hirdetés

Jacek Dehnel: A rossz dolgokról is írnunk kell

2010. szeptember 15.
Jacek Dehnel az egyik legsikeresebb fiatal lengyel író Lala című, 2006-os regénye Lengyelország után sorra hódítja meg az európai olvasókat is. A könyv magyar megjelenése alkalmából a történetmesélés kultúrateremtő erejéről és a fiatal lengyel értelmiségről beszélgetett a szerzővel Szekeres Dóra.
hirdetés

Mennyire gyakori, hogy egy fiatal lengyel szerző könyve megjelenjen külföldön is? A Lalát hány országban adták eddig ki?

Azt kell mondjam, hogy ez azért nem túl gyakori dolog. A lengyel irodalom hasonlít ebből a szempontból a magyarra, nyelvileg zárt közeg, nem olyan mint a francia, a spanyol és természetesen az angol. Megvannak a vezető szerzőink, akik nemzetközi viszonylatban is ismertek és elismertek, és több klasszikus is olvasható fordításban, de ezen túl nem gyakori, hogy kortárs lengyel szerző fordításokban megjelenjen. Nekem szerencsém volt. A Lalának mostanra kilenc különböző nyelvre lettek eladva a kiadási jogai, a magyar után azt hiszem törökül fog megjelenni, utána horvátul és franciául.
Lengyelországban a Lengyel Könyvintézet nagyszerű munkát végez, valamint a kiadóm, a WAB is nagyon jól lobbizik külföldön, rengeteg múlik az ő ügyességükön, kapcsolataikon.
A Lengyel Könyvitézet minden évben egy nagyszabású fesztivált rendez Krakkóban, amely kifejezetten a külföldi kiadók számára mutatja be a lengyel szerzőket és próbálja összehozni őket külföldi kiadókkal. Persze ezt ne úgy képzelje el, hogy az írók három napon át minden marketingeszközt bevetve próbálják eladni magukat, de a cél a lengyel irodalom és kultúra terjesztése.
fotó: Valuska Gábor
 
Könnyen tud egy fiatal lengyel szerző érvényesülni a könyvpiacon?

Vannak fiatal szerzők, akik különböző irodalmi csoportokhoz tartoznak, főleg költők esetében gyakori ez. Ezek a csoportok általában kapcsolódnak valamilyen kulturális szervezethez, központhoz és gyakran ezeknek a szerzőknek itt jelenik meg az első kötete. A kiadók pedig folyamatosan keresik az új tehetségeket. Az évről-évre megrendezésre kerülő irodalmi versenyeken, pályázatokon is feltűnnek fiatal tehetségek.
Az én esetem annyiban volt szokatlan, hogy négy éven át házaltam különböző kiadóknál a Lalával, de mindenhol visszautasítottak. Aztán kaptam egy díjat 2005-ben, a Kościelski-díjat, de nem a prózai munkáimért, hanem a verseimért, az első kötetemért. Ez az egyik legnagyobb presztízzsel bíró irodalmi elismerés, amit negyven év alatti szerzőknek adnak, a  szerzők általában 35-39 éves korukban nyerik el, én 25 éves voltam.  Ez egyrészt meglepte az embereket és ki is nyitott néhány ajtót, máris lett több olyan kiadó, amelyik kiadta volna a Lalát. Végül az egyik legelsimertebb kiadót, a WAB-ot választottam és rendkívül büszke vagyok, hogy velük dolgozhatok, a nemzetközi sikereimet nekik köszönhetem.

Mikor váltott a versekről át a prózára? Tekinthető ez fiatalkori lelkesedésnek, hogy először versekkel jelentkezett?

Nem, a kezdetektől mindkét ágban alkottam és régóta fordítok is. A versírás és a próza nálam egyszerre működik, mikor, mi kerül előtérbe. A fordítás pedig majdnem olyan fontos számomra, mint maga az írás. Nagyon szeretek fordítani, néha jobban is mint írni. A  fordítás olyan mint a sudoku. Egy csodálatos kirakós, ahol az ember egy olyan mintát rak össze, amely megszólalásig hasonlít az eredetire, mégis teljesen mások az alkotóelemei.
Rengeteget tanulok íróként a fordításból, hiszen az a világon a legfigyelmesebb olvasás és kapcsolat egy szöveggel, ha fordítja az ember.

A Lalában egy család történetét ismerhetjük meg a nagymama elbeszélései alapján. A szöveg a legelső pillanattól beszippantja az embert, a történetek teleszövik a könyvet, az olvasó arra lesz figyelmes, hogy már nem is tudja hol végződik az egyik sztori és hol kezdődik egy másik. Ez a szerkesztésmód engem a keleti mesék világára emlékeztet, ahol a sok-sok egymásba fonódó történet végül egy nagy közös mesévé alakul át.


