Tartalomjegyzék:

 

3 KESZTHELYI REZSŐ versei: Triol; Véletlenterzinák; Töredékterzinák

6 TATÁR SÁNDOR versei:An die Hinterwltler; Őszidill

8 TÉREY JÁNOS: Jeremiás avagy Isten hidege (misztérium nyolc képben – 2. rész)

43 TASS MARIANNE versei: Mosoly; Szituáció; Tömör; Sinusgörbe; Áruház; Rögzül-e; Gyerekmese

46 KÁNTOR ZSOLT versei: Szotyola, a kanalas kotrógép; Birkapörkölt mellett; Csicsóka, kökörcsin, kapor

48 VÁRI ATTILA: Három éj Debrecenben (elbeszélés)

58 KRUSOVSZKY DÉNES verse: A hajnal szabályai

61 VAJDA MIHÁLY: Szókratészi huzatban (naplórészletek 10.)

75 PARTI NAGY LAJOS: A megnyitás maga  

76 GYŐRFFY MIKLÓS: Kafka és Magyarország

86 SÁGHY MIKLÓS: A temető, ahol nincsenek testek (A technikai képek szerepe Mándy Iván Zoro halála című novellájában)   szemle

95 BODOR BÉLA: Egy (szub)kultúra feladatregénye (Ladik Katalin: Élhetek az arcodon?)

101 HALMAI TAMÁS: Az eredeti cél (Nádasdy Ádám: Az az íz)

103 MENYHÉRT ANNA: A pálya és a futás (Séllei Nóra: Mért félünk a farkastól?)

107 ERDEI NÓRA: Nők, hangok, nőbe zárt hangok (Zsadányi Edit: A másik nő)   képek   VÍGH ISTVÁN grafikái

 

 

 

 

A zsidó származású és német anyanyelvű Kafka Prágában született és élte le élete nagyrészét, abban a városban tehát, amely élete nagyobbik felében, 1918-ig az Osztrák-Magyar Monarchia egyik örökös tartományának, Csehországnak volt a fővárosa. Mint sorsa és művei tanúsítják, ezer szállal kötődött e heterogén államalakulat nem kevésbé heterogén kultúrájához, de az ugyanennyire idegen is volt tőle. Benne élt, mélyen átélte, de nem volt otthona. Prága „nem eresztette” ugyan, de pl. Bécstől mélységesen idegenkedett. Bár rövid időre megfordult néhányszor a császárvárosban, szinte gyűlölte. Mint levelei tanúsítják, úgy érezte, a Grillparzer-emlékszobán kívül semmi köze hozzá. Ha valami egyáltalán vonzotta Prágán túlra, az legföljebb Berlin volt, főleg élete vége felé. Életében megjelent műveit Németországban adta ki Kurt Wolff kiadója.

A Monarchia magyar fele is idegen volt Kafkától. Naplóinak, leveleinek tanúsága szerint nem sokat tudott róla, nemigen érdeklődött iránta. Pedig egyik húga Budapestre ment férjhez, és ez a tény, húgának sorsa gyakran szóba kerül pl. a Felice Bauerhez írt leveleiben. Ezzel függött össze, hogy egy alkalommal járt is Magyarországon. 1915 áprilisának végén Budapesten és Sátoraljaújhelyen át elkísérte Nagymihályra Elli húgát, aki katona férjét látogatta meg itt. A Naplók április 27-i keltezésű feljegyzése részletesen beszámol erről az utazásról. Pillanatképeket rögzít, portrékat vázol fel: „Budapest. A legkülönfélébb tudakozódások a nagymihályi csatlakozásról, a kedvezőtlenek, amelyeknek nem hiszek, bizonyulnak végül valódinak. A zsinóros mentéjű huszár a pályaudvaron, táncol, és úgy rakosgatja a lábát, mint egy vásári ló. Elbúcsúzik egy elutazó hölgytől. Könnyedén és szakadatlanul szórakoztatja, ha épp nem szavakkal, akkor táncmozdulatokkal és a kardmarkolatával hadonászva. (…) Félmagas, nagy, erős, egészséges fogak, a mente szabása és csípőhajlata némi nőiességet ad külsejének. Állandóan mosolyog, mindenfelé, jóformán akaratlan, értelmetlen mosolygás, nem más, mint lénye magától értetődő, szinte a tiszti becsület által megkívánt, tökéletes és örök érvényű harmóniájának puszta bizonysága. (…) Az ablakban a Tisza és a Bodrog óriási tavaszi árvizükkel. Tavi tájak. Vadkacsák. Tokaji bort termő hegyek. (…) Mocskos szálloda Újhelyen. A szobában minden elnyűtt. Az éjjeliszekrényen még a legutóbbi alvók cigarettahamuja. Az ágyak csak színleg újrahúzva. (…) A pályaudvar környéke falusias, a főtér elhanyagolt (Kossuth-emlékmű, cigányzenés kávéházak, cukrászda, elegáns cipőbolt, rikkancs árulja Az Estet, büszkén, eltúlzott mozdulatokkal sétálgató félkarú katona. (…) Este a kávéházban, csupa civil, újhelyi lakosok, egyszerű és mégis idegenszerű, részben gyanús emberek, nem azért gyanúsak, mert háború van, hanem mert érthetetlenek.”1

