Ez év novemberében is, amolyan megszokásból, ellátogattam az állítólag legnagyobb zágrábi könyvvásárra, az Interliberre. Emlékszem még azokra az időkre, vagy tucatnyi év is elmúlt azóta, amikor hetekkel előre örültem a könyveknek és az embereknek, akikkel majd találkozni fogok a tulajdonképpen szörnyű és levegőtlen vásári csarnokokban. Barátokkal és kollégákkal futottam össze, volt, aki csak most fogott bele a könyvkiadásnak nevezett kalandba, együtt örültünk az első sikereiknek, elsősorban a minőségi és szép könyveknek. Barátom és évfolyamtársam, Seid Serdarević, épp hogy megalapította feleségével, Sibilával a Fraktura nevű kiadójukat, az első könyveik ígéretesek voltak, és persze az ő tudása és a lelkesedése is, noha akkoriban még a galérián helyet kapó standjukon beszélgettünk, ami annyit jelentett, hogy a lehető legkevésbé attraktív helyen, amit csak akkor talál meg az ember, ha tudja, hogy mit keressen. Ez egy csöppet sem zavart bennünket, különösen, hogy azóta átköltöztek a csarnok egyik központi helyére. Egyik évben olyan jót buliztunk néhányan Branko Čegec Meanderjének a standján, hogy végül, hazaindulva, alig találtuk meg a hazavezető utat a zágrábi ködben. Bemutattuk szlovén kollégáinkat a Beletrinából, akikkel akkoriban annyira intenzív volt a kapcsolatunk, hogy az irodalomról sok más területre is áttévedtünk. Vendégül láttuk a téli Zágrábba Vis szigetéről, Splitből vagy Eszékről érkező írókat, akik jóféle borokkal telt demizsonokkal és saját városuk pletykáival érkeztek. Az Interliberen találkozhattam az összes horvát íróval, akik szakmailag vagy barátilag fontosak voltak számomra, de évről évre egyre kevesebben lettek. Amikor mostanában eszembe jutnak ezek az idők, a pozitív kisugárzás, amit a futólag odamondott „Szia! – Szevasz, hogy vagy!”-okban is érezni lehetett, a két nyalábbal, nagy nehezen hazacipelt könyvhegyek – úgy tűnik, mintha mindannyian valami ismeretlen vegyi összetételű kábítószer fogyasztottunk volna akkoriban. Azokban az években új kiadók alakultak, egyik a másik után, sorozatok születtek, presztízsnek számított kiadni egy jó könyvet, egyik fesztivál a másikat érte, az újságokban (sőt, azok kulturális rovatában, ha még valaki egyáltalán emlékszik erre a fogalomra) szinte ordítottak az írókról szóló cikkek, én pedig egy napilapban meg tudtam jelentetni akár tízezer leütésből álló irodalomkritikát is.
Ezen gondolkodtam, miközben az idén parkolóhelyet kerestem a vásár bejárata előtt. Oké, az évek során a könyvvásárra járásnál kifinomultabb dolgok is rutinossá válnak, de nem tetszett az a mindegy-érzés és a lelkesedés abszolút hiánya, amit a könyvekkel tömött két csarnok közül az első felé indulva éreztem. Nem tetszettem magamnak, ha tetszik érteni. Az Interliberről már évek óta az a vélemény alakult ki, a kiadók arra használják, hogy kiürítsék raktáraikat, és keressenek még valamit az év vége felé, kp-ban, a terjesztők megkerülésével, akiktől egyébként is késve vagy nem kapják meg a saját részüket. A sült kolbász és a porcukros fánkok illata mindig is része volt ennek a folklórnak, de most majd’ elhánytam magam. Még a bejárat előtt ott volt néhány sátor, amelyekben, ha valóban jól láttam, úgy árulták a könyveket, mint az almát, rekeszre, kilóra. Bent sok ismerős arccal találkoztam, ami nem meglepő, mert ismerek szinte minden hazai kiadót, de valahogy mechanikusan köszöntünk egymásnak, csak futólag, minden bensőségesség nélkül. Még a legendás nagy íróval is összefutottam, aki Visről jön föl a vásárra, de most nem volt nála demizson, az egyetlen