hirdetés

Jánossy Lajos: Benke meg

2018. január 8.

A népművészet azon kiválóságai közé tartozott, akiknek tágas és szerteágazó műveltségi alapokon nyugvó, vakmerő ötleteit, tűpontos megfigyeléseit, csípős megjegyzéseit magába szívta a környezete. – Jánossy Lajos 2flekken.

hirdetés

Mikor láttam először, nem tudom, közel harminc évet saccolok, a nyolcvanas évek második felét. Értelmetlen ezen töprengenem, mindig értelmetlen, bíbelődni évszámokkal, évtizedekkel. Kelet-Európa kies, olykor bundás, máskor galléros, többnyire neonlámpák himbálta, néha színesen kócos, folyton ködös tájain Petri kötetcímével szólva: az örökhétfőkből álló naptárak ideje járta, ha poétikusabban nézem, beláthatatlan, mitológiai térben éltünk. Nyakig a történelemben, lovaink szügyig a sárban, szekerünk elakadt, vesztegelt. Nem mozdult. Fent, a hivatalokban és a minisztériumokban a hatalombitorló, magukat önkényesen kinevezett félistenek szabták a szabályokat, keverték a lapokat, lent a klubokban, a bárokban, a kiállítóhelyiségekben és a kocsmákban az underground mámoros félistenei szegték a szabályokat, keverték a koktélt és a bajt.

A véget nem érő házibulik és filmforgatások körtáncában mindenki az volt, ami lenni akart, művész. Akik megírták, leforgatták, megfestették, megkomponálták, elénekelték, megrendezték és eljátszották, ugyanannál az asztalnál ültek azokkal, akik nem írták meg, nem festették meg, nem komponálták meg, nem énekelték el, nem rendezték meg és nem játszották el.

Sokféleképpen lehetett tenni és nem tenni, a kor lanyhán lüktető, máskor felparázsló performanszában elég volt egy fejtartás, egy jellegzetes gesztus, vagy mondatrend, elég volt, hogy valaki valaki legyen, és ez a valakiség elhomályosította, kifakította, átjárhatóvá tette a határokat. Benke a jelenlétrevü beszélő alakjai között a legnagyobbak közt foglalt helyet. A népművészet azon kiválóságai közé tartozott, akiknek tágas és szerteágazó műveltségi alapokon nyugvó, vakmerő ötleteit, tűpontos megfigyeléseit, csípős megjegyzéseit magába szívta a környezete, azok immáron beazonosíthatatlanul íródtak bele abba az észjárásba, amely az '56 utáni Budapest alkotói formáját kiadta.

Benke a Benke volt. Ő aztán tényleg mindenhol ott volt, ő aztán tényleg mindenkit ismert.

Mivel foglalkozott, az anyakönyvi különbségekből adódón érdeklődött imígyen életem angyala. Nem tudtam rá válaszolni, a kérdés anakronisztikus, nem lehet rá válaszolni. Volt a rádió hírbeolvasónak felügyelője, hosszú ideig mindent elnéztek neki, mert azt hitték, Benke Valéria fia. Tanított egy kicsit. Ügynökölt műanyag játékokkal, állólámpás, kék Mercédesszel járt. A kőbányai televíziót igazgatta, nem sokáig, a büfé maximális üzemmódban lángolt. A Balaton-felvidéken rádiót csinált meg panziót, utóbbiban két éven át állt a bál. A hatvanas évek elején a balatonalmádi OTP-ben dolgozott nyáron, a település a vagányok kedvelt nyaralóhelye volt, bejártak Benkéhez, froclizták a hivatalnoki rendben dolgozó másik vagányt, aki egyszer csak megunta az aktatologatást és az ugratást, átpattant a munkapulton, ősi beceneve ezért lett: OTP-ló.