Élete utolsó éveiben a dombóvári születésű budapesti orvostanhallgató, Klopstock Róbert révén Kafka ismét futólagos kapcsolatba került Magyarországgal. 1921 februárjában ismerkedett meg Klopstock-kal a Magas-Tátrában, a matlárházi (Matliary) szanatóriumban, ahol a tuberkulózisát gyógyíttatta. Klopstocknak is volt valami baja a tüdejével, de ugyanakkor asszisztensi munkát is vállalt a szanatóriumban. Kafka így mutatja be egy levelében a 21 éves fiatalembert Max Brodnak: „budapesti zsidó, igen törekvő, okos, erősen irodalmi érdeklődésű is, külsőleg egyébként a durvább összkép ellenére Werfelhez hasonlít, született orvos módjára igényli az emberek társaságát, anticionista, Jézus és Dosztojevszkij a vezérei”.2 Áprilisban, miután nem tudja megállni, hogy ismét be ne mutassa: „nagydarab, erős, terebélyes, piros arcú, szőke ember, felöltözve szinte vaskos, nincs semmi panasza, nem köhög, csak hőemelkedése van néha (…) ágyban, hálóingben, borzasan, olyan fiúarccal, amely mintha a Hoffmann gyermekmeséit illusztráló rézkarcokról való lenne, de közben komoly, feszült, mégis álmodozó – így valósággal szép”,3 már azt kérdezi Brodtól, tudna-e segíteni Klopstocknak, hogy Prágában folytathassa a tanulmányait és elnyerje a csehszlovák állampolgárságot. Fiatal barátját a magyarországi politikai viszonyok, így főleg a numerus clausus bevezetése kényszerítik a távozásra. Miután Kafka visszatér Prágába, Klopstock pedig egyelőre Matláron marad, sűrű levelezés alakul ki közöttük. Kafka Prágában és Berlinben személyesen is eljár Klopstock érdekében. Fölmerül, hogy „magyar szerkesztő” lehetne esetleg valamelyik lapnál, de kiderül, hogy a berlini Abendblattnál négy magyar szerkesztő is üldögél tétlenül. Egyetemi tanulmányait mindenesetre folytathatja Berlinben, és Max Brod közbenjárására még ingyenjegyet is kap a menzára.

Klopstock közben fordításokon keresztül kortárs magyar szerzőket igyekszik megismertetni Kafkával, illetve Kafkától várja, hogy saját fordításait nyelvi és stiláris szempontból kiigazítsa. Elküldte Kafkának Ady verseinek és prózai műveinek német nyelvű gyűjteményét, valamint saját Ady-fordításait. 1922 novemberében Kafka így válaszolt erre: „Apránként, csekély segítséggel itt-ott mégis kiássák hát ezt a nagy embert a magyar sötétségből, persze bizonyára sok tévképzet is kavarog a dolog körül, elsősorban hamis analógiáké. Egy ilyen fordítás kissé mintha a szellemek panaszára emlékeztetne, amikor a közvetítő közeg kínzó tehetségtelenségét emlegetik. Itt szövetkezett az olvasó és a fordító mediális tehetetlensége. De a próza egyértelműbb, és ott mégis valamivel nagyobb közelségből látni őt. Egyet s mást nem értek, ám az egészet jól el tudom helyezni, és – mint ilyen esetekben mindig – boldog vagyok, hogy ez a költő élt, s valami módon a rokonává tesz – ’… rokona… nem vagyok senkinek…’, írja, íme, ebben is rokonok vagyunk. A versek fordítása nyilvánvalóan siralmas, csak itt-ott lehet helytálló egy hang, egy szó talán. Hogy a dolognak az eredetihez való viszonyát bemérjem, elegendő ha mércéül önmagam és a bádogos tetőfedők viszonyát használom.”4 Kísérteties, hogy bár bizonyos mértékig egy véletlennek köszönhetően és csak felületes benyomás alapján, de mégis éppen Kafka maga ismer itt rá Ady és az ő rokontalanságának rokonságára. A századelő Monarchiájának e két nagy írója mintha abban a bizonyos „sötétségben” tapogatózna egymás felé.

Kafka 1923 októberében arról ír Berlinből Klopstocknak, hogy mindig örül, ha a fordításait átnézheti, „küldje el mindig, ami van”. Egy Karinthy-novellával kapcsolatban ezt írja: „Magát a történetet igen jónak érzem, csak K.-nak ezek a históriái többnyire azt a kellemetlen benyomást keltik bennem, mintha az önmagában véve elfogadhatóan jó ötlet mindig az utolsó volna, vagyis a szegény ember a búcsúkrajcárjától szabadulna, és az érmén kívül még az üres zsebét is látnunk kellene. Nem tudom, mi teszi ezt, amikor pedig írói gazdagsága kétségbevonhatatlan. – A fordítás nagyon jó. Csupán néhány megjegyzés: a cím rendben van, de nem volna erősebb egyszerűen csak annyi: Ohne Kopf vagy Kopflos.”5 Karinthy A fejetlen ember című groteszk írásáról van szó.

2003-ban a Times Literary Supplementben terjedelmes cikk jelent meg Klopstockról6 abból az alkalomból, hogy egy bécsi antikvárius árverésre bocsátotta Klopstock kéziratos irodalmi hagyatékát, és egyúttal közreadta annak katalógusát, benne Kafka összes, szám szerint 38 Klopstockhoz írt levelével, köztük néhány eddig publikálatlant is.7 A barátság történetét ismertető tanulmány Kafkának a kortárs magyar irodalom iránti, Klopstock közvetítette ismereteiről nem tartalmaz új adatokat, ezzel szemben egy olvasói levélben, amely a cikkre reflektált, érdekes, bár hitelességére nézve nehezen ellenőrizhető új adalék olvasható. Azt állítja itt a londoni illetőségű Kobi Freund, hogy Kafka „Ábrahám”-parabolája, amely a Klopstockhoz 1921 júniusában írt levelében olvasható, felhasználta Karinthy Tanár úr, kéremjének, közelebbről a Jó tanuló felel, A rossz tanuló felel és a Röhög az osztály című írásoknak bizonyos elemeit, éspedig annak nyomán, hogy Kafka asszisztálásával Klopstock lefordította németre Karinthy művét. Arról van szó ebben a magyarul még nem olvasható levélbeli parabolában, hogy míg a fiát feláldozó egykori Ábrahám rémülettel töltötte volna el a világot, ugyanez a világ a mai Ábrahámon halálra nevetné magát. Attól félne ez a mai Ábrahám, hogy nevetségessége még öregebbé és taszítóbbá teszi, fiát még mocskosabbá, még méltatlanabbá arra, hogy valóban szólíttassék. „Egy Ábrahám, aki hívatlanul jön! Olyan ez, mint amikor az évzáró ünnepségen kitüntetésben akarják részesíteni a legjobb tanulót, de a várakozó csendben félrehallás miatt a legrosszabb tanuló jön elő a mocskos utolsó padjából, mire az egész osztály röhögésben tör ki. De talán nem is történt félrehallás, csakugyan őt szólították, a legjobb tanuló megjutalmazása a tanár szándéka szerint egyúttal a legrosszabb megbüntetése.”8

