Mielőtt a recenzens belefogna Józsa Márta: Amíg a nagymami megkerül című regényébe, nem mulaszthatja el felhívni a figyelmet a Noran kiadó „beszéld el…” sorozatára, amelyben ez a mű is megjelent. A csinos tipográfiájú könyvek koncepciózusan szerkesztett főcsapása láthatóan a női elbeszélők memoár-jellegű, önéletrajzi alapú prózáinak teremtett helyet, csendesítve mintegy a női irodalom bárkája körüli, szörnyű, Ókeánosz keltette viharokat. Hovatovább Noémi bárkájáról beszélhetünk; szép és kényes szavú szerzők utaznak a nagy és ellenséges, férfiak bitorolta vizek fölött, a lágy, avagy szigorúbb metszésű szájakon ajakfény, a bokák kecsesen villannak meg a demmerungban. Alkonyodik, az istenek megenyhülnek.

 

Józsa Márta regénye egyértelműen alanyeseti szöveg. A grammatikai egyes szám első személyen túl, a szerző „feltámadását” nominális kódok segítik. Mint minden biografikus jellegű munka esetében, Józsa Mártánál is az a kérdés, hogy a visszatekintő és az egykori én reflexiós játékának, a megfigyelő és megfigyelt egymásra utaltságának, az azonosságnak és a nem-azonosságnak megtalálja-e az identikus irodalmi formáját, azaz meglódul, életre kel-e a karneváli, danse macabre-i körforgás; a múltat mint parancsoló egy-hangúságot megszólító ige felébreszti, felszabadítja-e a fatális rendet, átszerkeszti-e az időt?

 

„[A]mikor saját életünkből történeteket mondunk el, ezáltal ’azt a narratív identitást, amely bennünket alkot, nem kívülről magunkra erőltetni, hanem felfedezni igyekszünk.’” – idézi Tengelyi László: Élettörténet és sorsesemény című könyvében Ricoeurt. Józsa Márta expedíciója ekképp az emlékezés, a hangsúlyozottan a történelembe ágyazott személyes történet többszörös tapasztalatának megformálását tűzi ki célul; a romániai diktatúrában megélt gyerekkor horizontját vonja poétikus figyelme homlokterébe, a politika és a felnőttek felügyelete alatt álló világ együttes represszióját, amelyben a felnövekvés, a nevelődés folyamata lejátszódik-szétszóródik. Az „identitás felfedezése” bármely keretek szabta feltételektől meghatározottan, de a körül forog, hogy a „vállalkozás” nyomán a látóhatárok egymásba olvadnak-e; kísértetek körtáncának örvényébe kerülünk, vagy áthidalhatatlan a messzeség a befejezett múlt és a történő jelen között, tehát a kísértetek falanksza feltörhetetlen marad.

 

„Nézem azt a kislányt”, ezzel a felütéssel kezdődnek a fejezetindító „kopfok”, amellyel a megközelítés perspektívája kijelöltetik, a látás súlypontja képződik meg, a távolság kap léptéket. A tekintet újabb és újabb rétegeket metsz ki az idő „mélységes mély kútjából”, a dramaturgia kulcsszereplői, helyszínei és helyzetei egymás után buknak a felszínre; az alkoholista apa, a messzi vidékeken tanító, hiányával jelen levő anya, az őt helyettesítő nagymama. Az óvodás és kisiskoláskor, majd a gimnáziumi évek peremvidéke, románok és magyarok, kicsik és nagyok, csókok és csergék. A könyv alaptektonikáját, magánmitológiáját ebben a körben lehet sokszögesíteni, miközben az emlékezés szövetén átüt, noha esetlegesen, a jelen idő realitása, egy újabb tapasztalat-összefüggés, a magára pillantó elbeszélő arcvonásai.

 

A szöveg erejét a sűrű és sötét anyag „felfogott és megszűrt” sugárzása adja; Józsa Márta a kötet eresztékeit végig gyógyító balzsamként ízesítő iróniával ragadja meg egy elromlott biztosíték megjavításának processzusát, az apa által szó szerint széthányt karácsonyi vacsora abszurditását, egy román fiú brutális közeledését, illetve annak elhárítását, a másnapos, szájszagú tanfelügyelő erőszakoskodását („Azt nem tudom megbocsátani, hogy ilyen brutálissá tett.”), egyben és mindenen átszövődően a kisebbségi és többségi lét egymást abroncsként összefogó és generáló képtelenségeit. Ugyanakkor a sűrűséget amúgy jó érzékkel ritkító „csendek” gyengítik a regényt. Mert ezek a „gondolatjelek” többnyire bölcsészkedő reflexiók; az elbeszélés nehézségeit, a poétikai csapdákat tematizáló, „narratológiai” passzusok; a mondhatóság kérdéseit feszegető lábjegyzetek leesnek a szövegtestről. A dikció gyakran enged a stilisztikai akadékoskodásnak, a túlbeszéltségnek, az olykor kimódolt szójátékoknak, a szintén oktalan mondattöréseknek. Intertextuális hálója, amellyel a könyvet egybefogni akarta, néha inkább béklyó, mint kompozíciós lelemény; a két részre osztott megoldás reminiszcenciaként Esterházy Harmóniáját hozza, miképp a sok-sok édesapámozás szintén ismerős akcentusokat elevenít meg. Józsa Márta a személyiség sporadikusságának, az örök keresés lezárhatatlan folyamatának mintha külön nyomatékot kívánt volna adni, holott regénye, a felsorolt zárványok ellenére, ezek nélkül a segédegyenesek nélkül is lélegző létező.

    

Kísértetek körtáncának örvényébe kerülünk, vagy áthidalhatatlan a távolság a befejezett múlt és a történő jelen között, tehát a kísértetek falanksza feltörhetetlen marad, hangzott egyhelyütt a recenzens kérdése. Olybá tűnik, egyik koreográfia sem kerekedett felül;nem látszik, hogy abba a bizonyos mélységes kútba pillantó szempár a víztükrön milyen képet mutat, és nem igazán látható az sem, hogy a képeknek a lehetséges kontrasztja; a letekintő egyik a visszanéző másik szellemképei találkoznak, vagy összecsapnak (a hullámok a fejük felett). Nem eldönthető, hogy az értelemképző tapasztalatok ezt az életet sorssá sodorják, vagy ellenkezőleg: a sors nélküli sodródás kiszolgáltatottjává teszik. Azonban és mindezek mellett: Józsa Márta könyve elsőkönyvségén túlmutató első könyv, mindenképp jelentős entrée, amely, tegyük hozzá gyorsan: az alaposabb szerkesztői hozzászólásokkal akár „második” könyvvé csiszolható lett volna, másrészt egész biztosan azon művek közé tartozik, amelyek megbontják az Erdély-mítosz unalmas és hamis diskurzusát. Ugyanis benne rejlik az általa is megidézett Esterházy örökbecsű mondata: „Azt nem kenhetem a komcsikra, hogy egyedül üldögélek pubertás koromban, és nőt akarok.”