A kánon peremén?

A konferencia pénteki napjának egyik legizgalmasabb kérdésnek az ígérkezett, milyen kapcsolat van az élő és pláne a fiatal magyar irodalom és azon közelmúltbeli szerzők között, akiknek az életműve vagy legalábbis életművük nagy része az uralkodó kánon peremére sodródott. Radnóti Miklós és az élő magyar költészet metszete például meglehetősen kicsi, állította előadásában Lapis József, és ezzel aligha lehetett vitatkozni. Szerinte Radnóti műveinek produktív recepciója olyannyira váratott magára, hogy az szinte a mai napig alig következett be. Az újraolvasás persze részben megtörtént, főként a Radnóti-évforduló kapcsán, ám Radnóti nyelvszemlélete, poétikai eljárásai nincsenek jelen a fiatal magyar lírában - ami nem feltétlenül baj -, és az is nagyon valószínűtlen, hogy a közeljövőben helyet találnak maguknak ebben a közegben. A Radnótira jellemző klasszicizáló érzéki-érzékeny beszédmód leginkább az amatőr költészet terepére sodródott. Ha a mainstream költészetet nézzük, Radnóti öröksége itt inkább valamiféle hommage- vagy in memoriam-költészetként határozódik meg. Azaz nem a Radnóti-életmű, hanem a szerző kultuszának meghosszabbításaként.

Weöres Sándor esetében viszont részben épp fordított a helyzet - többek között ez derült ki Harmath Artemisz előadásából. Szerinte Weöres kortárs poétikai áthallásai leginkább allúziók, ritmusidézetek, parafrázisok szintjén jelennek meg - ebben a vonatkozásban Tandori, Lanczkor Gábor, Kiss Ottó, Szilágyi Ákos versei merülnek fel. Egész másképpen Oravecz Imre, vagy Marno János neve is szóba jött, Marno egyik versében például azt lehet tetten érni, hogyan épül fel a mítosz a hangzás ál-etimológiájából. 

A Törpilla-effektus

Az írók irodalomtörténete című kerekasztal-beszélgetés résztvevőit pompásan sikerült kiválasztani. Az asztalnál ült Szilasi László, aki nemcsak közismerten kitűnő irodalomtörténész, és nem is csak a Szentek hárfája című opus miatt volt jelen, de az emlékezetes tavalyi JAK-táborbeli mesterkurzusa okán is. Tőle balra foglalt helyet Menyhért Anna, ebben az esetben vállaltan és meglehetősen vehemensen egyfajta feminista nézőpontot jelenített meg, és persze Németh Gábor, aki a Litera Előhívás sorozatának résztvevőjeként sok fontos, ám a kánonból kilökődött művet olvasott újra nyilvánosan.

Szegő János egyik kérdése az volt, van-e olyan, hogy kánon, nem pedig csak egy mondvacsinált dolog az, ami performatíve létezik, azáltal, hogy folyamatosan és ismételten kimondjuk. Nem kritikai toposz-e? Szilasi László szerint nem. A kánon ugyanakkor nem egynemű, mondja, hanem sokoldalú, hiszen mindenkinek megvan a maga irodalmi aranycsapata, best of-ja, és ezeknek a listáknak kétségtelenül lehet közös metszete. Németh Gábor szerint, ha szorosan értelmezzük a mondva-csinálást, akkor működhet a kánon,  hiszen az említések sűrűsége erősen tematizál.

Menyhért Anna sztorival indított: egy nyolcéves kislánnyal beszélgetett meseírásról, aki azt mondta neki, hogy a kedvenc költője bizony Petőfi Sándor. Menyhért Anna szerint éppen ez az, amit kánonnak nevezünk, hogy egy nyolcéves kislány evidens módon állítja: Petőfi a kedvence. Ami persze csak részben veti fel az irodalmi kultuszok problémáját, másrészt arra világít rá, hogy az „alapkánonból” szinte teljesen hiányoznak a nők. Emiatt aztán a lányok és asszonyok, más szóval a női olvasók elég korán azt tapasztalják, hogy alig vannak női hősök a kanonikus irodalomban, nincsenek minták, női témák. Menyhért Anna ezt a Törpilla-effektussal magyarázta, azaz, hogy a múlt század elejétől kezdve a kritika kiválasztott egy női szerzőt, akit érdemesnek tartott arra, hogy beléphessen a férfiak uralta magasirodalom világába. Ám belőle mindig csak egy volt, ahogy Törpillából is. Menyhért Anna arra a tényre is felhívta a figyelmet, hogy a gyerekirodalom korábban is és most is afféle megengedett terep a női szerzők számára, mert  nincs meg benne az a komolyság, ami az irodalom sajátja kell, hogy legyen a férfiak uralta kánon sugallata szerint. A gyermekirodalom telis-tele van cukisággal, könnyűséggel, ezért ott a nők helye.  Németh Gábor szerint nem szerencsés a gender szempontot összemosni a komolytalansággal. Meg lehet nézni: ott van Varró Dániel (egyébként valamiért a mai napig Varró Daniként fut), nagyon népszerű, és bizony igen könnyed - ha tetszik, komolytalannak tűnő - hangokat szólaltat meg. Menyhért Anna szerint pont Varró Dániel a kivétel.