Klopstock mint barát és orvos ott volt Kafka halálos ágyánál a kierlingi szanatóriumban. Klaus Mannt egy naplófeljegyzése szerint 1937-ben meglátogatta egyszer „Dr. Klopstock (akinek karjaiban Kafka meghalt)”. 1972-ben a New York Times ugyanezt a formulát alkalmazta Klopstock-nekrológjában: „Kafka Dr. Klopstock karjaiban halt meg.” Egy-két évtizeddel Kafka halála után Klopstock állítólag keserűen emlegette, hogy későbbi orvosi tudásával már megmenthette volna Kafkát. Az Egyesült Államokban különben olyan nagyságok egyengették ajánlóleveleikkel Klopstock orvosi pályáját, mint Thomas Mann és Albert Einstein. Egyik ajánlólevelében Mann, olvasható Lensing cikkében, még az irodalomtörténetet is újraírta az ügy érdekében: „Első alkalommal a tehetséges fiatal német író, Franz Kafka révén találkoztam dr. Klopstock-kal, aki mind szakmai, mind szellemi téren igen sokat tett halála előtt Kafkáért.” Érdekességként még érdemes megemlíteni, hogy Klopstock Róbert felesége az a Klopstock Gizella volt, akinek fordításában jelent meg többször is magyarul Franz Werfel A kispolgár halála című nevezetes elbeszélése.

1922 októberében Kafka ezt írta egy levelében kiadójának, Kurt Wolffnak: „Egészen véletlenül értesültem róla, hogy Az átváltozás és Az ítélet 1922-ben megjelent magyar fordításban a kassai Szabadság című lapban, a Testvérgyilkosság pedig a Kassai Napló 1922-es húsvéti számában. A fordító a Berlinben élő magyar író, Márai Sándor. Tudtak Önök erről? Kérem mindenesetre, hogy a továbbiakban a magyar fordítás jogát tartsák fenn jó ismerősömnek, Klopstock Róbert magyar irodalmárnak, aki bizonyára kitűnő munkát végez majd.”9

Márai valóban lefordította és a fenti kassai lapokban megjelentette az említett elbeszéléseket, csak nem 1922-ben, hanem 1921-ben. Az átváltozást A változás címen nyolc folytatásban, a később Testvérgyilkosság címen magyarra fordított Ein Brudermordot pedig A gyilkosság címen. Minden bizonnyal ezek voltak az első, nyomtatásban megjelent Kafka-fordítások. 1922-ben Márai a Kassai Naplóban cikket is közölt Kafkáról. Mindennek alapján azt is kijelenthetjük, hogy Márai egyike volt azoknak az íróknak, akik elsőként fedezték fel Kafka nagyságát és eredetiségét, és az elsők között kerültek a hatása alá. Mint az Egy polgár vallomásaiban később elmondja, 1920-ban lipcsei tartózkodása idején fedezte föl Kafkát: „Kafka különösen nagy hatással volt reám. Abban a szűk s a nyilvánosság mértékével egyáltalán nem mérhető körben, ahol az európai irodalom igazi mércéjével mérik az értékeket, ma már klasszikusnak számít ez a fiatal cseh-német író, ki harminc-egynéhány éves korában halt meg s töredéket hagyott csak maga után. Kafkát úgy leltem meg a magam számára, mint az alvajáró az egyenes utat. Egy könyvkereskedésben egyszerűen kihúztam a többi ezer könyv körül Verwandlung című füzetecskéjét, olvasni kezdtem s rögtön tudtam: ez az. Kafka nem volt német. Nem volt cseh sem. Író volt, ahogy a legnagyobbak azok, nem lehetett eltéveszteni, félreérteni. (…) Soha nem »utánoztam« Kafkát; de ma már tudom, hogy néhány írása, tárgy-látása, szemlélete megvilágosítottak bennem homályos területeket. (…) Kafka világa, hangja idegen volt nekem; s mégis, ez az író, aki – én tudom – soha nem volt írásaimra kimutatható »hatással«, szabadított fel bennem erőket; egyszerre másként láttam, másféleképpen következtettem s ugyanakkor, mint aki erejének, de feladatának is tudatára ébred, félénkség, bizonytalanság fogott el.”10

1953-ban Márai már kritikusabban közeledett Kafkához: a hagyatékból előkerült A falusi tanító (Az óriásvakondok) című elbeszélésről, amely ekkor még nem volt meg magyarul, és amelyet Márai „Az Óriás Ürge” címen emleget, ezt írja a naplójában: „Valahol a »jó« irodalom és a »nagy« irodalom között van az igazi irodalom: s éppen ez az »igazi« hiányzik Kafka elbeszéléséből. A patologikus, a mániásan modoros világlátás, a somolygóan alázatos, ravasz irónia, ahogyan ez a rendkívül tehetséges író az írói látomáshoz közeledett, utolsó írásaiban már kóros. Nem beavatni akar, nem is felemelni vagy lesújtani, csak kárörömmel árulkodni.”11

