hirdetés

J. D. Salinger: Rozsban a fogó

2015. március 28.

És akkor letette a nyavalyás dolgozatomat, és úgy nézett rám, mintha épp szarrá vert volna pingpongban, vagy mi. Azt hiszem, sose bocsájtom meg neki, hogy felolvasta nekem azt a hülyeséget. – Salinger kultikus könyve új fordításban jelent meg az Európa Kiadónál. Ebből ajánlunk most részletet.

hirdetés

Úgy fogta meg a dolgozatomat, mint aki szarba nyúl.

– November 4-étől december 2-áig az egyiptomiakról tanultunk – azt mondja. – Róluk írtad a választható részt. Szeretnéd hallani, mi volt a mondanivalód?

– Nem, tanár úr, nem igazán – mondom neki. De ő azért csak felolvasta. Egy tanárnak képtelenség bármit is kiverni a fejéből. Csinálja és kész.

– „Az egyiptomiak ősi kaukázusifélék voltak, és Afrika egyik északi vidékén éltek. Előbbi, mint tudjuk, a Keleti Félteke legnagyobb kontinense.” – Ott ültem, és ezt a szart kellett hallgatnom. Piszkosul átvert, az hétszentség. – „Az egyiptomiak különféle okok miatt ma is rendkívül érdekesek. A modern tudomány is kíváncsi rá, milyen titkos szereket használtak, amikor a halottaikat bebugyolálták, hogy sok-sok évszázad múlva se rohadjon le az arcuk. Ezt a rejtvényt a huszadik századi modern tudomány sem tudta még megfejteni.”

Szünetet tartott, és felnézett. Szabályosan gyűlölni kezdtem.

– A dolgozatodnak, mondjuk így, itt a vége – mondta, és jaj, de gúnyos volt a hangja. A fene se nézte volna ki a vén fószerből, hogy ennyire gúnyos vagy milyen bír lenni. – De a lap alján még megtiszteltél egy kis lábjegyzettel – azt mondja.

– Tudom – vágtam rá gyorsan, mert nem akartam, hogy ezt is felolvassa. De nem lehetett leállítani. Sistergett már, mint egy petárda.

– „Tisztelt Tanár Úr! – olvasta tovább. – Én csak ennyit tudok az egyiptomiakról. Sajnos nem nagyon érdekelnek, pedig a tanár úr órái tök érdekesek. Nyugodtan megbuktathat, úgyis mindenből meg fogok bukni, csak angolból nem. Üdvözlettel: Holden Caulfield.”

És akkor letette a nyavalyás dolgozatomat, és úgy nézett rám, mintha épp szarrá vert volna pingpongban, vagy mi. Azt hiszem, sose bocsájtom meg neki, hogy felolvasta nekem azt a hülyeséget. Ha ő írta volna, neki én biztos nem olvastam volna fel, az hétszentség. Főleg mert azt a kurva megjegyzést én pont azért írtam oda, hogy ne szívja úgy mellre, hogy megvág.

– Haragszol rám, amiért megbuktatlak, fiam? – kérdezi akkor.

– Nem, tanár úr, dehogy – mondom erre. A tököm tele volt már ezzel a fiamozással.

Ő meg akkor a dolgozatomat is rá akarta dobni az ágyra. De naná, hogy most is elcseszte. Megint nekem kellett ugranom, hogy fölvegyem és az Atlantic Monthly-ra tegyem. Elég unalmas az ilyesmi kétpercenként.

– Te mit tettél volna a helyemben? – azt mondja. – Mondd meg az igazat, őszintén, fiam.

Jó, hát látszott rajta, hogy szar érzés megvágnia. Úgyhogy nyomtam neki akkor egy darabig a rizsát. Hogy mekkora baromarc vagyok, meg ilyenek. Hogy a helyében én is pont ugyanezt csinálnám, meg hogy a legtöbben nem is tudják, milyen nehéz tanárnak lenni. Ilyenek. Rizsa.

