A Litera és a Nyitott Műhely kritikai beszélgetéssorozatának 2010. március 17-ei estjén Gerelyes Endre életműve került előhívásra. A kvintett ezúttal kvartettként lépett fel, Bán Zoltán András, Jánossy Lajos, Németh Gábor és Reményi József Tamás részvételével.

Az Előhívás eddig nem vállalkozott teljes életművek áttekintésére, s tulajdonképpen most is csak egy könyv, a Szépirodalmi Könyvkiadónál 1985-ben megjelent Kilenc perc volt a beszélgetés tárgya: ám ez a könyv Gerelyes Endre korai halálával hirtelen megszakadt írói pályájának legjobb műveit tartalmazza, köztük az Isten veled, Lancelot! című kisregényt is.

A kötetet Jánossy Lajos javaslatára „hívták elő”. Mint elmondta, a nyolcvanas években meghatározó élménye volt az említett kisregény, amelyet baráti ajánlásra olvasott el, s mint első kortárs irodalmi élményt tart számon. A parabolisztikus történetet a korra jellemző sorok között olvasással fogadta, s ezt az első találkozást felidézve bátor megszólalásra és rokonszenves magatartásmintára emlékezett. A jelenlegi élmény alulmaradt a korábbihoz képest, még a kisregény tekintetében is, amely a politikailag meghatározott kontextusban erősebbnek tűnt Jánossy szerint. A beszélgetést felvezető szavaiban bírálta a szövegek didaxisát, kitért ’56 „érdekesen bátor” ábrázolására, s az írásoknak arra a szociografikus érzékenységére, amely nem csupán nyelvi konstrukcióként mutat be munkásokat, hiszen a vasutasok és bányászok között felnőtt Gerelyes azt a világot vetette papírra, amelyben élt.

Bán Zoltán András elmondta, a beszélgetésre készülvén először olvasta Gerelyes műveit. Meglátása szerint a Lancelot-regény és a többi szöveg közötti minőségi különbséget az életút különös megvilágításba helyezi: a kisregény összefoglaló, utolsó műnek tetszik, holott az író nem volt beteg, nem készült öngyilkosságra. Mégis, a szöveg a szerző addigi irodalmi működésével is leszámol – meghaladja azt. Bán a regény erényeként említette a szöveget jellemző intellektualitást. Kritikusan szólt azonban a novellák szociografikusságáról, „történelem előttinek” minősítve azt (a mai olvasónak nincs köze ehhez a Keleti pályaudvarhoz, ezekhez a munkásokhoz), és felhívta a figyelmet a szövegek s a mindent elmondani akaró címek sajátos viszonyára (sokszor mintha ezeknek sem volna közük egymáshoz). Gerelyes legjobb írásaként a Változnak az idők… című önéletrajzi novellát nevezte meg.

Reményi József Tamás elsősorban annak a szomorúságnak adott hangot, amellyel a kötetet – beleértve a szövegeket válogató Simonffy András aránytalanul hosszú, hitvallásszerű előszavát – olvasta, „olvassa az ember”. Simonffy sűrűn idézi a korabeli visszhangot; az előszó nemcsak a beszélgetésre készülők kutatómunkáját könnyítette meg, de – bemutatva azokat az elvárásokat, amelyeknek az akkori íróknak meg kellet felelniük – akaratlanul is hat a mai olvasó empátiájára. „Katasztrófa, mihez képest kellett irodalmat csinálni” – foglalta össze Reményi. Empatikus olvasata ellenére (és éppen ezért) a Lancelot-regény nagy hibájának is a mítosz és az osztályharc képtelen ötvözését tartja. Reményi három novellát említett, amelyek meglátása szerint kiemelkednek az életműből: a Kilenc perc, az Al Boháken és a Kések között címűeket. Ezekről elismerően szólt – közös erényükként éppen azt tüntette fel, hogy ezekben a szerző nem vállalta túl magát –, ám hozzátette, nem tudná negyedik címmel bővíteni a sort.

Németh Gábor anekdotával indított. Általános derültséget okozva tizenéves önmagáról vázolt fel egy portrét, amikor is „a sokat tűrt, meglett férfit” játszotta. A nagy alakítás elengedhetetlen kelléke volt elmesélni az ellenfél biztos leléptetésének trükkjét: hogyan lehet a szemöldök felrepedéséből csillapíthatatlan vérzést produkálni. Ez a fontos tudás pedig nemcsak a sportújságíró édesapa jóvoltából az ökölvívó meccseken eltöltött jelentős időnek köszönhető, de konkrétan a Kilenc perc című novellából származik („Itt ugyanis mást nem lehet tenni, mint egy ütéssel félresodorni a ragtapaszt, egy másikkal »meghámozni«, tovább tépni a sebet”). Németh Gábor önarcképe után természetesen ismét Gerelyes önarcképéről esett szó: Németh Gábor elmondta, 1973-ban a lehető legnaivabban (nagyjából az Ivanhoe világa felől) lovagregényként olvasta az Isten veled, Lancelot!-ot, így a regényt záró retorikai mozzanat őszintén megdöbbentette. Ma már természetesen inkább annak felismerése volt rá nagy hatással, hogy egy tehetség, aki ösztönösen kezdett el írni, ebben a kisregényben konstruált egy eszközrendszert (s a regény megalkotásáig is mindent „fel kellett találnia”). Fájdalmas, hogy nem tudni, hogyan alakult volna a későbbi Gerelyes-próza.

A beszélgetés során fölmerültek összehasonlítási lehetőségek (kézenfekvő például a hemingwayi prózával való összevetés, hiszen a korabeli kritika gyakran emlegette Gerelyes első elbeszéléseivel kapcsolatban Hemingway nevét). Nemcsak a Lancelot-regény, de a Káin című novella kapcsán is szó esett a mítoszok újragondolásáról; s nemegyszer az őszinteségről mint esztétikai kategóriáról, civilségről és fikcióról, az írásról mint hősiességről… „Ez az ember valóságos volt” – mondta Németh Gábor. S hogy a Gerelyes-próza idillre törekvése tőle, ettől a valóságos embertől mégiscsak hiteles, amikor ’56-ról vagy a hűségről beszél, abban végső soron egyetérteni látszottak a kritikusok.

(A címlapkép nem az esten vetített Wiedermann-filmből származik, pusztán illusztráció.)

Tamás Zsuzsa