Kafka magyarországi recepciója egyébként ugyanúgy évtizedeket késett, mint másutt, de éppen akkoriban, amikor Kafkát Nyugat-Európában már felfedezték, és művei divatba jöttek, nálunk, a többi ún. szocialista országhoz hasonlóan, még a marxizmus ideológiai gyanakvása is késleltette befogadását. A „pesszimizmus” és az „anti-realizmus” cenzurális következményekkel járó vádjaival kellett Kafkának megküzdenie. Mindamellett Kafka hazai felfedezésének Márain kívül is voltak szórványos előzményei. A Márai emlegette „szűk s a nyilvánosság mértékével egyáltalán nem mérhető körhöz, ahol az európai irodalom igazi mércéjével mérik az értékeket”, tartozott például Turóczi-Trostler József, aki az Egy polgár vallomásai megjelenésével egy időben, 1935-ben a német próza új irányzatait ismertetve ezt írta Kafkáról a Nyugatban: „Franz Kafka egy láthatatlan, tökéletes világrend törvényeinek szolgáltatja ki a tökéletlen embert; szellemidéző etikai ereje annál meggyőzőbb, mivel nem szorul önkívületre, hangos szóra.”12 Turóczi-Trostler 1938-ban a Pester Lloydban is írt Franz Kafkáról. De még nála is előbb, 1931-ben, szintén a Nyugatban Fenyő László így tért ki Kafkára, Kassák verseiről szólva: „Franz Kafka regényeiben csupa olyan ember mozog a holdkórosok meredek biztonságával, akinek talán árnyéka sincsen; az alakok, a történések, a külső és belső helyzetek, az egész sajátságos világ az álom ködében remeg, holott Kafka stílusa maga céltudatosan realista, pontos, homály nélkül való, nincsenek benne kisiklások a bizonytalan felé. Ahogy Kafka egy hotelt, egy szobát, egy székesegyháznak a belsejét leírja, az szemre: földi valóság, a kafkai világképbe beleállítva mégis szédítően valószínűtlen. E világ izgató kettősségét éppen ez a vasszigorral keresztülvitt irreális a reálison belül adja meg.”13 Szerb Antal a Hétköznapok és csodákban nem említi Kafkát, de később, 1942-ben a Magyar Csillagban Örkény István: Tengertánc című kötetét ismertetve leírja egyszer a nevét: „Mintha a húszas évek valamennyi irodalmi tendenciája találkozót adott volna bennük (ti. a kötet novelláiban): az expresszionizmus torz gesztusai (…) Franz Kafka és Paul Morand, Cs. Szabó és Márai.”14 1947-ben, a francia egzisztencializmus Kafka-kultusza idején, illetve ahhoz maga is hozzájárulva az emigrációba vonult Németh Andor Kafka ou le mystere juif (Kafka avagy a zsidó rejtély) címmel könyvet jelentetett meg Kafkáról Párizsban.

Bár a negyvenes-ötvenes években Európa- és Amerika-szerte kezdetét vette a Kafka-legenda kialakulása, nálunk a Rákosi-korszakban még szó sem lehetett Kafkáról. Az első magyar nyelvű Kafka-kötet 1957-ben látott napvilágot Az ítélet címmel. Kilenc elbeszélést tartalmazott, Boldizsár Iván válogatta és fordította őket. Annak idején úgy tűnhetett, mintha ez a kötet az 1956-os forradalomnak lett volna elkésett utórezgése. Később pedig, mintha a diktatúra majdani felpuhulásának lett volna egyik előjele. Valójában arról lehetett szó, hogy a pártkörökben jó kapcsolatokkal rendelkező és különféle lapoknál a főszerkesztő bizalmi állását betöltő Boldizsár Iván szívügyének tekintette a Nyugaton már divatba jött Kafka bemutatását, és engedélyt kapott rá a cenzúrától. A kötet megjelenését a nemrég alapított Nagyvilág készítette elő: 1957. augusztusi száma közölte az Egy falusi orvost, és mellékelte hozzá Ungvári Tamás Kafka-portrévázlatát, amely elsősorban Kafka emberi sorsát és annak a töredékes életművel való összefüggését ismertette. Ungvári ilyen szellemben utószót is írt a Boldizsár-féle fordításkötethez. Kafka elfogadtatásának stratégiájában később is fontos szerepet játszott a mostoha emberi sors, a lelki megpróbáltatások, a magány hangsúlyozása, a művek önéletrajzi eredeztetése. Mintegy az emberi szenvedések voltak hivatva igazolni a marxista ideológia szempontjából egyébként nehezen igazolható tartalmi és formai jellegzetességeket. 1963-tól jelenhettek meg aztán Kafka további művei: 1963-ban először a Levél Apámhoz, azután A per, mind a kettő a Nagyvilágban, Szabó Ede fordításában, 1964-ben A kastély Rónay György fordításában és 1967-ben az Amerika Kristó Nagy István fordításában. A per később, 1968-ban könyv alakban is megjelent.

Közben kibontakozott a marxisták nemzetközi Kafka-vitája, amely a korábbi kategórikus elutasítást árnyaltabb és „megértőbb” állásponttal próbálta felváltani. Az ötvenes években a dogmatikus kommunista kultúrpolitika már csak azért is káros és tiltandó jelenségnek tekintette Kafka munkásságát, mert az egzisztencialisták „a maguk prófétáját” látták Kafkában. 1958-ban Wider den missverstandenen Realismus (A félreértett realizmus ellen) című, Hamburgban megjelent könyvében Lukács György kezdeményezte a Kafka-kérdés napirendre tűzését. ő mindenesetre még keveset engedett a doktriner álláspontból. Az egész könyv az avantgardista művészet ellen íródott, és Kafkát Lukács ebben az összefüggésben marasztalta el. Nem vonta kétségbe írói tehetségét, műveinek szuggesztív erejét, sőt a „modern dekadencia” egyik legjelentősebb képviselőjének tekintette, és a „félelem klasszikusának” nevezte, de éppen ezért, mint antirealista, a kapitalizmus közvetetett apologetikáját szolgáló irodalmat, továbbra is elutasította Kafka műveit.

A Kafka-vita 1963-ban tetőzött. Ebben az évben több Kafka-tárgyú közlemény jelent meg a magyar folyóiratokban, mint egyébként az egész évtizedben. Május végén a Prága környéki liblicei kastélyban nemzetközi konferenciát rendeztek a marxista esztéták és irodalomtörténészek, „hogy közös erőfeszítéssel dűlőre vigyék a kérdést: hogyan lássa Kafkát a marxista irodalomtudomány, és – következésképpen – mit kezdjen vele a szocialista kultúrpolitika”.15 A korabeli marxista irodalomtudomány olyan befolyásos nagyságai fejtették ki itt álláspontjukat Kafka ideológiailag számukra problematikus világáról, mint Ernst Fischer, Roger Garaudy, Eduard Goldstücker, Pavel Reimann, Helmut Richter. „Helmut Richter (…) némileg fanyarul nyilatkozott az újabban elharapózott kritikátlan Kafka-rajongásról” tudósított a konferenciáról Rákos Péter, „s Kafka műveinek tömeges terjesztését továbbra sem tartja elsőrangúan fontos kultúrpolitikai feladatnak. Werner Mittenzwei a kafkai életművet a Brechtével vetette össze, és Brecht szellemében bírálta; Kafkában a kispolgári tanácstalanság, a tőkés világra jellemző elidegenülés íróját látja, mindamellett becsüli, hiszen – Brecht szavával – tévedésekkel teli műveket is lehet haszonnal forgatni…”.