megmaradt kávézóban üldögélt, egy csésze komoly kávé mellett, és ez tökéletesen illett arckifejezéséhez. Voltak olyan standok, ahol hosszabban elidőztem, le is ültem, megettem néhány kekszet meg ropit, ittam egy kis recessziós ásványvizet, és beszélgettem. Ez volt csak a nagy hiba. Miközben körülöttünk ott csillogtak-villogtak az új könyvek borítói, amelyek között még mindig vannak jó könyvek is, hiszen időnként még olyanok is megjelennek, a beszélgetések enyhén szólva is görcsösek voltak. Tucatnyi kiadó standja után úgy érztem, rosszul vagyok, oxigénhiányom van, a fejemben ugyanazok a sokszor hallott mondatok kavarogtak. „Ne tévesszenek meg az új könyvek, ez a hattyúdalunk.”, „Fogalmunk sincs, hogyan tovább.”, „Nem tudjuk kifizetni a tartozásainkat.”, „Még egy kölcsönt vettünk föl.”, „Fölmondott a szerkesztőnk.”, „Attól tartok, nekem is fölmondanak.”, „Az emberek úgyis csak szakácskönyveket vesznek.”… Kimentem a csarnokból, rágyújtani, mintha így szert tehetnék a hiányzó oxigénre. Kint sűrűsödni kezdett a köd, a Száva irányából gomolygott, egy rossz és kiszámítható rémfilmben éreztem magam, és hirtelen úgy tűnt, a legjobb az lenne, ha elborítana bennünket ez a köd, teljesen, mintha soha nem is léteztünk volna. Gyorsan magamhoz tértem persze, nem akarok én a dráma királynője lenni, fogtam szépen a szatyrokat, benne a kapott vagy vásárolt könyvekkel – igaz, sokkal, de sokkal kevesebb könyv volt ez, mint egyébként, de lehet, hogy ennek én magam vagyok az oka, mert, amint már említettem, elvesztettem a kedvemet és a lelkesedésemet –, beültem szépen az autómba, és elmenekültem. Gombóccal a torkomban és tisztára deprimáltan.
Otthon fölléptem a Facebookra, minden különösebb ok nélkül, talán leginkább azért, hogy megszabaduljak a vásári csarnokokból Zágráb másik végéig magammal cipelt depressziótól. Egy üzenetem van, nézzük… Egy internetes portál szerkesztője, aki rendszeresen átvette a napilapokban megjelent kritikáimat, nem is időzíthetett volna rosszabbul, amikor szó szerint a következőket kérdezte: „Nos, hogyan gondolsz formában maradni, ha a heti kritikáid egyre rövidebbek?” Jól ismerjük egymást, tudom, ezzel az volt a szándéka – nem először próbálkozik –, hogy írjak hosszabb lélegzetű kritikákat a portálja számára, noha nincs pénze, hogy annyit fizessen, amennyit kéne. Valamit válaszoltam, ahogyan az ilyenkor szokás. Tudják: az ember megpróbál szellemes és kétértelmű lenni, nem mond se igent se nemet, hanem megy tovább… Hogyan fogok formában maradni, ízlelgettem a kérdést, fontos-e ez bárkinek is? Saját controll freak karakteremmel összhangban egyébként is évekig dolgoztam ezen, több terepen is igyekeztem tevékenykedni, több fronton harcoltam, igaz, ezek közül a kritika frontja volt a leghangsúlyosabb. Az Interliberen tett szomorú látogatás után, noha nem vagyok egy szakszervezeti típus, aggódni kezdtem magunkért. Magunkért, akik a könyvből és a könyv körül élünk. Oké, a kezdeti lelkesedés, amellyel belevetettük magunkat ebbe a munkába, már persze rég elpárolgott, a gond az, hogy nem változott át egy olyan profi hozzáállássá, amelyben az ember biztos abban, hogy jól választott – már ha egyáltalán választhat. Pillanatnyilag, amikor a kiadói szakmát a teljes csőd fenyegeti, amikor szinte teljesen eltűnt a kritikai vélemény a nagy és befolyásos médiumokban, amikor az író a regényéért kapott honoráriumából esetleg kéthavi rezsit tud kifizetni, amikor a nagyok fölfalták a kicsiket, amikor a médiák a divat és egyéb kifutókról odatévedt csillagocskákat és fura figurákat futtatnak