hirdetés

Kegyelmének recepciója

Kamarás István OJD A Mester és Margarita Bulgakovjáról

2015. január 7.

Szellemi csempészáruból előbb éppen csak megtűrt könyv lett, aztán bátor és kreatív szakszervezeti könyvtárosok jóvoltából − Ajtmatov és Okudzsava mellett − felkerült a propagálandó szovjet művek listájára. Sokan, sokat harcoltunk azért, hogy bekerüljön az iskolai kánonba. – Írók írókról sorozatunkban Bíró Zsófia kérdései nyomán Kamarás István OJD beszél A Mester és Margarita Bulgakovjáról.

hirdetés

Bíró Zsófia: Bulgakov Mester és Margaritája több munkájának is hivatkozási pontja, központi szervező erője, ahogy legutóbbi könyvének, az Utánam, olvasók!-nak is. Talán nem merész az a következtetés, hogy nemcsak az olvasás- és vallásszociológus, hanem mint olvasó számára is meghatározó ez a regény. A találkozás pillanatára lennék kíváncsi, amikor megtörténik a fölismerés, ez a könyv nem csupán egy az olvasmányok sorában, hanem kivételes élmény, és úgy érzi, beteljesült Rilke javaslata, a ,,Változtasd meg az élted”.

Kamarás István: Életem meghatározó olvasmányát feleségem fedezte föl számomra, aki iskolai könyvtárosból magyartanárrá újjászületésének útján találkozott ezzel a mágikus erejű művel. Életre szóló olvasmányélményem lett, az irodalmi művek befogadását vizsgáló kutató számára pedig afféle médium, olvasók, olvasatok megszólaltatója. Egy olyan olvasástörténeti helyzetben, amikor ez a regény talán éppen Magyarországon volt a legnépszerűbb és legfontosabb. Szellemi csempészáruból előbb éppen csak megtűrt könyv lett, aztán bátor és kreatív szakszervezeti könyvtárosok jóvoltából − Ajtmatov és Okudzsava mellett − felkerült a propagálandó szovjet művek listájára, ajánlott olvasmányként szocialista brigádok számára is, és hamarosan kultuszkönyv lett. Sokan, sokat harcoltunk azért, hogy bekerüljön az iskolai kánonba. Mondhatni, vesztünkre, mivel ma már a regény tíz olvasója közül nyolcan-kilencen nem szabadon választva, nem beleszeretve, hanem iskolai olvasmányként veszi kézbe. Harminc éve Utánam, olvasó! címmel jelent meg a regény hazai fogadtatásáról szóló könyvem, mely kibővítve bekerült Olvasatok című könyvembe. Újabb fogadtatás- és befogadás-vizsgálatok eredményei szerepelnek Olvasásügy, Az irodalmi mű befogadása és Olvasó-próba című olvasás- és irodalomszociológiai könyveimben, végül felbukkan a regény, pontosabban felbukkannak a regényben olvasóim a kérdésben nem egészen pontosan említett Utánam, olvasók! című könyvemben, melynek műfaját „olvasmányregény”-nek jelöltem meg, mely Okszana Jakimenko jóvoltából oroszra is lefordítódott orosz barátaimat megajándékozandó.

BZS: Karinthy és Kosztolányi egyik alkalommal azt játszották, ki mit kérdezne Jézustól, ha találkozna vele. (Karinthy a megváltás körülményeiről érdeklődne, Kosztolányi csak annyit mondott volna: Laudetur, Bőhm Aranka pedig azt kérdezte volna: Jobban tetszem magának, mint Kosztolányiné?) Ha lehetősége lenne, hogy – mint a regénybeli Pilátusnak – hosszabban társalogjon Jézussal, miről beszélgetne vele?

KI: Hosszú ideig dédelgetett regénytervemben Jézus, mondjuk, a Magyar Hajó és Darugyár egyik szocialista brigádjának tagja lesz. Ebből csak egy másikfajta − nem sokkal kisebb − csoda valósult meg, amikor 1975 és 1979 között egy hajógyári szocialista brigádtagokból álló baráti társaság tagja lehettem, ahol két-három hetenként délután háromtól este tízig önfeledten beszélgettünk, emberi dolgokról, politikáról, olvasmányokról, filmekről. Még Jézusról is, Pasolini filmje ürügyén. Akár a brigádtag Jézussal is találkozhattam volna, és akkor Vele is ugyanazokról beszélgettem, volna, mint a többiekkel. A rendszerváltással megszűnt a hajógyár, megszűntek a szocialista brigádok és a szakszervezeti könyvtárak. A Jézus-jelenség nem szűnt meg izgatni. Kutatgattam a Csodálatos kenyérszaporítás (protestáns bibliákban: Ötezer ember megvendégelése) valóságos recepcióját, és Jézus-projektum című könyvemben továbbgondoltam egy elképzelt empirikus kutatás-sorozat (pontosabban akció-kísérlet) formájában. Legszívesebben erről faggatnám Jézust: hogy is volt ez akkor és ott. De még szívesebben járnám Vele az országot − mint a magyar népmesében Krisztus Urunk Szent Péterrel −, együtt szociografizálnánk hazánk peremvidékén oly módon, hogy ő gyógyítana, etetne-itatna, vigasztalna, én meg kegyelmének recepcióját vizsgálgatnám.