Igen, a könyv legfontosabb aspektusa a történetmesélés. Nagyanyám fantasztikus történetmesélése, amely egy nagyon furcsa képződmény, mert mindenfelé elburjánzik, betölti a könyv szövetét. A történetmesélés által ment át az emberiség olyan dolgokat a kultúrákon, mint a humanizmus, etikai kód és hasonlók.
A történetmesélés mellett ez a könyv az elmúlásról is szól. A búcsúról attól az embertől, akit szerettünk, aki fokozatosan tűnik el előlünk. Nagyanyámnak nagyon hosszan elhúzódó betegsége volt, fokozatosan vesztette el az emlékezetét. Ahogy haladunk a történetben feltárul a történetmesélés hagyatlása is, ahogy a nagymama elméje elszürkül, úgy esnek szét a történetek is. Végül az unoka veszi át tőle az elejtett szálat és kibomlik így az ő története is, azaz azt is látjuk, ahogy a generációk átveszik a történeteket és a sajátjukká gyúrják őket.
A regény egyrészt nagyon sokféle skatulyába betehető: olvasható életrajzként, mert követi az önéletírási hagyományokat, felfogható mélyinterjúnak, de családregénynek is. Talán ez utóbbi a legerősebb vonulat benne. A családregény az, amelyet a legjobban ismer az európai olvasó. A családregényeket szeretjük, ismerősek, még ha az emberek halomra is gyilkolják benne egymást, akkor is olyan történetek, amik biztonságérzetet nyújtanak, nem fogunk bennük csalódni. Ám a Lala, amit a legtöbben családregényként kezdenek olvasni fokozatosan átváltozik egy a meghalásról szóló könyvvé, egy könyvvé, amely egy ember eltávozását és leépülését örökíti meg.
Kétfajta olvasó van, az egyik egyszercsak felismeri, hogy hoppá nem azt olvassa, amit várt, valami olyan kerekedik ki a történetből, ami nem kellemes többé, nem a régi szép időkről van már benne szó. Ezek az olvasók azt kívánják, bárcsak meg se írtam volna az utolsó fejezeteket. És vannak olvasók, akik elfogadják, hogy ez a könyv, valójában erről szól. Arról, hogy az ember az életről ír, akkor a rossz dolgokról is írnia kell, a kellemetlen dolgokról is.

Hogyan gyűjtötte a történeteket, hogyan álltak össze egy egész folyammá a könyvben?


Nagyanyám folyamatosan történeteket mesélt, mindegyiket kívülről tudtuk, mondatról mondatra és nem igazán kellett lejegyezni őket, mert egészen tisztán emlékeztünk rájuk, több százszor hallottuk őket. Amikor elkezedtem írni ezt a könyvet, már kezdte elveszteni az emlékezetét, szóval nehezebb volt vele beszélni ezekről a dolgokról. Három évig írtam a könyvet és fokozatosan ismertem fel, hogy tűnik el ez a fantasztikus narráció. Ahogy a nagyanyám memóriája ment tönkre, úgy roncsolódott a szöveg is.
Emellett az elbeszélt történelem lényege az, hogy a sztori folyamatosan változik, vannak dolgok, amiket elfelejtenek, kifelejtenek a beszélők, vannak dolgok, amiket inkább elhallgatnak vagy összekevernek, egybemosnak. Volt olyan olvasóm, aki azt mondta, lehetetlen, hogy a nagyanyám egyik történetében szerepeljen egy villamos, hiszen a háború előtt még nem jártak ilyenek, de én erre csak azt tudom mondani, lehet, így van, mégis, ha az én nagyanyám történetében volt egy villamos, akkor az ott is volt. Nem fontos, hogy valóban létezett-e.

Legutóbbi könyve a 2008-ban megjelent Balzakiana elmondása szerint többek közt az ön generációjának Lengyelországáról szól. Mi jellemzi ezt a generációt, miért tartotta fontosnak, hogy erről írjon?


Az én generációm határhelyzetben van. Hat ránk a kommunista múlt, de nem tartozunk már oda, de nem is vagyunk a rendszerváltás után született generáció tagjai sem, akik egyáltalán nem emlékeznek a kommunizmusra vagy az emberek küzdelmeire a korai kilencvenes években. Mi mind a kettőbe belekóstoltunk, de egyik sem a miénk.
Most először nő fel egy olyan generáció, ami előtt nincsenek egyértelmű választási lehetőségek, olyanok, mint amik a szüleink generációja előtt még ott álltak: például belépni a pártba vagy sem, felvállalni a német felmenőket vagy sem? A helyzet is tiszta volt, mert az ellenség ismert, egyértelmű volt. Míg most nem tudjuk, hogy vannak-e ellenségeink vagy sem, és egy olyan társadalomban élünk, ahol az elköteleződés nem annyira egyértelmű és fontos, mint régen.
Azt hiszem a döntések nem annyira könnyűek ma, mint régen. Szerintem könnyebb ellenállni vagy harcolni egy rendszerrel szemben, mint most, amikor a kezünkben van a szabadság, de nem tudunk mit kezdeni vele, mert nem ehhez szoktunk. Nem tudjuk, hogyan kell benne mozogni, összekeveredtek a dolgok, már semmi sem fekete vagy fehér. A nemi szerepek eltolódtak és felcserélődtek, ott van a migráció problémája, megjelentek az idegenek, csupa olyan dolog amivel a nemzetiségileg rendkívül homogén lengyel társadalomnak szembe kell néznie. Nem könnyű a lengyeleknek elfogadni a melegeket, a feketéket, a távol-keletieket, de azt gondolom, ez a legjobb dolog, ami Lengyelországgal történhetett. Ezek a változások Lengyelországban nem vezettek nemtörődömséghez vagy a politikával szemben való közömbösséghez, sőt érezhetően erősödik a társadalmi ügyek iránti figyelem.



Szekeres Dóra

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.