból. Gondoltam letekerek magamról egy-két dant, mégse kéne visszaesőnek lenni, így is azt a büntetést kapom, hogy a vasfüggöny egyik legrozsdásabb, legnehezebb helyére fogok kerülni a kiképzés után. Hétforrás mondják. Hát Hétforrás mondogatom én is másoknak, tapasztaltabbaknak, megszívtad a varacskos uborkát, mondják ők, az a Servúdi Erdő. Én aszittem, hogy Sas, Huba, Ond, Koton meg ilyesmi, de nem. Hétforrás az a kibaszottja Servúdi Erdő. Hegyi kecske leszel a Servúdi Erdőn. Kicsit sokat ismételgetik ezt a nevet, természetesen kéjes kárörömmel, én meg mindig azt mondom Robin Húd, az tök jó, aha, maj’ meglátod, mondják, sok Lédi Mariann nem lesz. Nem baj válaszolom, hát majd csak túléljük, csak ne legyen túl sok köcsög normann.”
 
(Zemlényi Attila: A vadon szava kettő)

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
 ford ford 2008-02-19 21:18

[Ide bármit írhat] új szerző a literán vagy az ivy rendszer valóban magázza a felhasználóit?