Luca napja van, hull a pelyhes fehér hó, illetve, hogy ne lódítsak mindjárt az első mondatban, csupán szállingózik (New Hontban úgy mondják: pihédzik), kedvetlenül, búsan, enerváltan, dekadensen, ami persze azt jelenti, hogy én vagyok kedvetlen, bús, enervált és dekadens, holott a karácsony round the corner van, s ilyenkor lírai jegyzetet illenék írni, valami „szípet”, valami nagyon-nagyon sziiiipet. Azt pedig búsan és kedvetlenül aligha lehet. Tegnapelőtt temetésen voltam, ott ragadt rám a rosszkedv, s azóta sem tudom levakarni magamról. Szolnoki Júliát temettük, a 20. századi (s főleg a kortárs) magyar irodalom egyik kiváló szlovák fordítóját, többek között Nádas Péterét és Esterházy Péterét. (Na, ebből sem lesz lírai jegyzet, már látom.) Szolnoki Júlia hatvanhárom éves volt, Érsekújvárban született, s magyar anyanyelve mellett olyan tökéletesen megtanult szlovákul, hogy az emberfia csak ámult-bámult. Többek között erről (is) szót ejtettünk a temetésről jövet Szigeti Lacival, aki az egyik, talán a legszebb, legbölcsebb gyászbeszédet tartotta a ravatalnál. Hogy az ember évtizedekig tanulhat egy nyelvet, ha nincs hozzá vele született tehetsége, sosem tanulja meg rendesen. Ez, például, az én esetem is. Máig nem tanultam meg úgy istenigazából szlovákul, s hiába, hogy viszonylag bőséges a szlovák szókincsem, előfordul, hogy a legegyszerűbb szavak sem jutnak az eszembe, s hogy a ragozásban olykor-olykor elkövetett tótágasokról ne is beszéljek. (Jut eszembe, hm, a tótágasnak vajon van valami köze a szlovákokhoz?) Az angolhoz is legalább három nap kell, hogy belejöjjek. (Tudom, mert egyszer régen Londonban kipróbáltam.) De hát kivel beszéljek Pozsonyban angolul? A macskámmal? Szíves-örömest tenném, de nincs macskám.

Eltemettük tehát Szolnoki Júliát, s ha műfordítót temetünk, mi, irodalmi „bennfentesek”, némi bűntudattal elmakogjuk azt a régi, jó, kipróbált közhelyt, hogy a műfordítók nincsenek se anyagilag, se erkölcsileg úgy megbecsülve, ahogy megérdemelnék. Mintha, bizony, ez öröktől fogva így lenne, és, mit is tehetnénk, így lesz ezután is. Vagy hogy egy másik példát is említsek! Virág Ibolya nemrég ünnepelte hatvanadik születésnapját. Akik ünnepelhették volna, hallgattak, beleértve, mi tagadás, röstelkedve mondom, e sorok íróját is. Hogy Virág Ibolya mit tett évtizedeken át a magyar irodalmi művek franciára ültetéséért és a magyar irodalom franciaországi népszerűsítéséért, azt megint csak néhány irodalmi bennfentes tudja. És nemegyszer bagóért! Mert aki nem reklámozza magát, nem „nyomul”, az ebben a nyavalyás, felszínes világban mintha jelen sem lenne. Persze, persze, mondhatják erre az okosok, a munkájával azért mégiscsak jelen van. Az nem vész el! Na, igen! De az meg kit érdekel, ugyebár?!

Mert hát nem figyelünk oda eléggé egymásra! Na, újabb közhely! Több nem lesz már, ígérem. Két flekkben két közhely épp elég! A többit tartalékoljuk karácsonyra! A karácsony valóban a legszebb ünnep (s ezt tényleg nem ironikusan, nem ünneprontásként mondom), de benne és körülötte sincs kevesebb közhely, mint az állami vagy a nemzeti ünnepek évadján. És az a rengeteg giccs! Nehogy véletlenül is azt higgye bárki, hogy csak a magyarországi karácsonyi vásárok pultjai roskadoznak csiricsáré vackoktól! Ebben Pozsony sem marad le Budapesttől, sőt… És Prága! Az arany Prága! Nahát tessék csak ilyenkor ellátogatni az Óvárosi térre! Prágát egyébként is egész évben elönti a giccs. Amilyen irigylésre méltóan rendbe hozták a kommunizmus évtizedei alatt kifakult történelmi negyedeket, annyi rondasággal van tele számos kirakat. Kétségtelenül az egész évben tengernyi turista nem kis örömére. De egyszer, még a kilencvenes évek végén, láttam Kölnben is karácsonyi vásárt. Az sem volt különb. Ilyentájt Dunának, Oltnak egy a hangja. Meg a Rajnának is, ne szerénykedjünk. Ilyenkor eszembe jutnak a régi szép, soha vissza nem térő New Hont-i karácsonyok. Ott ilyenek nem voltak. Bizonyára, mert karácsonyi vásár sem volt. Viszont karácsonykor mindig hullott a hó, a testvérek, szomszédok, rokonok mind szerették egymást, s nem csak úgy tettek, mintha… És karácsony előtt néha mandarint is lehetett kapni a zöldségesnél, meg fügét, meg datolyát és a hatvanas években már banánt is. S ha Parti Nagy Lajos korábban születik, az ő szavait idéztem volna hitvesemnek: „Jaj cica karácsony van”