Valamilyen okból a Nagyvilág szerkesztősége kevesellhette vagy kifogásolhatta Rákos Péter beszámolóját, mert két számmal később újabb, ezúttal anoním, szerkesztőségi cikket szentelt a liblicei konferenciának.16 Itt a szerző ismerteti a felszólalások publikációs előzményeit is. Helmut Richterre vonatkozóan például megtudjuk, hogy 1962-ben Franz Kafka, Werk und Entwurf (Franz Kafka. Mű és vázlat) címmel az NDK-ban már monográfiát is megjelentetett Kafkáról, és itt azt hangoztatta, hogy csak a művek helyes értelmezése alapján lehet megnyugtatóan értékelni az életművet, az értelmezés viszont korántsem könnyű feladat, nemcsak a művek antirealista esztétikája miatt, hanem azért sem, mert a közreadott és gyakran töredékes szövegek kritikai ellenőrzésre szorulnak. Richter például elutasítja A per olyan egyoldalú értelmezését, amely Josef K.-t ártatlan áldozatnak tekinti, és azt állítja, hogy Josef K. valóban bűnös, sőt rá is ébred bűnösségére. Ma is méltányolható álláspontja szerint az a bűne, hogy az embertelen társadalomban maga is embertelenné vált, az elidegenedett világban embertársaitól, sőt önmagától is elidegenedett. A regény befejezetlenségéből kiindulva azonban eléggé irreleváns következtetésekre jut. Eszerint Kafka azért hagyta félbe éppen a Josef K. személyét, emberi kapcsolatait megvilágító fejezeteket, mert itt feloldhatatlan ellentmondásba ütközött. Ha ugyanis Josef K.-t az embertelen társadalom embertelenítette el, akkor kérdésessé válik, mennyiben vonható ezért felelősségre maga Josef K., és miért éppen ő? Társadalmi determináltság és egyéni felelősség olyan ellentmondásba került itt egymással, amelyből Kafka nem talált kiutat. Nyilvánvaló, hogy társadalmi determináltságot számon kérni Kafka ábrázolásától az írói világ és a sajátos kafkai ábrázolásmód teljes félreismerésére vall.

A konferencia egy másik előadójáról, Ernst Fischerről azt tudatja a szerkesztőségi cikk, hogy 1962-ben a Sinn und Form hasábjain ő hirdette meg elsőnek a Kafka-értékelés gyökeres revízióját. A gordiuszi csomót úgy vágta át, hogy Lukáccsal vitázva Kafkát egyszerűen a realista írók közé sorolta. Ha nem is a 19. századi realisták módszerével, de szerinte Kafka korunk valóságát tükrözi. Nagyjából ezt az álláspontot tette magáévá Roger Garaudy francia marxista is. Egy másik francia marxista, André Gisselbrecht Fischerrel vitázva azt hangoztatta, hogy a szükséges revízió nem vezethet a kritikai magatartás feladásához: „Kafka nem ellenségünk, de lobogónknak sem fogadhatjuk el. Legfeljebb testvérünknek tekinthetjük őt, de semmiképpen sem szellemi vezérünknek. Ilyesmire Kafka soha nem is pályázott.” Ebben az utolsó állításában Gisselbrechtnek kétségkívül igaza volt.

A liblicei konferencián két magyar előadó is résztvett (Krammer Jenő, Rákos Péter), de mint az előadások később könyv alakban is kiadott gyűjteményéből kiolvasható,17 ők mellékes szerepet játszottak. Lukács György álláspontja mellett más markáns magyar Kafka-felfogás ekkoriban nem jelentkezett, a magyar ideológusok és irodalmárok a külföldi tekintélyek vitáiban kialakult konklúziókat közvetítették. A korabeli magyar Kafka-recepció egyik jellemző és kevéssé épületes eseménye az volt, hogy Sükösd Mihály 1965-ben olyan kismonográfiát tett közzé Kafkáról, amelyről hamarosan kiderült, hogy jelentős részben plágium: a szerző hosszú oldalakon szó szerint vette át egy német nyelvű kiadvány szövegét. A könyvecskéről írt recenziójában Mihályi Gábor mindenesetre inkább az ideológiai tisztánlátást kérte számon Sükösdön: felrótta neki, hogy a vitatott kérdésekben merészen leszögezi a maga álláspontját, „néha talán egyértelműbb határozottsággal, mint azt a kutatás mai állása indokolhatná. Esszéje így azt a képzetet keltheti a tájékozatlan olvasóban, mintha a szerző véleménye volna a marxista álláspont. Bizonyára okosabb lett volna félreérthetetlenebbül meghatározni a maga nézeteinek helyét a marxista kritikusok közt folyó polémiában, s jelezni azt, hogy más, ellenkező következtetésekre jutó marxista válasz is elképzelhető.”18 Mint kiderül, Sükösd azokat a marxistákat hagyja figyelmen kívül, akiknek A per nem elég realista, s végeredményben Mihályi is Sükösddel és azokkal a marxistákkal értett egyet, akik szerint Kafka nem jelentékeny gondolkodó ugyan, de írónak annál inkább az, és ha írásai művészi értékűek, akkor azt is be kell látnunk, hogy jelentős valóságtartalmak hordozói. Igaz, nem közvetlenül a valóságot ábrázolják, hanem „a valóság mitológiába emelt képét”. Egyszóval Kafka kulturális örökségünk olyan része, amelyről nem szabad lemondani, amelyet nem engedhetünk át a polgári irodalomnak, az egzisztencialistáknak. Annál is kevésbé, mert „a kispolgári olvasók” hajlamosak a fürdővízzel együtt a csecsemőt is kiönteni, azaz Kafkát azon a címen mindenestül elvetni, hogy zavaros és nyomasztó. Világosan meg kell tehát mondani az olvasónak, mit kell kiolvasnia Kafkából.

