hirdetés

Jánossy Lajos: Ami volt, ami lett

2019. január 6.

Előre tekintek mégis, bizodalmamat a láthatatlanba vetem. Bizonyosságot azonban a múltból nyerek; egy régi decembervég negatívját merítem az emlékezet előhívóvizébe. – Jánossy Lajos 2flekken.

hirdetés

Január harmadikán kezdődik. „A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon", valóban így van. Minden gyertyák kialudtak, minden karácsonyfák megereszkedtek, minden palackok kiapadtak. A rokonok, a vendégek felszívódtak. A csillagszórók elfüstöltek. A huzat csomagoló papírokat dobál. A szilveszteri vecsernyék szaftjukra hűltek. Az óévbúcsúztató trombiták, torkukon az utolsó édes pezsgős szusszal, kifújtak. Hangulatom ilyenkor apadt, a szárnyaim szegettek, baktatok a Millenáris mellett húzódó, kedélyes aluljárón a Literába. Nem vagyok jövőbe látó, amire a láthatóból következtethetek, vészjósló és komor. A világ fő- és alvezérlő tábornokai, akárha egy valóságshowba válogatta volna őket az éles szemű zsűri, tahók, rafináltak és rettenthetetlenek. Előre tekintek mégis, bizodalmamat a láthatatlanba vetem. Bizonyosságot azonban a múltból nyerek; egy régi decembervég negatívját merítem az emlékezet előhívóvizébe.

A szilvesztert átvészeltem,
ájulatomból magamhoz tértem, kinéztem az ablakon, havazott. Január elseje volt, nem vitás, itthon vagyok, nem kétséges. A falon túlról Johann Strauss dallamok, az újévi koncert a másik szobában, Bécsből, Willi Boskovski vezényletével. Anyám, apám, nagyanyám ülnek a tévével szemben, nézik a koncertet, nézik a tételek alatt vetített osztrák életképeket. Havas, alpesi hegyoldalak fölött andalodnak el. Bőrnadrágos, vadászsapkás, csontgombos, nagybajszú, tiroli nagypapákba és grüberlis, copfos, kékszemű, tehenek között bújócskázó tiroli unokákba feledkeznek. Nézik, ahogyan az osztrák szél fújja az osztrák árvalányhajat, az osztrák traktorok húzzák a takaros osztrák barázdákat. Az osztrák muskátlit az osztrák ablakokban. Nagyanyám a fess Boskovskitól elragadtatott, anyám a színpad virágos girlandjaitól, apám az egésztől, Bécstől, a kétszáz kilométerrel odébb ünneplő szabad világtól. Nagyanyám azt mondja, nálunk már nincsenek ilyenek, ilyen snájdig úriemberek, bezzeg az osztrákoknál, ez aztán igen, nézzétek ezt a Boskovskit. Anyám azt mondja, nálunk már nincsenek ilyen kardvirágok, bezzeg az osztrákoknál, ez aztán igen, nézzétek azokat a kardvirágokat. Apám azt mondja, nálunk már nincs ilyen város, bezzeg az osztrákoknál, nézzétek azt a Bécset. Későn keltek ők is, még mindannyian fürdőköpenyben, de az újévi hangversenyt a világért sem hagyták volna ki. Szomjas voltam. A fürdőszobában a csapra hajoltam, megszédültem. Az előző este egyik pillanata rémlett fel, a Moszkva téri várakozás bizonytalan pillanata. Épp és annyira sikerült bizonytalanra, amennyire egy pillanat bizonytalanságában sikerültnek nevezhető. A pillanat én voltam személyesen, elbizonytalanodtam, hanyatt vágódtam, ahogyan csak egy pillanat tud. Egyik pillanatról a másikra. Fejem koppant és pattant a flaszteron. Mivel a pillanat én magam voltam, megrémülni nem volt időm, ellentétben a körülöttem ácsorgó ismerősökkel, barátokkal. Az ő tekintetük elkerekedett, láttam ijedt arcukat. És láttam egy lányét is, fölém hajolt, arcomat két tenyerébe vette, sáljával tarkómat megtámasztotta. És végigevezte velem az óév utolsó éjszakáját, ült mellettem, töltött és tüzet adott. Matematikusnak készült, okosan nézett, okosan érdeklődött, okosan aggódott. Reggelig jött. Az itt élő itt életet, az itt élni akarót, az itt szándékozót láttam. A gyengéd szempár fölött viszont a Don-kanyart láttam. A nem itt élő itt élet épített menedékét. Hát akkor, szia, mondtam. A hangom megrendült volt és lemondó, jó sok önsajnálattal teli. Velem nem lehet, veled nem lehet, itt nem lehet, sehol sem lehet, nekem egyáltalán nem lehet, az ilyeneknek, mint én nem, nem, nincs esélyük; a szerelem az itt élő élet illúziója; ez volt benne. Csak a kudarc a biztos, csak a megfeneklés a siker, csak a végzet a garancia. Műszőr galléros, szürkészöld, orkán félkabátomban, az amerikai csomagban érkezett kabátban, apám néhai kabátjában, a dupla soros, a nagy gombos, láncakasztós kabátban szedtem a lábamat. A tejivó némán állt, a járdákon széttaposott álarcok, csákók. Kurjantásnyi trombitaszó szökött a levegőben. A Fehérvári úton Budafokig látszott a csönd. Szürkére vakolt ég, kormos hókupacok. Homokkal teli, narancssárga műanyagládák a villamosmegállók mellett. A körtéri gomba néma, pattogzó rondellája. A telefonfülkék üvegszemű bálványai. A sínek fekete párhuzamosai. A szemközti házkaréj fölött a kivilágítatlan neonfelirat: Biztosítás – Biztonság. A Tünde presszó piszkos kirakata. Mentem a lucskos aszfalton, a cipőmbe sós hólé folyt. Hidegen cuppogtam. Túl voltam, túl az előző éven, mentem a következőbe. A Don-kanyarba. Nyitva volt. Vállal betoltam a fémbetétes ajtót.

Az előhívott képet nézegetem, és fellélegzek, mily szerencse, hogy elmúltak az évek. Mert ha akkori magamat, tizenéves önarcképemet, bármily történetietlenül, de a jelenben megmártom, arra jutok, minden pontosan ugyanígy lenne, ahogyan a sötétkamrában feldereng. A harmincöt évvel ezelőtti nagykamasz csak a Don-kanyar ajtaját nem tudná betaszítani csupán, mert a könyöklőknél elesettek fejfája helyén immáron csípős csirke szárnyak merednek a mennyezet felé. És van még egy különbség: akkor, sötét vigasztalanságom dacára azt hittem, ez az ország talán, valamikor, jóllehet immáron a nélkülem való, távoli időben szétszedhető és rendesen összerakható lesz mégis. Ha a fenti pillanatfelvétel címe az, ami, a mostanié nem lehetne más:

Nem lett.

A többi cséma nend. (sic!)

(A szerző portréját Csanádi Gábor készítette.)

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.