íróként, amikor a könyvek a nagy élelmiszerlánc helyi boltjában valahol a wc-papír és az egészségügyi betétek polca körül kaptak helyet, a 19,99 kuna felirat alatt, akkor az ember legalábbis hülyének érzi magát. Nem szomorúnak, nem depresszívnek, nem mérgesnek, hanem éppen hülyén, így érezhették magukat a dinoszauruszok, amikor észrevették, hogy a fajukhoz tartozó egyedek már nincsenek túl jó formában. Egyik kolumnájában, saját tipikus stílusában, Miljenko Jergović nemrég ezt írta azon horvát könyvek szellemi állapotáról, amelyeket a médiák és azok a kiadók tukmálnak ránk, amelyek „sikerrel” vették a rendszerváltás buktatóit: „A fejlődésükben visszamaradott felnőtteknek pedig itt vannak a szaudi klitoriszról vagy az amerikai délen átélt klimaxról szóló szerelmi történetek, de olyan egyszerűen elmesélve, hogy a mi idiótánknak az olvasáshoz nincs szüksége e-könyvre, hanem a legújabb remekművet leolvashatja a hamburgerről, amelyik ott melegszik a mikróban. Fontos azonban, hogy a mikróban legyen világítás, hogy az idióta ne rontsa a szemét”. Talán érdemes lenne őszintén eltűnődni azon, ki is ebben az egész helyzetben az idióta? Mi, akik vidáman lapogattuk egymás hátát hajdanvolt könyvvásárokon, megittunk néhány pohár bort, és biztosak voltunk abban, hogy jó dologgal foglalkozunk, vagy az a másik, a mikrós? Vagy, esetleg, egy harmadik?

Nyilván értik, azt a novemberi napot félelemben töltöttem. Féltettem magam, mindannyiunkat. Miután aludtam rá egyet, már okosabb voltam, megírtam új „kritikámat”, 2500 leütés. Mindenáron formában kell maradni.


Jagna Pogačnik (Zágráb)
1969-ben született, Zágrábban. A zágrábi Bölcsészkaron diplomázott kroatisztikából és délszláv filológiából. 2000-től szabadúszó irodalomkritikusként és fordítóként dolgozik. Kritikái, esszéi és tanulmányai 1989-től jelennek meg különböző lapokban és folyóiratokban, valamint a Horvát Rádióban. 2000 és 2003 között állandó irodalomkritkusa volt a Horvát Televízió Knjižnica (Könyvtár) c. műsorának. Szerkesztője volt a Rijek és a Zor c. irodalmi folyóiratoknak. Húsz-egynéhány kortárs horvát prózaíró kötetének elő- vagy utószavának írója. 2000-től a Jutarnji list c. lap irodalomkritikusa, a horvát kortárs prózával foglalkozik. Kötetei: Prodavaonica tajni (Titkok boltja, 2001 – horvát sci-fi prózaválogatás), Backstage (2002) és Proza poslije FAK-a (Az Alternatív Irodalom Fesztiválja utáni próza, 2006 – összegyűjtött irodalomkritikai írások), Seks & grad u novoj hrvatskoj prozi (Szex és város az új horvát prózában, 2004 – válogatás az új horvát prózából), Najbolje hrvatske priče (Legjobb horvát elbeszélések, 2005, 2006), Tko govori, tko piše (Ki beszél és ki ír, 2008 – kortárs horvát prózaantológia), valamint Milovan Tatarinnal együtt Pssst! Knjige govore (Pszt! A könyvek beszélnek!, 2003 – ötödikes olvasókönyv). 2007-től Jadranka Pintarićtyal együtt moderálja a Horvát Írószövetség kulturális műsorait. 2009-től szerkesztője az EPH és a Novi liber kiadók konTEKST (konTEXTUS) sorozatának, amelyben horvát és szomszédos országokbeli illetve régióbeli szerzők prózakötetei jelennek meg. 2009-től a Kreatív írás Központban az irodalomkritikai műhely munkáját vezeti. Szlovénról több száz, folyóiratokban megjelent irodalmi és szakmai szöveget fordított, tucatnyi rádiódrámát, valamint húsz-egynéhány szlovén kortárs prózakötetet. 2000-ben megkapta a bécsi Kulturkontakt nemzetközi fordítási díját. A Horvát Írószövetség, a Horvát Műfordítók Egyesülete, a Horvát Művészek Szövetsége és a Horvát Matica tagja.

A Maribor 2012 hivatalos oldala