Erre nézve a korszak engedékenyebb marxista kritikusai azt a stratégiát követték, hogy lehetőleg minél pontosabban meghatározzák, miféle valóság mitológiába emelt képe Kafka világáé. Végletes példája ennek az, ahogy Kristó Nagy István, az Amerika későbbi fordítója, A kastélyt magyarázza meg a magyar fordítás megjelenése alkalmából: A kastély világa nyomott, sötét világ, amely „szerencsére immár majdhogynem a múlté, mindinkább csak egyesek elmaradott tudatában létezik. A titokzatos, ódon kastély tövében lappangó, hóval borított parasztfalu a Monarchia távoli falvait idézi elénk, melyek iszonyatos messzeségben vannak Bécstől, mégis ki vannak szolgáltatva a császárvárosnak. (…) Kafka korában már nyilvánvaló e bécsi központosítás s a Monarchia tájain uralkodó feudális ’rend’ alapvető ostobasága és voltaképpeni fejetlensége, rendetlensége is. (…) A hűbéri kötöttségben vegetáló falusi életnek iszonyú torzképe a regény. Ebbe a környezetbe küldi el (ti. Kafka) a hősét, a földmérőt, aki talán egy felvilágosultabb felsőbbség, valami távoli ’II. József’ megbízottja. (…) A földmérő e regényben ugyanaz az alak, aki a magyar népmesék ’inzsellér’ figurájában, máskor meg a garabonciás diákéban jelenik meg – a néppel érző, felvilágosodott, természet-tudományos értelmiségi, aki változtatni szeretne a feudális állapotokon (…) harca a Habsburg-birodalom viszonyai között reménytelen, már csak azért is, mert a népet sem érti igazán…”19 Így lesz Kafkából „lényegében” osztályharcos realista író.

Kristó Nagy ennek megfelelően stílustörténeti szempontból is félremagyarázza Kafkát. Arról beszél, hogy Kafka életművére is jellemző az „izmusok” öncélú formai eszközeinek önállósulása – ami merő képtelenség. Kristó Nagy szerint A kastély bizonyos vonatkozásban az ekkorra már idejétmúlt szimbolizmus jegyében fogant, sok benne az „ál-szimbólum: gondolati játék, ami sokszor nem több, mint egy életérzés visszatükrözése”. De felfedezi a regényben a szecesszió jegyeit is: „az öncélú művészi játékosság, meghökkentés, gyönyörködtetés, szinte már a díszítés, dekorativitás jegyeit viseli magán, ami megfelel a bomló-félben levő Monarchia polgársága reprezentatív stílusának: a szecessziónak.”

A recepció egy másik, nehezen kimutatható és megítélhető területe a kortárs magyar irodalomra gyakorolt Kafka-hatás kérdése, amely mindenekelőtt Déry Tibor G. A. úr X-ben című, 1964-ben megjelent regényére vonatkozólag merülhet fel. Mint ismeretes, Déry ezt a regényét, amely a rend, törvények és szabályok által nem korlátozott szabadság regénye, börtönben írta. 1957-ben az 1956-os forradalomban való részvétele miatt letartóztatták, és 1960-ig fogva tartották. Könyvét a Gyűjtőfogházban kezdte írni, és közvetlenül szabadulása előtt a váci fogházban fejezte be. Kiadására csak négy évvel később kerülhetett sor, noha számítani lehetett rá, hogy a pártos kritika el fogja utasítani, amint ez is történt. Már a regény keletkezésének körülményeiben is volt valami kafkaian abszurd: egy koholt vádak alapján beperelt férfi a börtönben regényt ír, amelyben saját léthelyzetét modellezi. A látszólag ok nélkül „letartóztatott” Josef K. is úgy dönt perének egy pontján, hogy felmond az ügyvédjének, és maga veszi kezébe az ügyét. Védőiratot dolgoz ki, és benyújtja a bíróságnak. „Rövid életrajzot akart itt előadni, és mindegyik fontosabb eseménynél elmagyarázni, miért cselekedett így vagy úgy…”20

Déry nyilván jól ismerte Kafkát, hiszen a német második anyanyelve volt, és a húszas években, bécsi és németországi emigrációja idején szoros szálak fűzték a kortárs avantgárd irodalomhoz. A G. A. úr X-ben már a címével is tudatos rájátszás Kafkára: a csupán neve kezdőbetűivel jelölt hős egy kísérteties, képzeletbeli modellvárosba vetődik, ahol különös dolgok történnek vele, végül egy gyilkossági ügyben perbe is fogják, de aztán mintha mi sem történt volna, elbocsátják. Mint a regény több elemzője is hangoztatta, Déry regénye „kafkai utópia vagy inkább ellenutópia. A per nyilván hatott rá, ami persze nem baj, Kafka rengeteg mindenkire hatott termékenyítően, ugyanakkor az abszurdum valóságos abszurdum volt: a magyar helyzet” (Réz Pál). Domokos Mátyás „időtlen, kor nélküli és tudatosan Kafkára visszahangzó negatív utópiának” nevezte Déry regényét.21

A másik kortárs magyar író, akinél világosan jelentkezett a Kafka-hatás: Örkény István volt. Éspedig ugyanabban az időben, mint Dérynél: 1957/58-ban, amikor Örkény ugyanúgy be volt tiltva, mint Déry. Ekkor írta azokat a novelláit, amelyeket később az életműkiadás 1971-ben megjelent Időrendben. Novellák című kötetében megjelenhettek, a Hódolat Kafkának című ciklusba foglalt. Az öt elbeszélés közül három (A visszaváltozás, Álmomban, Éden) nemcsak egyértelműen Kafka hatását mutatja, de a Kafkához fűződő kapcsolatot tudatosan hangsúlyozza is. Míg Déry a Kafka-motívumokat már érett, szuverén íróként ironikus irodalmi utalásokként működtette a G. A. úr X-ben című regényében, Örkénynek túl kellett lépnie Kafka iskoláján, hogy megtalálja a maga egyéni hangját.

