hirdetés

Ismerős vidékek

Csutak Gabi: Csendélet sárkánnyal, JAK-füzetek, 2017

2018. február 17.

Csak néhány emberi kapcsolatban, az óvodai szerelem cinkosságában, nagymama és nagytata jelenlétében, a rejtett kis zugokban van menedék a háttérben egyre élesebben kirajzolódó diktatúra elől. – A Büszkeség és balítélet kritikapályázat pályaművét, Benkő Gitta kritikáját olvashatják Csutak Gabi Csendélet sárkánnyal című könyvéről.

hirdetés

Csutak Gabi első kötete, a huszonegy darabból álló novellafüzér többsége a gyermekkor eseményeit mondja el, felidézi legfontosabb szereplőit, helyszíneit. Összefüggő, egymást kiegészítő darabjainak linearitását három (a fiatal felnőtt szerelmét, a megsemmisítő gyász pusztítását és a világvárosok közötti álomszerű, cikázó vándorlását leíró) elbeszélés arányos elrendezésben szakítja meg, mintegy pillérként támasztva azt alá. A gyermeki látásmód a tárgyakat, épületeket, formákat élettel, arccal, üzenettel látja el, a rögvalóságtól való elrugaszkodás soha nem öncélú, hanem lélektani vagy dramaturgiai szükségszerűség. Figyelmes, részleteket kibontó, mágikus tekintetében a tárgyaknak hangulata van, ereje: nagymama titokzatos és szigorú tilalom alatt álló üveges szekrényében a szőlőlevél alakú tányér nagy becsben tartott díszből használati tárggyá változik a halotti toron. Amikor a tilalom érvényét veszti, összeomlik a világ.

Erős, szinte brutális eseménnyel kezdődik a kötetindító novella: gyerekek ártatlan, de nem ártalmatlan, kegyetlen kíváncsiságtól hajtva felnyitnak egy fiókát rejtő tojást. Csak borzongás és megrettenés lenne a végeredmény, ha nem követné még kíméletlenebb megszégyenítés. Brutálpedagógia van, büntetésre alapozott nevelési elvek, ebben kell gyerekként folyton szlalomozni, ki kell cselezni az alvó nagymamát, a csak „Vöröskörmű"-ként megjelenő óvónőt, a pofozkodással fenyegető nevelőt, a bántalmazó társakat, akik eggyé nőttek: szörnyeteggé. Csak néhány emberi kapcsolatban, az óvodai szerelem cinkosságában, nagymama és nagytata jelenlétében, a rejtett kis zugokban van menedék a háttérben egyre élesebben kirajzolódó diktatúra elől, amely ekként mindenre és mindenkire rátelepszik.

„Szerettem a háborút" – erős auftakttal indul a Csendélet nyúllal című novella, amely a hadgyakorlatkor elsötétített szobák meghittségét idézi fel, s végül mégis egy trauma elbeszélésébe torkollik. Hangulatok törésszerű váltását, várakozások iszonnyá torzulását követhetjük a novellákban: fény és árnyék váltakozását, akárcsak nagytata halálakor: „Később sokáig ültem a tűzfalakkal elkerített udvaron, és csak néztem a repedések és a kiszáradt indák között vibráló fényt." (45. o.)
Az egyes szám első személyben elmondott történetek mindegyik szereplőjének alakja, sorsa további részletekkel árnyalódik a novellák sorakozásával: nagymama és nagytata sem marad egydimenziós figura, múltjuk, gyarlóságaik megrajzolásával elevenné válnak, hiteles karakterekké. A kötet egyik legszebb darabja a Nagytata átváltozik című, amelyben jellemének, személyiségének sokarcúsága mellett felejthetetlenül szépet bolyonganak együtt a város tavaszi terein, majd végül: „Széttárt karral repültünk egészen a felhőkig, aztán szédelegve, elnehezült lábbal botorkáltunk tovább a lebegő vattacukrok és léggömbök között" – meséli. Itt találkozhatunk a kötet jellemző vándormotívumaival is (ezekből több is van), amelyeket a szerző tudatosan és következetesen, mintegy képelőhívó déja vu-ként használ: a faliszőnyegen látható, már-már megszeretett Félszemű Sárkány a fal salétromfoltjában váratlanul és borzongást keltve jelenik meg, szinte figyelmeztetésként; az önfeledt és szertelen bóklászásból közös repülés lesz, mint oly gyakran más történésekben is: mindig a valóságból való elmenekülés, elrugaszkodás, az önmegőrzés egyetlen lehetőségeként. Vágy és képzelet. Elvágyódás és álomszerűség. Tehetetlenségérzet és kibúvó. A törés, a megrázó csalódás pillanataiban „tompa fényű kavics" ékelődik a szembe.

A Mészpor mindenütt című megrendítő gyászát a gondolatok féktelen és fájdalmasan csapongó áradásával lehet elmesélni, a kétségbeesett és beszűkült tudat mániákusan ismételgető monológjával, és végül az elvesztett szerelem alakját nem átlényegült szellemként, hanem (önpusztító dühvel részletezett) bomló testként idézi meg. A lendülő hinta szárainak halljuk hangos ütődését, amikor kétségbeesett, utolsó zuhanásra készül (51. o.), és akkor is ez a hang idéződik fel, amikor barátjával, bizalmasával véresre pofozzák egymást a bentlakásos iskolába készülődve, rákészülve, mert ott ez majd „igaziból" lesz (67. o.). Folyton betüremkedik a külvilág, a Vezér fogadtatásán vörös „négyzeteket" órákon át, kínban-keservesen emelgetni még kiváltságnak is számíthat, hiszen „talán még vizet is ihatunk külön engedély nélkül" (70. o.) A „tribünön ülő díszalattvalók" (halld, jelenkor!) semmit nem érzékelnek abból, hogy az Óriásrobot, az eleven és érző épület megmenti a szenvedő pionírhadat.

Ahogy a hangulatok és érzések, úgy a terek is egymásra csúszva, állandó jelenben élnek, határaik elmosódnak, ébren és álomban egyaránt. A kötet másik, szintén kitűnő novellájában, a Túl sok levegő címűben a megélt élmények idő- és térbeli síkjai metszik egymást, épületek és vas-üvegkonstrukciók, emberi forgatagok vibráló, hektikus képei váltakoznak, a mesélő tehetetlenül és (látszólag) céltalanul sodródik, mintha a gondolattársítások tárgyiasulnának. „Már levegőt venni sincs idő" (81. o.). Önmagát csak akkor és úgy észleli, amikor elborzad a bőre alatt tenyésző férgektől, kikelő hattyúfiókáktól.

Lehetne és kellene még ízlelgetni, boncolgatni (vétek is meg nem említeni a valaha legjobb temetésimenet-leírást – Temetés, 63. o.) ), elismerően kell szólni a novellák képi-fogalmi színességéről, nyelvi precizitásáról és tömörségéről.
Jó volt olvasni. Jó lenne még olvasni.

Csutak Gabi: Csendélet sárkánnyal, JAK-füzetek, 2017

Benkő Gitta

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.