De az a vicc, hogy rizsázás közben pont valami egészen más járt az eszemben. New York-i vagyok, és a lagúna jutott eszembe, ami a Central Park déli végénél van. Azon gondolkodtam, hogy be lesz-e fagyva, amikor hazamegyek, és ha igen, hogy akkor mi van a kacsákkal. Hogy hova mennek a kacsák, ha jéghideg lesz és befagy a tó. Hogy jön-e olyankor, mondjuk, egy teherautós fószer, aki elviszi őket valami állatkertbe, vagy mi. Vagy csak úgy elrepülnek?

Tiszta mázli, amúgy. Hogy nyomtam a Spencernek a rizsát, de közben a kacsákra tudtam gondolni. Vicces. Bármit be lehet adni egy tanárnak. De akkor hirtelen a szavamba vágott. Szeretett az ember szavába vágni.

– Te mit gondolsz minderről, fiam? Nagyon kíváncsi vagyok rá. Nagyon.

– Mármint hogy kirúgtak a Pencey-ből, satöbbi? – kérdeztem. És közben így jó lett volna, ha betakarja azt a göthös mellkasát. Nem volt valami szép látvány.

– Ha nem tévedek, veled már a Whootonban és az Elkton Hillsben is volt baj, ugyebár?

Gúnyos is volt a hangja, meg valahogy olyan kellemetlen is.

– Az Elkton Hillsben igazából nem volt velem baj – mondom. – Tulajdonképpen meg se buktam, ha úgy vesszük. Csak eljöttem, ennyi.

– Miért, ha szabad kérdeznem?

– Miért? Hát, az hosszú. Vagyis eléggé bonyolult, tetszik tudni. – Nem akartam én ebbe belemenni vele. Úgyse vágta volna. Nem értett volna belőle egy kukkot se. Az Elkton Hillsből főleg azért jöttem el, mert ott mindenki kamuzott körülöttem. Azért. A tököm tele volt velük. Az igazgatót úgy hívták, hogy Haas, na, őnála nagyobb kamugéppel, mondjuk, még soha életemben nem találkoztam. Tízszer rosszabb volt a Thurmernél is. Vasárnaponként például, látogatáskor, végigjattolt ez a Haas a szülőkkel. Játszotta az eszét rohadtul. Kivéve ha valakinek nyomi kinézetű szülei voltak. Láttad volna, mit művelt a szobatársam szüleivel! Ha valamelyik fiúnak, mondjuk, dagi, vagy egy kicsit prosztó anyja, vagy olyan apja volt, aki túltömött vállú zakóban és fekete-fehér csukában jár, akkor ővelük ez a Haas éppen csak kezet fogott, kamuból rájuk vigyorgott, de duma semmi, másokkal bezzeg félórákig is elszövegelt. Hú, de nem bírom én az ilyet. Hülyét kapok tőle. Annyira nyomaszt, hogy hülyét kapok. Kurvára utáltam én azt az Elkton Hillst.

Közben kérdezett valamit a Spencer, de meg se hallottam. Merthogy a Haas járt az eszemben.

– Tessék? – mondom.

– Nem bánod, hogy itt kell hagynod a Pencey-t?

– Hát, egy kicsit dehogynem. Persze… De nem nagyon. Legalábbis egyelőre. Még fel se fogtam igazán. Nekem az időbe telik. Egyelőre még csak az jár a fejemben, hogy szerdán hazamegyek. Ennyire hülye vagyok.

– A jövődre egyáltalán nem gondolsz, fiam?

– De igen, jó, hát egy kicsit, persze. Jó, hogy gondolok. Persze, hogy. – Egy pillanatra tényleg elgondolkodtam. – De nem nagyon, mondjuk. Nem nagyon.

– Majd fogsz – azt mondja erre ő. – Majd fogsz, fiam. Csak akkor már késő lesz.

Rossz volt, hogy ezt mondja. Mintha meghaltam volna, vagy mi. Tök nyomasztó volt.

– Fogok, na – mondom.

– Én csak azt akarom, hogy észnél legyetek, fiam. Azon vagyok, hogy segítsek nektek. Hogy segítsek, ha tudok.

Komolyan is gondolta. Látszott rajta. Csak hát elbeszéltünk egymás mellett, ennyi.