Bulgakov és az anyukánk is azt tanácsolja, hogy ne álljunk szóba ismeretlenekkel. De hiába mondják. Szociológusként bizonyára kifejezetten szomorú lenne, ha mindenki megfogadná ezt az útmutatást. Mint gyakorló, ám kompromisszumképes keresztény és mint hivatásos kérdezősködő, mit javasol, mi a teendő, ha – tegyük föl – Woland Budapesten jelenik meg és beszélgetést kezdeményez?

KI: Mivel itt nem a Gonoszról van szó, hanem Bulgakov Wolandjáról van szó, előbb a 4. kérdésre kell válaszolnom.

BZS: Woland, Korovjov, Azazello, Behemot – első pillantásra tipikus pokolfajzatoknak tűnnek, ám a romlást mégsem ők hozzák a Mesterre, hanem Latunszkij, a kritikus, fölforgató tevékenységük tulajdonképpen unortodox igazságtétel, és a végén nekik köszönhető a happy end. Ők is olyanok, mint Mefisztó a Faustban: ,,Az erő része, mely / Örökké rosszra tör, s örökké jót művel” (ez nem mellesleg a regény mottója is). Hívőként és irodalomfogyasztóként hogy látja, az említettek mennyire illeszthetőek be a zsidó-keresztény kultúrkör hagyományos ördög-képébe, illetve mennyiben késztetnek bennünket arra, hogy felülvizsgáljuk az égi nomenklatúráról alkotott fekete-fehér elképzeléseinket?

KI: Míg Bulgakov „Jézus-regénye” felfogható evangéliumi parafrázisnak, a moszkvaiak (vagyis, ahogy V. Woroszylski látja: "a kollektív Pilátus") nem Jesuával, hanem Wolanddal kerülnek szembe, vagyis a mércével, ahonnan, amellyel megméretnek, és könnyűnek találtatnak. Woland az én értelmezésem szerint sem gonosz csábító, nem is a Jóistennel perlekedő, ellene érvelő filozófus-Lucifer, akikkel a magyar olvasók olvasmányaikban találkozhattak. Ebben a regényben nem a menny és a pokol mérkőzik a földért, földi segéderőkkel és földi szurkolókkal, mint például a misztériumjátékokban. Itt nem a pokol van lent, hanem a föld, itt történnek "pokoli" dolgok, amelyek "fentről" megelégeltetnek és megméretnek. A sátán ebben a világképben a "fenti" erő része, de nem egyszerűen a sötétebbik fele, hiszen szerepe inkább hasonlít istenéhez, mint az ördögéhez. Hogy pontosan milyen munkamegosztás van az erő részei között, ez jobbára homályban marad. Mindenesetre Woland tüzei inkább tisztító, mint pusztító tüzek. Ő nem ítélkezik, hanem megjelenik, mint szokatlan kihívás a biztonságot jelentő szokások terében, a mindennapiságban megmerevedő moszkvaiak előtt. Wolandék legfőbb eszköze nem a kénkő és a vasvilla, hanem az irónia és a játék, hol könnyebb, hol kegyetlenebb formában.

I. Mallinen a commedia del'arte bohócait látja bennük, akik külön, önnön komikai stílusuk alapján improvizálnak. Jellemző, hogy a Wolandék létrendjébe kerülő Margarita "boszorkányságának" is fő elemévé válik a játék, amely először a bosszú eszköze, később az öröm forrása lesz. Woland elsősorban nem azért mutatta meg magát a moszkvaiaknak, hogy bebizonyítsa, hogy mégis csak van ördög, hanem, hogy érzékeltesse, mennyire nevetséges a redukált individuum. Ancsel Éva és Szente Péter szerint Woland maga a történelem, a mozgás, a mérce. Sokan hívják fel a figyelmet Woland katalizátor, lelkiismeret-ébresztő, a megváltozás parancsát hirdető szerepére. Lukács György Mefisztó-értelmezése alapján Szente és Gábor György a dialektikus negativitást látják benne megtestesülni, Bojtár Endre pedig "dialektikus sokszínűségét". M. Jovanovic Wolandot a létezés elfogulatlan filozófusának tartja. Mint hírnök megszólít, mércét állít, tükröt mutat. Hozzám ezek a Woland-értelmezések állnak legközelebb. Ezek nem a biblia Gonosz jellemzői. Bulgakov hihetetlenül kreatív Wolandja egészen eredeti művészi innováció. Talán leginkább afféle vezeklő angyalt láthatnánk benne.

