hirdetés

Az összekopott páros

Jana Beňová: Café Hyena, L’Harmattan Kiadó, 2016, ford. Mészáros Tünde

2017. november 29.

A baráti társaság tagjai passzívan szemlélik, ahogy elmegy mellettük az élet, s környezetük szürkesége annyira rájuk nehezedik, hogy meg sem próbálnak megoldást keresni, s a vágyaik is csak addig tartanak, amíg a beteljesülés bele nem rondít a reménytelen sóvárgásba. - Forgách Kinga kritikája Jana Beňová Café Hyena című könyvéről.

hirdetés

Petrzalka, vagyis Pozsony külvárosának panelrengetege különleges, szimbolikus tér: egyszerre jelképe a kelet-európai elszigeteltségnek, a posztszocialista országok mai állapotának és a „fejlett” társadalom elmagányosodásának. Olyan hely, ahol a polgármester fizet a lakóknak azért, hogy kimenjenek az utcára, nehogy a turisták megijedjenek az ürességtől. Ahol a gyerekkori traumáikkal küszködő kisemberek megvakulnak a kilátástalanságtól, lebénulnak a tehetetlenségtől, s ha nem költöznek el, előbb-utóbb mindannyian a Sárga Házban végzik. Erről a Petrzalkáról, s két itt élő fiatal, értelmiségi párról szól Jana Beňová szlovák író, költő sokrétű, különleges elbeszélési technikával megírt kisregénye, a Café Hyena, amely 2012-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját. A kötet tavaly Mészáros Tünde fordításában magyarul is megjelent a L’Harmattan kiadónál.

A költői nyelven megírt regény lírai töredékeken keresztül, több nézőpontból mesél a huszonegyedik századi Pozsony életéről. Története nem lineárisan halad, hanem erőteljesen fragmentált, s ezáltal egyszerre kelt káoszszerű hatást és helyezi szereplőinek életét egyfajta időtlenségbe. Főszereplője négy művészi hajlammal megáldott fiatal, Elza, Ian, Rebeka és Elfman, akik minden napjukat a Duna-híd lábánál lévő Café Hyenában töltik, ahol esznek, isznak, regényeket írnak és álmodoznak egy jobb életről, amely mentes a múlt terheitől és a jelen depressziójától. A baráti társaság tagjai passzívan szemlélik, ahogy elmegy mellettük az élet, s környezetük szürkesége annyira rájuk nehezedik, hogy meg sem próbálnak megoldást keresni, s a vágyaik is csak addig tartanak, amíg a beteljesülés bele nem rondít a reménytelen sóvárgásba.

Beňová regényé tehát nem fest pozitív képet Kelet-Európának erről az elzárt szegletéről, sem a benne élő elszigetelt, a legjobb esetben is társas magányban élő emberekről, akik nem képesek összecsiszolódni, maximum „összekopni”. A szétszabdalt, kaleidoszkóp-szerű történet azonban sokszor olyan pontos képekben ragadja meg a térség mentalitását, a férfi-nő kapcsolatok természetét vagy a panelek zajos zártságát, hogy nehéz az írónak felróni azt a pesszimizmust, amely körül lengi a szereplőket. Az elbeszélő felváltva ír egyes szám harmadik személyben és egyes szám elsőben, de a nézőpontot is gyakran váltogatja, az olvasó több szereplő gondolkodásába is bepillantást nyer.

Mindeközben tudatosan el is mossa a határokat a karakterek között, csak hogy átverje az olvasót, míg máskor egy-egy kiszólással hívja fel a figyelmet arra, hogy milyen bizonytalan a határ egy könyv szerzője, elbeszélője és szereplői között. „Annak ellenére, hogy életem során különféle álnevek alatt írtam (Elza, Rebeka, Ian, Elfman, Kalisto Tanzi, Wolfgang, Mizu, Tayfun, Polli, CarlSolomon), még mindig emlékszem a valódi nevemre is: Játssz.”És a szöveg valóban játszik, összemossa, majd szétválasztja a szereplők identitását, szétszabdalja az idősíkokat, hogy aztán azok által adjon magyarázatot tettekre és eseményekre, eltitkol és felfed információkat, szétszaggatott elbeszélését pedig szimbólumokkal és erőteljes visszatérő metaforákkal kapcsolja össze.

A legerősebb jelkép persze maga Petrzalka, az a taszító hely, amely képes magába szippantani minden reményt, s még az életképes embereket is mozdulatlanná teszi. Házainak falai közt kihalt élőlények kísértenek, s elfeledett, régi dallamok szólalnak meg. Beňová hasonlatával élve ez a városrész olyan tükörlabirintust alkot, amelyből soha senki nem képes kitalálni. „A kérlelhetetlen forgómozgás elnyeli a tájat. Nincs menekvés – a körből nem lehet kitörni.” De a történeteket nem csak ez a kísérteties és elhagyatott tér köti össze, hanem ismétlődő szavak és képek is.

A regény egyik újra és újra visszatérő, mindig más kontextusban feltűnő kulcsmondata a Pinokkióból származik: „Ó, Tündérke, ha tudnád, mi mindenen mentem keresztül…” Közben az elbeszélő nem csak a történetszálakat, az idősíkokat és a nézőpontokat keveri egymással, hanem szürreális eseményekkel, álomszerű víziókkal is dúsítja azt: Elzának el kezd leszáradni a bal keze, amikor beleszeret egy másik férfiba, Rebeka arcát összeharapja képzelt kutyája, Ian pedig a látását veszti el és nyeri vissza.

A városban mindenki rémálmoktól, tévképzetektől és elviselhetetlen emlékektől szenved, amelyek újra és újra átírják a realitást. A fiatalok ebben a klausztrofób térben nem akarnak felnőni, sem felelősséget vállalni, közben pedig a körülöttük lévő társadalom egyre fasizálódik, mígnem mindent ellepnek a fekete ruhás, nacionalista és agresszív „tarkedlik”, akik viselkedésükkel még a helyiekből is menekülteket csinálnak. A Café Hyena izgalmas látlelet a korunkról, társadalmunkról, kapcsolatainkról. Filmszerű snittekben írja körül a kelet-európai ember állapotait, a rossz közérzetet, a kilátástalanságot, a tetterőt és a cselekvési ösztönt felülíró elvágyódást.

Olyan regény, amelyet érdemes többször is elolvasni ahhoz, hogy minél jobban feltárulhassanak a szöveg rétegei, játékai. Beňová ugyanis egy különleges, kísérletező szövegtestet alkotott meg, amely sokszor asszociatívnak és szétesőnek tűnik, ugyanakkor mégis nagyon tudatos és megkomponált. „Robbanás. Fecnik. Tipikus Elza. Ez az ő stílusa.”

Jana Beňová: Café Hyena L’Harmattan Kiadó, 2016, Budapest, fordította: Mészáros Tünde, 122 oldal, 1990 Ft


Forgách Kinga

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.