hirdetés

Jánossy Lajos: A szégyen

2017. március 19.

Felhajtott pulóvergallérja volt, deres halánték, szálanként befésült, zselézett frizura, tévészereplős, talkshow-keretes szemüveg. Határozott, de elegáns parfümfelhő lebegett körülötte. Molesztáltak, ezt a szót használta. - Jánossy Lajos 2flekken.

hirdetés

Szokványos nyári éjszakának indult, mondanám Petrivel. Ha nyár lett volna és éjszaka. De nem volt nyár, tavasz van, és nem volt éjszaka, mert délelőtt volt, tizenegy óra. Viszont szokványosan indult, ez szentigaz. A múlt hétfőn történt, egy hete, ballagtam a Káló esperes utcán a BAH felé. A rövid szakaszon, amíg a Hegyalja útra értem, figyelmemet semmi nem térítette el, semmi nem ébresztette fel. Mentem, kicsit siettem is, a szerkesztőségbe tartottam. A BAH nem a kedvenc körzetem, kinek az, terhelt, rideg, mint egy külvárosi csomópont, az autóáradat hol hömpölyög, máskor araszol, fél kilenc után a villamosok az egyetlen remény. Én is a 61-es megállóját veszem célba, tudom, mikor surranhatok át akadály nélkül a pirosokon, mikor váltanak a lámpák. Ezzel együtt a benzinkút és mögötte a trafik állandó kitérőm; akárha egy Derick-epizódban a feladatra váró bérgyilkos, a shop előtt műanyag pohárból kávémat megiszom, mellé cigarettámat elszívom. Újság a hónom alatt. Mindjárt befut a fehér Opellel a megbízóm.

Most azonban nem pályáztam sem kávéra, sem cigire, délre kellett beérjek. A nyolcas busz elfüstölgött, átkeltem a Hegyalja másik oldalára, ha jól idézem fel az eseményeket, nem gondolkoztam semmi maradandón. Fél szemmel nyugtáztam a kereszteződés zebrájánál a hajléktalanokat. Kezükben a Fedél nélkül, a várakozó autók között árulják sokszor már rongyos szélű portékájukat, amely inkább jelkép és itt létük szerény igazolása. Olykor cserélődnek a szereplők, egy férfi és egy nő az évek óta tartó állandó tagság; időnként előttem állnak a benzinkút boltjában, a férfi a másfeles nejlonvöröset veszi, kávét. Mikor, mennyi jön össze. Az eladók korrektek, mi több, készségesek, kedvesek hozzájuk. Ha éppen nincsenek az autók között, a gyomos, egy vacak fával és egy csenevész bokorral szomorkodó, buszmegálló mögötti háromszögben tanyáznak. A melegebb hónapokon néha takaró is kerül a dudvára, azon pihennek meg, vagy ájulnak el, ha túlzásba vitték a vöröset, került mellé valami olcsó erős.

Láttam őket veszekedni, a legutóbb egy harmadikat szidtak, átkozták, mint a pokrócot, mert az csak iszik, nem hajlandó meglátogatni az anyját a kórházban. Láttam őket csöndesen kéregetni, a kerítéspárkányon üldögélni. Isznak, esznek, múlik az idő. A BAH, gondolom én, jó hely, a Sas-hegyről tetemes autók gurulnak ismeretlen céljuk felé; az utasok, ha adnak, az ablakon át többet adnak, mint az Orczy térnél. Az idén januári-februári, töretlenül metsző, jégbordás hidegben eltűntek pár napra. Elképzelni nem tudtam, hol húzzák meg magukat, ma kiderült; az egyikük a szemembe nézett, és azt mondta, uram, az van, hogy 1000 forint hiányzik, hogy ki tudjuk fizetni a szállást, segítene. Meg van beszélve, nyújtottam a pénzt.

A délelőtti órán mérsékelt volt a forgalom, nem álltak sorok a lámpánál. Nem tudom, miért figyeltem fel a benzinkút előtt szabálytalanul leparkoló autóra. Nyitott BMW volt, jó nagy, német – majdnem azt írtam: nyugatnémet - rendszámmal. Éppen egy percre voltam tőle. A műszerfalba beépített hangszórókon át megütötte fülem, hogy telefonál. Néhány lépésen belül minden mondatát értettem. Küldjenek azonnal egy járőrt, feljelentést akarok tenni, a hajléktanok a lámpánál engem molesztáltak. Magyarul beszélt, de jócskán német akcentussal. Itt vagyok a Hegyalja úton, azonnal küldjék a járőrt, engem hajléktalanok molesztáltak, ismételte a diszpécser kérdésére. Felhajtott pulóvergallérja volt, deres halánték, szálanként befésült, zselézett frizura, tévészereplős, talkshow-keretes szemüveg. Határozott, de elegáns parfümfelhő lebegett körülötte. Molesztáltak, ezt a szót használta. Egyszerre hűltem el és borította el az agyamat a vér. Kifutott a lábamból, felment a fejembe. Mit képzel, mit képzel maga, mit képzelsz, váltottam tegezésre, az ötvenmilliós autódból, kapkodtam a levegőt, pofázol, ezekkel a nyomorultakkal kezdesz, ez fért ki belőlem. Nem túl jó mondatok. Maga menjen innen, mi köze hozzá, vetette oda a bőrperzselő német akcentusával a parfümfelhője alól. Szemtanú vagyok. Meglepődtem a tárgyilagosságomon. Láttam, hogy semmit nem csinált, mondtam. Ugye, semmit nem csinált, fordultam az addigra már mellettem álló, bumfordi fejű, sapkahajú, sárga mellényesnek. Nem, persze hogy nem, csak megkérdeztem, vesz-e újságot. Nem igaz, behajolt az autómba és molesztált, hajtogatta a német rendszámú férfi. Az ilyenek, mint te vagy, az ilyenek miatt ilyen a világ, ordítottam. Ez jött ki belőlem. Ennyire futotta. Hogy képzeli, két gyerekem van, feleségem, mondta a BMW luxus fedezékéből. Sajnálhatja őket, mondtam. Magát is feljelentem, mondta, és a nála nyolcszor okosabb telefonját babrálta. Egész nyugodtan, vágtam oda. Kicsit remegett a fejem. Köszönöm, hogy megvárt, mondta az újságárusító ember. Érte önt bántalmazás, hallatszott egy női hang a telefonban. Engem itt molesztáltak, ismételte a tiplifejű piperkőc. Álltam némán; a szégyen és a harag. Aztán megindultam a villamosmegálló irányába, tudtam, erre nem jön ki semmiféle járőrkocsi. De azért néhány lépés után visszanéztem, a BMW-s rálépett a gázpedálra, továbbállt.

Azt hiszem, ki kellett volna rántani a volán mögül, ki a szaros verdájából, megrázni a kibaszott pulóverét, és beleverni a pofáját a gyepbe. Nem tettem meg, nem tettem semmit, legyintettem. Tanulság nincs. Csak az átkozott érzés, amitől azóta sem bírok szabadulni.

("Mindezt megírom majd még pontosabban is." EP)

 

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.