Az Elbeszélések 1973-as teljes kiadása és Pók Lajos hozzá írt utószava arról tanúskodott, hogy a hazai Kafka-recepció kezd megszabadulni a doktriner marxista fenntartásoktól, és az érdemi, szakmai kérdések felé fordul. Ilyen kérdés volt például egy szövegközlési dilemma: milyen elrendezésben jelenjenek meg az elbeszélések: a Kafka életében megjelent köteteket, ill. a hagyatékban fennmaradt novellákat önálló egységekként egymástól elkülönítve, vagy a keletkezésük sorrendjében. Az Európa Könyvkiadó szerkesztősége az előbbi elvet tette magáévá, a frankfurti S. Fischer Kiadó novellagyűjteményének példáját követve. A hetvenes években a kritikai és tudományos recepció már nem azt vizsgálta elsősorban, kell-e nekünk Kafka, hanem hogy munkássága milyen helyet foglal el a korszak irodalmában. Ilyen munka volt Egri Péter Álom, látomás, valóság című értekezése 1969-ből, Széll Zsuzsa Válság és regény című tanulmánya 1970-ből, valamint Zemplényi Ferenc A korai szürrealista regény című disszertációja 1975-ből, amely az Egy falusi orvost hozta összefüggésbe a szürrealizmussal. 1981-ben Pók Lajos már viszonylag tárgyszerű és szakszerű kis-monográfiát publikálhatott Kafkáról, melyet magyar szerzőtől azóta sem követett újabb és korszerűbb. Ugyanebben az évben az Európa Könyvkiadónál bő válogatás jelent meg Kafka naplóiból és leveleiből, amely a német szövegkiadásoktól eltérően időrendbe sorolva montírozta össze a különnemű szövegeket, olyan folyamatos, virtuális Kafka-monológot hozva így létre, amelyre a naplók és levelek kiadása terén még külföldön sem volt addig példa.

Az elmúlt két évtizedben a magyar Kafka-recepció, a hazai modern filológia általános visszaesésével és súlyos presztisveszteségével párhuzamosan csekély eredményeket hozott, s inkább csak a Kafka-életmű iskolai-egyetemi oktatását szolgálta. Ide sorolható teljesítmény a számtalan Diákkönyvtár típusú szövegkiadás mellett A per jegyzetekkel és magyarázatokkal ellátott kiadása a Matúra-sorozatban. E tanulmány szerzője a Polgárok és művészek című könyvében (1990, 1997) szintén A perről közölt alapos elemzést, nemrég pedig arra vállalkozott, hogy újra fordítsa Kafka két regényét, A pert és a korábban Amerika címen megjelent Az elkallódott fiút. Ez a két kötet egy tervezett és el is indított magyar Kafka-összkiadás számára készült, amely azonban időközben a kiadó közönye miatt hamvába holt. A Levelek Felicéhez című levelezéskötet hosszú évek óta nyomdakészen vár megjelenésére, a többi kötetről pedig már szó sem esett. A Cartaphilus Könyvkiadó mindenesetre 2000 és 2003 között három vékony kis kötetben megjelentette Kafka hagyatékban fennmaradt töredékeit, vázlatait, aforizmáit Tandori Dezső fordításában, úgyhogy a levelezés még hiányzó felének fordításán kívül elsősorban a teljes napló vár magyar nyelvű kiadására. 2008-ban, Kafka születésének 125. évfordulóján talán erre is sor kerül.

JEGYZETEK

1. Franz Kafka: Tagebücher. S. Fischer, Frankfurt am Main, 1973, 292-295. o. (a szerző fordítása)

2. Franz Kafka: Briefe 1902-1924. S. Fischer, Frankfurt am Main, 1975, 302. o. (a szerző fordítása)

3. Uo. 319. o. ( a szerző fordítása)

4. Uo. 422. o. (a szerző fordítása)

5. Uo. 458. o. (a szerző fordítása)

6. Leo A. Lensing: Franz would be with us here. Times Literary Supplement, February 28th 2003

7. Kafkas letzter Freund. Der Nachlaß Robert Klopstock (1899-1972). Mit kommentierter Erstveröffentlichung von 38 teils ungedruckten Briefen Franz Kafkas. Hrsg. v. Hugo Wetscherek, Wien, 2002

8. Franz Kafka: Briefe 1902-1924. 334. o. (a szerző fordítása)

9. Uo. 421. o. (a szerző fordítása)

10. Márai Sándor: Egy polgár vallomásai.  Akadémiai – Helikon, Budapest, 1990, 203-204. o.

11. Márai Sándor: Napló 1945-1957.  Akadémiai – Helikon, Budapest, 1990,  211. o.

12. Turóczi-Trostler József: A német próza útja. Expresszionizmus és új-naturalizmus (Neue Sachlichkeit). Nyugat, 1935/5.

13. Fenyő László: Kassák Lajos 35 vers. Nyugat, 1931/8.

14. Szerb Antal: Mindig lesznek sárkányok. Összegyűjtött esszék, tanulmányok, kritikák II. Magyar irodalom. Budapest: Magvető, 680. o.

15. Rákos Péter: Kafka-konferencia Prágában. Nagyvilág, 1963/8, 1272-1275. o.

16. Marxista irodalomtörténészek vitája Kafkáról és a realizmus kérdéseiről. Nagyvilág, 1963/10, 1559-1561. o.

17. Franz Kafka aus Prager Sicht. (Hrsg. von  Eduard Goldstücker). Verlag der Tschechoslowakischen Akademie der Wissenschaften, Prag, 1965

18. Mihályi Gábor: A Kafka-vita folyik tovább. Sükösd Mihály: Franz Kafka. Nagyvilág, 1966/3 461-463. o.

19. Kristó Nagy István: Szimbolizmus és szecesszió. Franz Kafka: A kastély. Nagyvilág, 1965/6, 921-923. o.

20. Franz Kafka: A per. Palatinus, Budapest, 2002, 111. o. (a szerző fordítása)

21. Domokos Mátyás: Leletmentés. Osiris, Budapest, 1996, 131-132. o.

 

 

 

 

 

Mikor ezt a beszédet írni kezdtem, a hajdani jelmondat, igen velősnek tetsző mondás járt a fejemben, ami könyvtárak, iskolák, kultúrházak főfalait díszítette krepp-papírból, szögvasból, dióbélből, kóláskupakból, mikor miből, plusz a drapéria, hogy „a könyv az élet tükre”. Minél többet gondoltam rá, annál jobban elbizonytalanodtam. Mármint azon, hogy tényleg így szólt-e. Hogy mért nem a léleké az a tükör legalább, annak dacára, hogy a lélek tükre a szem is?