Ami a 3. kérdést illeti, amondó vagyok, hogy ha tisztában vagyunk önmagunkkal és a fő érték-irányokkal, akkor bátran folytathatunk diskurzust ismeretlenekkel. A bátorság sarkalatos erény, de csak akkor működik ilyenképpen, ha a másik két felette álló alap-erénnyel, az igazságossággal és a bölcsességgel van beoltva. A mindenáron biztonságra törekvés − ez volt a moszkvaiak vétke − gúzsba köti a bizalmat, a nyitottságot, a kíváncsiságot. Sarkalatos bátorsággal az ördöggel is szóba lehet állni, neki is lehet nemet mondani, méghozzá úgy, ahogyan a pusztában megkísértett istenember Jézus erre mintát adott nekünk. Ha van bátorságunk (önkritikánk, humorunk, öniróniánk) Wolanddal sokkal kisebb kockázat beszédbe elegyedni, és szerencsés esetben olyan lelkigyakorlatban vehetünk részt, melynek eredményeképpen jelentősen csökkenhet partikularitásunk.

Ami pedig az „égi nomenklatúrát” illeti, úgy vélem, hogy azokban a transzcendens témakörökben, ahol, amikor a teológia szava elakad, a művészet jó hatásfokkal képes érzékletesen megjeleníti Istent, különböző státuszú angyalait, a mennyet és a poklot, ahogyan azt Dante, Rilke, T. Mann, Bulgakov, W. Wenders, Tarkovszkij vagy Pilinszky teszik.

BZS: Az Ipiapi atya című könyvében rendet alapít: az Isten Bohócainak Rendjét (OJD – Ordo Joculatorum Dei), ami túlnőtt a regényen, és jó ideje a neve mellett is ott szerepel. Mi ez pontosan és mért látta szükségesnek a megalapítását, illetve azt, hogy ,,belelépjen”, hivatalosan felvállalva is?

KI: Regényem, a tőlem elszakadó objektiváció, mint szokott lenni, elkezdte saját életét. Nem sokkal megjelenése után mint Ipiapi atya nagyon személyes, segítséget kérő levelet kaptam egyik olvasómtól, aki − olvasó szerepéből kilépve − nyomorúságos helyzetében a valóságosnak hitt Ipiapi atyába csimpaszkodott bele. Sem becsapni, sem cserben hagyni nem akartam őt. Be kellett vallanom, hogy nem egészen úgy vagyok Ipiapi atya, ahogyan ő szeretné, de imádkozni én is imádkozhatok érte. Ezután közelebbi és távolabbi ismerősök jelentkeztek az OJD-be. Ekkor objektiválódott az OJD, ez a rendetlen rend, melynek − mint Ipiapi atyan reinkarnációja − csak alapítója vagyok, nem főnöke, és mindegyik tagja alakítója. Jelenleg 17 tagja van: különböző nemű, életkorú, életállapotú (szerzetes, pap, világi), világnézetű (vallásos, agnosztikus, kereső), foglalkozású (díszüvegező, néprajzos, szociológus, magyartanár, matematikatanár, könyvtáros, irodalmár, neveléstudós, római katolikus püspök, katolikus és evangélikus pap, szociológus apáca, ökofilozófus, gyógytornász, médiatechnológus és informatikus hallgatók), emellett különböző politikai irányzatokhoz kapcsolódó, eltérő habitusú és ízlésű személyek. Tagja volt rendünknek, amíg élt, Cs, Gyimesi Éva Pulitzer-díjas kolozsvári irodalmár. Rendünk lényegénél fogva regulázatlan, íratlan „regulája” spontán alakul. Számomra a "regula" sarkalatos erényei a nyitottság, a kreativitás, a rácsodálkozás és derű. Aki ezekben magát már bombabiztosnak, rutinosnak érezné, és már úgy érezné, semmi sem lepheti meg, sürgősen kapja össze magát, mert hipp-hopp és kívül találja magát az OJD-n. No nem azért, mert bárki más a tagok közül kizárta volna őt, hanem azért, mert ezzel ő maga zárta ki önmagát. Félreértés ne essék, még egy OJD-tag is lehet velejéig szomorú, de csak két szólamban − ahogyan ez a Prédikátor könyvében is meg van írva − : "Minden okom megvan a szomorúságra, minden okom megvan az örömre". Éppen ezért az OJD-tag kicsit lökött, kicsit tudathasadásos, de ebbe a hasadékba, beszüremkedik a fény, vagyis ez a „tudatszakadék” nem Rám-szakadék. Rendünk „rendesen” a világháló révén rendeződik össze, rendkívüli alkalmakkor (lelkigyakorlat, könyvbemutató, Pilinszky-matiné, vallásközi imanap) személyesen is találkozunk. (Bővebbet rólunk honlapom − kamarasistvaneoldal.hu − OJD menüjéből lehet megtudni.)

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.