– Tudom, tanár úr – mondom. – Köszönöm is. Nem vicc. Nagyon köszönöm. Tényleg. – Azzal fölálltam az ágyról. Fú, hát ha még tíz percet ott kellett volna ülnöm, inkább meghalok. – Csak az a helyzet, hogy nekem most mennem kell. Össze kell még szednem a tesiszertárban a cuccomat. De tényleg. – Felnézett rám, és újrakezdte a bólogatást, és közben halálkomoly képet vágott már megint. Hirtelen baromira megsajnáltam. Csak hát nem bírtam volna ott egy percig se tovább, ahogy így elbeszélünk egymás mellett, meg hogy mindent az ágy mellé hajigál, hogy kilátszik a mellkasa az ócska fürdőköpenyéből, meg ilyen náthás orrcseppszaga van mindennek. – Ne aggódjon értem a tanár úr – mondom. – Ne tessék aggódni. Rendbejövök én. Csak most rossz passzban vagyok. Bárkivel előfordulhat, hogy rossz passzban van, nem?

– Nem tudom, fiam. Nem tudom.

Utálom az ilyen válaszokat.

– Dehogyisnem. Bárkivel – mondom. – Higgye el a tanár úr. Ne tessék aggódni értem – mondom, és így a vállára tettem a kezem, vagy mi. – Oké? – mondom.

– Nem innál egy bögre kakaót, mielőtt elmész? A feleségem szívesen…

– De, szívesen innék, csak az a helyzet, hogy nekem most tényleg mennem kell. A tesiszertárba. De köszönöm azért. Köszönöm szépen.

És akkor kezet fogtunk. Satöbbi. De kurvára el voltam ám kenődve.

– Majd írok, tanár úr. Gyógyulást.

– Szervusz, fiam.

Már becsuktam magam után az ajtót, és a nappaliban voltam, amikor utánam kiabált, de nem hallottam pontosan, hogy mit. Biztos azt, hogy sok szerencsét.

Jaj, ne. Én sose kiabálnám utána senkinek azt, hogy sok szerencsét. Milyen borzalmasan hangzik az már, gondolj csak bele.

Fordította: Barna Imre

 

A regény főhőse Holden Caulfield tizenhét éves amerikai gimnazista, akit éppen a negyedik iskolából rúgtak ki. A cselekmény egy meg nem értett, a társadalmi konvenciókat befogadni és gyakorolni képtelen s ezért mindenünnen kitaszított kamasz fiú háromnapos kálváriája. Holden első személyben mondja el kicsapása utáni három napjának történetét, melyet New Yorkban éjszakai mulatóhelyeken, kétes hírű szállodában s az utcán tölt el. Közben mindent megpróbál, hogy a világgal, az emberekkel normális kapcsolatot alakítson ki, de sikertelenül. Az egyetlen élőlény, akivel őszintén beszélhet, s aki talán meg is érti valamennyire, titokban felkeresett tízéves kishúga. De ő sem tud segíteni: Holden a történeteket egy szanatórium lakójaként meséli el.

Ötven évvel első magyar megjelenése után a könyv Barna Imre új fordításában kerül az olvasók elé.

J. D. Salinger: Rozsban a fogó, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2015.

 

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
Ghost Dog Ghost Dog 2015-04-01 09:30

Jó ez az fordítás, el fogom olvasni újból a könyvet, így harminc év után. Tetszik az új cím is, elég furcsa és figyelemfelkeltő annak, aki még nem ismeri a művet. A "Zabhegyező"-t ugyan megszoktuk, de valóban semmi köze a regényhez.

kapcsford kapcsford 2015-03-30 19:05

Úgy vagyok vele, mint a Sabrina remakkel, jó lenne ez, meg Harrison Fordot is szeretjük, de sehol sincs Bogiehoz képest, nem beszélve Hepburneről, vagy Billy Wilderről, akkor meg minek? A frissen olvasóknak lehet tetszeni fog, kár, hogy az a piac, olyan behatárolt, mondhatnám szűk. Egyáltalán, olvasnak még a fiatalok? Ez a forditás egy feltérképezett, ordító hiányt töm be, vagy csupán ad hoc?

Apafi Apafi 2015-03-29 14:15

marhaság ez az új cím, de ezt most nem fejtem ki