Megpróbáltam segítségül hívni hát az elbeszélés szellemét, a másokét és a sajátomét. Az elbeszélés szelleme (E.Sz.) Jancsó-forgatásokat idézett, amelyeken a Mester Tanár úrnak szólította a kockás ingben, kalapban flangáló, poharazó Benkét, akinek szerepe a forgatókönyvben aligha akadt, ám ott kellett lennie, nem lehetett nélkülözni. A nagy generáció című filmet idézte az E.Sz., az Elvis-klubban Cserhalmival ül. Cseh Tamás Benke és Pierre

dalát idézte, aminek ihletője volt. A Piaf „művészklub" pulthomályában provokáló Benkét idézte. Egy országos, valamely Káli-medencei portán zajló társasági haddelhadot idézett, ahol, miután a cigaretták mind elfogytak, az egyetlen utcai fülkéből a mentőket hívta, és velük hozatott több karton dohányt. Egy a szintén e tájban véget ért, zajos kocsmai kártyapartit követő esetet idézte az E.Sz., amikor talicskával vitette haza magát, és miután a megfelelő kapu előtt alkalmi kétkerekűjéből az árokpartra fordult, az arra baktató Futó néni bokáját megharapta, három hónapra ellátva ekképp a hetvenfős lakosságot szóbeszéddel és pletykákkal. A révfülöpi vasútállomást idézte, ahol rám várt, nagy tél telepedett a tájra, kucsmában, bekecsben és csizmában szívta az örök, piros Marlborót, majd madridi rendszámú Alfájával közös barátaink házába furikázott. A bogyiszlói paprikából lecsót szerkesztő Benkét idézte az E.Sz. , amire pompásan csúszott a fröccs. 2001. szeptemer 11-ét idézte, amikor az ikertornyok leomlottak, ő mézből és seprűpálinkából különös szeszes italt készített egy parasztházban. A szintén a Káli, a rossz nyelvek nyomán, ciánkáli medencében, Benke legkedvesebb területén, az akkor még a minden falura jutó kocsmákat végiglátogató Benkét idézte, aki Erdély Miklósról, Baksa-Soós Jánosról, Szerb Jánosról, Bódy Gáborról és Huszárikról rajzolt remekbeszabott kisportrékat. Idézte az E.Sz. ekképp azt az összehasonlíthatatlan klímájú és látványterű övezetet a Balaton fölött, amelynek szerelmese volt, és ahol az egy főre jutó Kossuth-díjasok száma a legmagasabb, és akikkel Benke mély és meghitt barátságot ápolt, és ahol a kilencvenes években, a hideglelős politikai jégverés során szépen lassan bezárultak a kertkapuk, és Benkének még ekkor is kinyíltak.

Nem volt mindig könnyű vele, nehéz volt vele olykor. Nagyon nehéz. – mint mindenkivel; másképp.

A halálhírét kísérő Szabó Ildikó filmjében, A másik oldalban

az éneklő Cseh Tamás előtt ül, cigarettát tartó kezével támasztja a fejét, úgy, ahogyan ezt a fejet egyedül támasztani lehet, maga elé mered, szól a „tangó", Benke dünnyög szótlanul. Sokszor néztem ezt a megtámasztott, italoktól elnehezült, tar fejét, ezt a boltozatos koponyát, ezt a testtartást, egyre néztem gyakrabban (sic!) a kilencvenes évektől fogva. Úgy láttam, belé ilyenkor valami rettentő, kifejezhetetlen magány költözött, fájdalom és szomorúság szorult.

„Török bársony süvegem,/ Most élem gyöngy életem. / Balogh Ádám a nevem, /ha vitéz vagy, jer velem. // Fakó lovam a Murza, / Lajta vizét átússza, / Bécs alját ha nyargalja, / Császár azt megsiratja. // Zsindeles hí, eszterhás, / Ég a kunyhó, ég a ház, / Nem is egy ház, háromszáz, / Mert a kuruc ott tanyáz. // Sándor Ferkó sógorom, / Addsz ide a jó borom! / Harc után ha szomjazom, / Az áldomást megiszom." Kedvenc nótáját a temetésen együtt énekelte családja és a barátai.

A hagyomány különbséget tesz a mondás és a kimondott között. Benkét kimondani – nem lehet. Nélküle sem, Benke szikrázó elméje, szíve és barátsága nélkül sem lennénk azok, akik. A mondásban, egyedül abban, újrakezdődhet az élete.

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.