Kicsit most is bizonytalan vagyok, de alighanem az élet volt megcélozva a bölcsesség e szép hegyével, az élet, ami Rejtő Jenő örökérvényű hasonlatával olyan, mint a nyári ruha mellénye, rövid és céltalan.

Igyekszem rövid lenni, hisz a cél, ha van praktikus célja egy könyvheti megnyitóbeszédnek, a megnyitás maga.

Görcsölnöm fölösleges, gondoltam magamban a rövidséget ígérvén, hisz minden és mindennek az ellenkezője elmondatott már könyvheti megnyitó gyanánt, újdonságot ha akarnék se tudnék mondani. A világ e táján figyelemreméltó hagyomány, hogy főleg szépírók nyitják meg a könyvheteket, mintha a könyveket is zömmel szépírók írnák, holott nem, zömmel semmiképpen sem, viszont e termékeny félreértés növeli az irodalom, azon belül az élő irodalom presztízsét, amire úgy nem szorul rá, hogy nagyon is rászorul.  Rá a piacra, a közvetítésre, a reklámra, aminek milyenségét kárhoztathatja, de tényét és elengedhetetlenségét aligha.

Itt tehető fel a kérdés, hogy az Ünnepi könyvhét minek is az ünnepe. A könyv nevezetű kultikus és elpusztíthatatlan papírtárgyé, s mindazoké, akik ezt tartalmától némileg függetlenül előállítják, és eladásra bocsátják, avagy a bennfoglalt tartalmak és beszédmódok egy eléggé kitüntetett csoportjának az ünnepe, mely csoportot az egyszerűség kedvéért nevezzek itt most irodalomnak. Netán az olvasó, az olvasás ünnepe, mint valamiféle közös nevezőé.

Hajlok utóbbira, már csak azért is, hogy szóba hozzam az internetet, hisz immár nincs könyvünnep a világháló nélkül, a háló elfoglalta a helyét és nem foglalta el a könyvet, senki nem győzött le senkit, nincs vesztes és nincs győztes, illetve van győztes, az olvasó ember. A könyvpiac s a könyv sorsáért aggódók némi rettegés és hezitálás után rájöttek hogy a számítógép, illetve a monitor nem konkurens, Neumann nem előzi le Guttenberget, ahogy Guttenberg se Neumannt, jól megvannak galaxisostúl, pontosabban nincsenek meg egymás nélkül.

Könyvet olvas az ember, a hálót használja. Én őszintén hiszek benne, hogy a könyv könyvségét a világháló segít megőrizni. Hogy a sok vacak tárgy, könyvimitáció jobb helyet talál magának a háló terében (hogy Pascalt parafrazeáljam, e végtelen tér sosem szűnő zajában), s a nagybetűs könyv mint szép, kívül-belül megalkotott tárgy nem olcsó, de megbecsült része lesz ama luxusnak, amit emberi kultúrának nevezhetni.

Az egyáltalán nem baj, hogy a sok egynyári vacakért nem vág ki fákat az emberiség.

Egy könyvhét sok egyéb, például a megnyitóbeszéd mellett arra jó, hogy örömében kétségbeessen az ember, kétségbeessen e tarka bőség és bő tarkaság láttán; hogyan tudhatná áttekinteni, lehet-e annyi könyvet, amennyit szeretne, akár csak átforgatni is?

Nem lehet, de azt, amit gyanítok, tudniillik hogy nem is érdemes, azt már csak az átlapozás után mondhatnám tiszta lelkiismerettel, melyre ugye nem lesz időm és újra elölről — nincs mit tenni, bízni kell benne, hogy ami igazán fontos könyv, mű, gondolat, az előbb-utóbb megtalálja az embert. Bár hogy konkrétan engem is megtalál-e, aziránt vannak mindannyiunknak ismerős kétségeim.

Hogy pont az ér-e el, ami. Vagy hogy pont az nem.

Ha lenne könyvkiadó, aki a könyvek mellé időt, idődévédét is tudna csomagolni, arányosat az adott könyv terjedelméhez, az eléggé pozitívan befolyásolná az emberiség olvasó hányadának kulturális szokásait, egyszeribe menne könyvek által a világ elébb, nevezett emberiség vadul olvasni kezdene, egymás kezéből tépné ki az egyre vastagabb és vastagabb köteteket — eléggé el nem  ítélhető módon az elektronikus könyv nem számítana, csak a papír-alapú —, e munkákat persze meg is kellene írni, csakhogy az íráshoz ama kiadó már nem csomagolna időt, tehát az írók roppant sokat  olvasnának, amitől még többet írnának, mindezt az örökkévalóságig menően, tán a végén, ami persze nem a vége lenne, unalmas is lenne e paradicsomi állapot. A könyv segítene élni, hosszabban, bár tán nem többet, mint amennyit a halandóknak segít, ha segít.

Egyébként azt hiszem, segít.

Ami meg az élet tükrét illeti, nem állom meg, főleg itt Debrecenben, hogy ne egy Medgyessy Ferenc-anekdotával fejezzem be. Történt, állítólag, hogy mikor egy igazi lószakértő, hogy ne mondjam csikós, megnézte a mester megszobort paripáit, egyáltalán nem volt megelégedve. Összecsippentette a szemét, méricskélt az ujjával, lépett közelebb, lépett távolabb, és egyre csak csóválta a fejét, végül keserves sóhajjal kifakadt, mondván, hát, művész úr, ez nem passzol, mert ha ez itt enynyi, akkor az ott nem lehet annyi, mert ilyen lú, kérem a világon nincs, mire Medgyessy azt felelte: nem lú ez, bátyám, hanem szobor. Azért ezt a mondatot el tudnám képzelni minden művészeti iskola, minden művészettel foglakozó tankönyv mottójaként.

A könyvhét debreceni megnyitójának szerkesztett szövege.