Szilasi László a gender-kérdéseket kicsit parkolópályára téve még felhívta a figyelmet arra a jelenségre, hogy a Nyugat hagyománya kezd kikopni, visszavonulni a kánonból. És ez, mondja, alaposan átrajzolhatja az irodalomtörténetről alkotott mai elképzelésünket; ennek nyomán rekanonizálódhatnak olyan fontos szerzők, mint Szomory Dezső, vagy Tömörkény István, akiket a legjobb esetben is csak kismestereknek tartottunk eddig, vagy a mostanában szintén sokat emlegetett ködlovagok, akik eleddig szinte láthatatlanok voltak a Nyugat-kultusz árnyékában.

De ki az a magyar Kafka?

Szombaton Bazsányi Sándor indította az első szekciót, A magyar Kafka című előadásával. Mint oly sok előadó, ő is udvariasan elhatárolódott a címadástól, mondván a címet szervezőktől kapta. Magyar Kafka persze, hogy nincs, vagy nem tudja ki az, viszont Nádas Péter és Kafka írásművészetének vannak párhuzamai. Bazsányi Pilinszkyt idézte, aki szerint: nagyon fontos, tényező a kor mondanivalója, tudniillik ez a mondanivaló nem biztos, hogy az, amiről a kor beszél; azaz amikor úgy éreztük, hogy Thomas Mann beszél a korról, kiderült, hogy Kafka. Ez az ironikus alakzat, mondta Bazsányi Sándor, Nádasnál is megjelenik. Van valami, amiről beszél, és van a tényleges mondanivalója, ami szövegként prezentálódik. Nádas ennyiben kafkai. És a magyarázat: amíg Thomas Mann a szövegen keresztül reprezentálja a mondandóját, addig Kafkánál a szöveg elmozdul a prezentáló irodalmiság irányába. Nádas és Kafka írásmódjában egy közös vonás van, ez pedig a testhez való viszonyuk. Az a nem humanista és nem kellemkedő leírás, az a “testszerű testábrázolás”, amely A kastélyban éppúgy tetten érhető, mint az Emlékiratok könyvében.

Mándy Iván és a Fradi-szív

Darvasi Ferenc izgalmas futballirodalom-történeti előadása némi vitát váltott ki, ahogy láttam leginkább a futballkedvelő és a focit legfeljebb neutrálisan szemlélő irodalmárok között. Darvasi Ferenc szerint Mándy Iván A pálya szélén című futballregénye, amely ebben a kategóriában az első volt, jószerével meghatározza az összes többi kortárs fociregényt. Így hatott Kukorelly Endrére, Esterházyra, Ferdinandy Györgyre, Darvasi Lászlóra, Sajó Lászlóra, sőt még Kőrösi Zoltán újabban közölt futballtematkájú szövegeire is. A regény az 1927-28-as évadot eleveníti meg, itt alkotódtak meg a magyar futballirodalom alapfogalmai, még a Fradi-szív fogalma is, noha nem teljesen ezen a néven. Egyébként, ahogy Darvasi mondta, korántsem volt olyan magától értetődő a hatvanas években futballregényt írni, mint mondjuk most. A kor irodalmi felfogása ugyanis nemigen tudott mit kezdeni egy ilyen témával.

A konferencia különösen izgalmas pontja volt Mikola Gyöngyi előadása, amely a címe alapján Csáth és Tolnai Ottó kapcsolatáról szólt volna, ám sokkal inkább beszélt arról, hogy Tolnai költészete hogyan ágyazódik, vagy nem ágyazódik be a magyar, illetve a délszláv kanonikus hagyományba. Tolnai Ottó költészete szerinte azért találja nehezen a helyét a magyar kánonban, mert öröksége közelebb van az igen gazdag szerb avantgárd hagyományhoz, amely idehaza legfeljebb részleteiben ismert. Míg az 1992-es Árvacsáth című kötet beszédpozícióiban a magyar irodalomból vett előképek szépen felmutathatók a Csáth, Kosztolányi, Petőfi tengelyen, a Kisinyovi rózsa című 2010-es kötetben ezzel szemben a beszédpozíciók jóval bizonytalanabbak. Mikola Gyöngyi szerint a Kisinyovi rózsa radikális iróniával jeleníti meg az irodalmi kánonok kudarcát. Ami világosan megképződött az Árvacsáthban, az a Kisinyovi rózsában felbomlik. Mikola Gyöngyi izgalmas felvetése az irodalmi örökség és hatás szétválasztása, ami tulajdonképpen azon alapul, hogy szerinte Tolnai költészetben az otthonosság képzetét nem az anyanyelv, hanem a másik nyelv adja. És ilyen módon nyelvi és irodalmi, örökség és hatás már korántsem értelmezhető ugyanonnan.

Az JAK-tanulmányi napok, ahogy lenni szokott idén is számos izgalmas kérdéssel és válasszal szolgált, s bár, ahogy az egyik néző megjegyezte, az írók irodalomtörténetéről kevés szó esett, számos olyan gondolat elhangzott, amely később bízvást hozzájárulhat kanonikus képzeteink átrendezéséhez.

Kassai Zsigmond